Egyik sikátort hagyták el a másik után, ám nem akadt ilyen helyre sehol. Ráadásul egyre nehezebben vette észre a néha csupán embernyi széles benyílókat, és tudta, egy órán belül teljes sötétségbe borul fölöttük a csillagtalan ég.

Húgát ekkor már vinnie kellett. Minduntalan megbotlott, egyszer el is esett; szemét már ki sem nyitotta az utóbbi félórában. Mint aki nem hajlandó tudomást venni a külvilágról. Aztán amikor egy sikátorba befordultak, Marcó hirtelen meglátott valamit, és azonnal tudta: célhoz értek.

Egy árok húzódott az utca jobb oldalán; mély volt, és széles, és a fiú biztos volt benne, hogy a hajdani folyómedret látja, amely Tükörváros vízellátását biztosította. Még a Kapcsos Könyvből emlékezett arra, hogy a várost három folyó szelte át egykor, és ezek közül kettő keresztezte egymást. Marcó remélte, hogy e folyók valamelyikének medrét találta meg.

Húgát óvatosan lecsúsztatta a mélybe, azután maga is leereszkedett. Amikor leért, a lányt félig húzva, félig támogatva indult abba az irányba, amelyről úgy gondolta, távolabb viszi őket a tértől.

A meder mélyén vastagon ült a por, ami körbefolyta és lassította lépteiket. Talán félórát haladhattak így, vánszorogva, mind nehezebben. Időközben leszállt az este, és csupán odafentről szűrődött le némi fény.

Ekkor már percenként meg kellett állniuk. Marcó fogát összeszorítva küzdött, de teste mind kevésbé engedelmeskedett akaratának. Már-már kezdte feladni, amikor azt vette észre, hogy a meder, ahol haladnak, váratlanul lejteni kezd. Felsóhajtott megkönnyebbülésében.

Nemsokára már legalább húsz méter mélyen jártak, és a fiú jószerivel az orráig sem látott. Aztán váratlanul végleg elsötétedett a meder magas partoldalai által közrefogott ég, és vaksötétség borult a két gyerekre. A fiú tudta, mi történt. Az, amire titkon számított, és ami az utolsó reménye volt: egy széles, biztonságot jelentő híd terpeszkedett magasan a fejük fölött. Egy tető, amely elrejtette őket Tükörváros elől.

Miután húgát lefektette, Marcó meggyújtott egy kis száraz taplót a zsebében hordott tűzszerszámmal, majd reménykedve hordozta körbe az apró zsarátnokot. Abban bízott, hogy a fölöttük ívelő híd fából van, és az építésekor lehullott faanyag ugyanott lesz, ahol egykor.

Jól számított. A híd védelmének köszönhetően az árkot itt nem fedte be vastagon a por, és az egykori agyagos folyómeder talaján lécek és egyéb törött fahulladékok hevertek.

Vigyázva, hogy húgát föl ne ébressze, Marcó összeszedett egy halom tűzifának valót, sátor formába rakta, és néhány perc múlva már vidáman lobogott a sebtiben összetákolt máglya.

Amikor ezzel megvolt, késével gyorsan kihegyezett egy farudat, a patkányt megnyúzta, kibelezte, végül a nyársra húzta. Tíz perc sem telt belé, és sült hús illata töltötte be a híd alatti kis zugot.

Már éppen indult volna, hogy fölkeltse húgát, amikor mocorgást hallott a háta mögül. Amira volt az. A sült hús szaga felébresztette, és most álmosan, de csillogó szemekkel közeledett a tűzhöz.

- Gyere! – mondta neki Marcó, és fölemelte a nyársra húzott húst, amiből kövér cseppekben, sisteregve hullott alá a kiolvadt zsír.

Amira arca bágyadt mosolyra húzódott. Az éhségnek abban a fázisában volt már, amikor a mardosó fájdalmat jóleső bódulat váltja fel; könnyűnek, lebegőnek érezte magát. Csak a teste nem hazudott. Pár lépés után le kellett ülnie. Az a félóra alvás nem volt elég ahhoz, hogy kimerült szervezete újra erőre kapjon. Nehézkesen csusszant le Marcó mellé, közel a tűzhöz, és boldog mosollyal figyelte a pattogó lángokat. Emlékeket ébresztett benne, az otthon barátságos, meleg illatát érezte, és önkéntelenül is közelebb húzódott a fiúhoz.

- Egyél – mondta neki Marcó, és a húga arcához emelte a nyársat.

Kellett egy kis idő, mire tudatosult Amirában, hogy az elé tartott hús minek a húsa. Ez pedig egy csapásra eszébe juttatott mindent. Arca megnyúlt, és azonnal sírni kezdett.

- Muszáj enned! – unszolta őt a fiú. - Erőt kell gyűjtenünk, hogy továbbmehessünk.

De hasztalan. Amira zokogva húzódott arrébb. Minden keserűsége egyszerre oldódott fel benne, és szünet nélkül záporoztak a könnyei.

- Apa... – sírta hangosan. – Hol van apa?

Marcó nem felelt. Nem tudta, mit mondhatna. Hogy apjuk egy bűnöző? Tükörváros közellensége? Minek mondta volna? Mint ahogyan nem akarta elmondani azt sem, hogy mostantól csak saját magukra számíthatnak. És ha életben akarnak maradni, le kell tagadniuk az apjukat. Senki sem tudhatja meg, hogy ők Sólyom, a tolvaj, az áruló gyermekei.

Nem akart beszélni erről, hiszen a legfontosabb most az volt, hogy rábírja Amirát az evésre. Meg kellett győznie, hogy egyetlen esélyük az, ha visszamennek a palotához, ehhez viszont erőre kell kapniuk. Kész volt a terve. Elbújnak, és amikor megjelenik az őrjárat, ő a kapitány elé veti magát, és elmondja, hogy katona akar lenni. Elmondja, hogy árvák, és ha ő testőr lesz, gondoskodni tud majd mindkettejükről.

Elégedetten harapott a húsba. Nem fog nehezére esni a hazugság, hiszen tényleg árvának érzi magát. Anyja Amira születésekor, apja pedig a mai napon halt meg.

Egy darabig még kínálgatta a húst a lánynak, de az sírva húzódott egyre hátrébb. Végül feladta. Mégsem tömheti meg! Ha nem érti meg, hogy nincs más, akkor majd megérti később. Arra gondolt, hogy a felét félreteszi neki, hiszen az éhség idővel úgyis győz majd az undor felett.

Amira azonban egyre csak sírt. Összegubózva feküdt a meder porában, és percek óta zokogott. Marcó közben végzett az evéssel, és érezte, ahogy apránként visszatér az ereje, de azután hirtelen elálmosodott. Felállt, eltaposta a tüzet, és a halványan parázsló üszök mellé fektette a nyársat, rajta a maradék hússal. Mire végzett, már a húga felől is csak egyenletes szuszogást hallott. A hosszú sírás végül legyőzte, és nyugtató álomba ringatta őt.

TOVÁBB>>