- Megölte! Gyilkosok! - mutogatott az ablak felé. - Megölte! Robert, mély álmából ismét kiszakítva megérezte, hogy ez nem az ő napja. Már a kakastól is frászt kapott hajnalban, de Eszter hajtépős ébresztőjéhez képest a kakas felejthető epizód volt. - Megbolondultál? - lökte el magától a kislányt, aki azonban az ablak felé mutogatott és egyre csak azt ismételgette, hogy: "Megölte! Megölte!" Robert kinézett. A véres csirke látványától ő is hátrahőkölt, bár ő azért sejtette, hogy a házi szárnyasok általában nem a saját kérésükre kerülnek az emberek tányérjába. "Bocsánat, lennének szívesek befalni engem, mert már nagyon unom a csipegetést! Kösz!" - Nyugi! - mondta a húgának, aki a bátyja karjába kapaszkodva reszketett, mint kocsonya a Trabantban. Csak álltak, álltak, nem bírták a szemüket levenni az utolsókat ránduló csirkéről. És akkor Eszter hirtelen minden megértett. Ez a falu valóban egy mese. És a ház, mézeskalácsház. És ők ketten Jancsi meg Juliska, akiket meg akarnak sütni egy kemencében. Abban a kemencében, amelyben Éva anyukája, az ő nagymamája kenyeret sütött, bár nem volt pék. És Erzsike néni a vasorrú bába. Az, hogy éppenséggel nincs vasorra, nem zavarta Esztert, mert a mamájától tudta, hogy a plasztikai sebészet ma már csodákat művel. A két gyerek hosszú ideig állt, és bámulták a szegény kis tollas állatot. A kíváncsiságtól meg az iszonyodástól csupa lúdbőr lett a hátuk. Erzsike néni váratlanul felnézett és észrevette a két gyerekfejet az ablakban. Rájuk mosolygott és kezében a véres késsel integetni kezdett. - Go-od mor-ning, kedveseim! Hogy aludtatok? Mit álmodtatok?  * * * *  Robert egy könnyed térdmozdulattal elindította Sári lovat, Eszter pedig csengő, éles hangján belekezdett az angol himnuszba. Sári ló életében először hallhatta ezt a dalt, s egyébként sem volt egy muzikális állat, de az ének ritmusára, és Robert ritmikus lábmozdulataira úgy rakosgatta a lábát, mintha ütemet számolna. A hortobágyi aréna nézőterén először olyan csend lett, mint egy barlang mélyén. Az emberek nem hittek a fülüknek. Egy magyar csikósruhába öltöztetett kislány olyan tökéletes angolsággal énekelte a himnuszt, mintha Londonban született volna. És külön lenyűgözte őket a magyar zászló meg a brit himnusz szimbolikus párosítása. "Igen - gondolták - ebben a gyönyörű látványban egyesül Európa, ahogy összeforrnak különböző nemzetek lobogói és nemzeti dalai." Robert nem egészen erre gondolt, amikor angol zászló híján felragadta a magyart, de végül is a világon mindenki azt gondol, amit akar. Hát nem? Az angolok turisták felpattantak, és bekapcsolódtak az énekbe. Erre a többi nemzet fiai, lányai is felálltak, ahogyan az egy himnusz megszólalásakor illik, s aki tudta, énekelte, hogy az isten, óvja meg a királynőt. A produkció végén felzúgott a taps és alig akart abbamaradni. A kék inges, kötényes férfi is szívből gratulált a gyerekeknek, bár nem értette, miért nem válaszolnak a kérdéseire, miért öltöznek olyan gyorsan át, s miért lovagolnak máris tovább szó nélkül. A kék inges ugyanis nem vette észre, hogy a közeli hirdetőoszlopra a lovasbemutató alatt egy fehér plakátot ragasztottak, amelyen a két gyerek fotója és egy rövid szöveg volt látható valamiféle elveszett angol gyerekekről meg egy fehér lóról...