Csakhogy a nagymama már egy hónapja nem volt közöttünk. Csúnya, alattomos betegség rabolta el. De azt, hogy nincs többé, nem bírtuk megmondani Orsinak. Olyan kicsi még - szólt anyu -, alig négyéves! És érzékeny! - Így Gergő. - Nagyon megviselné. Majd egyszer - mondta Bence. Majd máskor - mondtam én. És hallgattunk. Ugye, így már érthető, ha a három koppanás és Orsi kiáltása megijesztett bennünket? De a megdöbbenés első pillanatai után az ablakhoz léptünk mi is. Kint a párkányon egy fehér tollazatú galamb álldogált. Fejét kissé félrefordítva, kíváncsian pislogott befelé, mint aki keres valakit. Aztán lépett kettőt-hármat begyesen, elfordult, és a másik szemével figyelte az ablaküveget. A mi ablakpárkányunkra nem szoktak galambok szállni. Talán túl alacsonyan van, azért. Orsi elkerekült szemmel bámult a madárra, Gergő idegességében Bence fülét birizgálta, anyu pedig kiszaladt a szobából. Tudtuk, hogy sírdogálni megy, mint szokott, mióta a nagymama nem volt köztünk. - Ez egy galamb - mondta Bence Orsinak, aki erre elmosolyodott, és az üveghez nyomta az orrát. Láttuk, hogy valami titkosat gondol. A galamb felrebbent, szárnyával megütötte az üveget, és leereszkedett az ablak előtt a földre. - Biztosan éhes - engedte el Bence fülét Gergő, és kiszaladt a konyhába kenyérmorzsáért. Amikor visszajött, óvatosan kinyitottuk az ablakot, és leszórtuk a morzsát. A galamb először arrébb rebbent egy kicsit, ijedten, aztán visszatipegett, és föl- fölpillantva falatozni kezdett. Ettől kezdve mindennap eljött hozzánk a fehér galamb. Orsi már várta. A koppanások után mindig felugrott, és azt kiáltotta: - A nagymama! Aztán megetettük a galambot. Nekünk, felnőtteknek meg a két fiúnak nagyon szomorúan teltek az estéink ezután. Csak Orsi volt vidám. Az egyik napon végül anyu így szólt hozzánk: - Meg kell mondani Orsinak az igazat. - A legcsúnyább igazság is jobb, mint a legszebb hazugság, ha az ember meg akarja becsülni a másikat - mondta Gergő, az okosabb. - A legcsúnyább hazugság is jobb, mint a legszebb igazság, ha a fájdalomtól meg akarjuk védeni a másikat – mondta Bence, a még okosabb. - Mind a kettőtöknek igaza van - mondtam én -, de anyátoknak van a legigazabb igaza: meg kell mondani Orsinak. És másnap délután magunk elé állítottuk a kislányt. - Orsikám - kezdte anya -, eddig nem akartuk... nem mertük megmondani neked, hogy a nagymama... - Tudom! - vágott közbe Orsi. - Már régen tudom! Egymásra bámultunk. Ki mondta meg? - Tudom, a nagymama nagyon beteg volt - folytatta Orsi. - És már annyira beteg volt, hogy nem tudott meggyógyulni. És akkor az ablakra szállt egy galamb, és azt mondta: nekem nincsenek unokáim, neked pedig vannak unokáid. Cseréljünk helyet. Én leszek a beteg nagymama, mert én nem fogok hiányozni senkinek, te pedig legyél fehér galamb, hogy meglátogathasd az unokáidat. A nagymama megértette, amit a galamb mondott, mert aki már nagyon, de nagyon beteg, az ért az állatok nyelvén. És helyet cseréltek. Így történt. Bambán bámultunk Orsira. Szóval ezt gondolta ki õ a fehér galambról. Hallgattunk. Három koppanás hallatszott az ablak felől. A galambnagymama megérkezett.