Csakhogy ez a Zalán jól fésült volt, amit az igazi ki nem állhatott és olyan ruhákat viselt, amit minden más gyerek az iskolában és az igazi Zalán biztosra vette, hogy ez a másik nem szereti a képregényeket sem és mondjuk orvos akar lenni ha felnő, vagy legalábbis mérnök, nem pedig hegymászó, felfedező, autóversenyző, netán inkább szuperhős. - A szüleidnek fel sem fog tűnni, hogy nem az igazi fiuk van itt – magyarázta tovább Székláb. – Te sem jöttél rá, hogy már ők sem igaziak. És Zalánnak tényleg nem tűnt fel. Honnan is gondolhatta volna? Régen, amikor még egészen kicsi volt, sokat játszottak vele, mesét mondtak neki és apjával mindig háborúsdiztak: a dinoszauruszok az óriásrobotok ellen. Azután ezek egyre inkább elmaradtak, a szülei vagy dolgoztak vagy vásároltak, beszélgetős és főzőműsorokat néztek a tévében, amiből volt elég, mert több száz csatornára fizettek elő, neki pedig azt mondták, hogy már nagyfiú, egyedül is le tudja foglalni magát, vettek hát neki egy számítógépet és hozzá sok-sok játékot. De Zalán azokat nem szerette. A dinoszauruszok és az óriásrobotok pedig belekerültek egy nagy dobozba, mert egyedül már nem volt olyan izgalmas. - De ez akkor is rossz! – fakadt ki végül és elsírta magát. – Hol vannak az igazi szüleim? Székláb közben teljesen felpumpálta a cseregyereket, aki most csendesen álldogált az asztal mellett. Az öregember magához vonta az igazit, az ölébe ültette és hatalmas és kérges, vénséges-vén tenyerével megsimogatta. Zalán erre kissé megnyugodott. Végtelen szeretet sugárzott ebből az érintésből, s úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor anyja – igazi anyja – ringatta. Csakhogy ebbe most szomorúság is vegyült. - Dobozvárosban – mondta komoran az öregember. És Zalán hirtelen megérezte, hogy nincs ennél szörnyűbb hely az egész világon, és hogy maga Székláb is fél, pedig korábban nem félt semmitől sem. - Akkor elmegyünk oda és kiszabadítjuk őket? – kérdezte végül, legyűrve a sírást. - Induljunk – Székláb csak ennyit mondott és ez nem hangzott túl bíztatóan. Letette az öléből Zalánt. – Menj és szedd össze a holmidat. A kisfiú megállt a konyha közepén, végignézett a szülein, akik még mindig ott álltak szótlanul és mosolyogva, mintha mi sem történt volna, azután arra a nyomorult cseregyerekre pillantott, a jól fésült, üres tekintetű hasonmására és hirtelen undor fogta el. Most, hogy megtudta, micsodák ezek, már nem is látta őket embernek – sőt, a külsejüket leszámítva semmi emberi nem volt rajtuk, a bőrük akár a gumi, jéghideg és nyirkos, tekintetük szürke és lapos, mint a pénzérmék az áruházi szökőkút fenekén, mosolyukat pedig mint valami  használt színházi bajuszt ragasztották az arcukra. El innen, de azonnal. El erről a förtelmes helyről. - Nem kell semmi – jelentette ki végül. – Úgysem szerettem a holmijaimat. Azt hiszem éppen neki valók. Székláb bólintott. Visszagyömöszölte a pumpát bőröndjébe, lezárta majd feltápászkodott. - Mustáros kávé – morogta megvetően, azután kézen fogta az igazi Zalánt és kisétáltak a lakásból, maguk mögött hagyva a teljes családot, akik úgy álldogáltak ott, mintha minden rendben volna.