Esteledett, de azt rögtön meg tudták állapítani, hogy egy városba érkeztek. Némi riadalom kísérte a megérkezésüket, mert a harang egy utca közepére tette le őket, mire az ott lévő emberek ijedten szétrebbentek. Aztán néhányan visszamerészkedtek, és babonásan bámultak az idegenekre, mintha ördögöt látnának. Többen sűrűn kereszteket vetve imát mormoltak. – Na, tűnjünk innen gyorsan! – mérte fel Barna a helyzetet. – Ezek félnek tőlünk! – Egyetértek! – bólintott Orsi rémülten. – Szerintem a középkorba érkezhettünk! Jézusom, ha ránk sütik, hogy boszorkányok vagyunk, vagy eretnekek, és elfognak, akkor még máglyára is kerülhetünk! Gyorsan befordultak az első sarkon, és majdnem futva távolodtak, hogy eltűnjenek az emberek szeme elől. Az utca inkább sikátornak volt nevezhető, szűken ide-oda kanyargott. Olyan szorosan építették egymás mellé a fából készült házakat, viskókat, hogy alig látták köztük az eget. A földet mérhetetlen sok szemét borította, állandóan belerúgtak vagy beleléptek valami mocsokba. – Hol a fenében vagyunk? – lihegte Erik, amikor végre úgy érezték, hogy biztonságban vannak, és megálltak. – Azt még nem tudom – rázta a fejét Orsi –, de az biztos, hogy az előbb nagy veszélyben voltunk. Ahogy azok az emberek néztek…! Huh… És ez az undorító sikátor is! Csakis valamelyik középkori városba érkezhettünk, méghozzá jó régre. – Honnan tudod? – kérdezte Zsófi. – Onnan, hogy a középkorban, különösen az elején nem voltak a városok csatornázva, és a szemetet, sőt az ürüléket is az utcákra öntötték. És hát itt ez a rengeteg szenny! – nézett le a cipőjére viszolyogva, amelyen körben sár és beazonosíthatatlan szutykos foltok éktelenkedtek. – És ez a bűz…! Üdvözlet a „sötét” középkorban… – morogta Barna, és az egyik kőhöz dörzsölte a cipője talpát. Miután mindannyian úgy-ahogy megtisztították a lábbelijüket, továbbindultak; most már figyelve arra, hogy kikerüljék a szemetet. Ekkor tudatosult bennük, hogy milyen hideg van; nem telt bele pár perc, és a hó is szállingózni kezdett. Tehát tél van, állapították meg. Egyértelmű volt, hogy a harang megint eltévesztette a célt; érkezésükkor senki sem várta vagy ismerte fel őket, így hát egy darabig azon töprengtek, hogyan tudnák megtalálni az útbaigazítót. Igaz, Kínában is kóvályogtak egy sort, mire összeakadtak Ji Cennel, de ott a Tiltott Város falai között zárt területen voltak, és előbb-utóbb mindenképpen rátaláltak volna a férfira. Most viszont… Már legalább egy órája bolyongtak egyik sikátorból áttérve a másikba, de nem találtak olyan jelet, amely útbaigazította volna őket. Az emberek minduntalan megbámulták őket különös ruházatuk miatt, de mivel nem szóltak senkihez, azok sem háborgatták őket. Elég sokan mászkáltak az utcákon, kosarakat cipeltek meg zsákokat, vagy egyszerűen csak álldogálva beszélgettek. A fazsalus ablakokból is kíváncsi szemek követték nyomon az útjukat. Időnként tyúkok szaladtak át előttük kotkodálva, és feltűnt egy-egy kehes macska vagy kutya is a kapuk előtt. Krisztiánék bármerre néztek, mindenütt a szegénység jeleit látták. Az állatok soványak és gondozatlanok voltak, és az emberek sem túl jól tápláltak, a ruházatuk hiányos volt; sokan folt hátán folt vagy szakadt, lyukas daróc- és vászonkendőkbe burkolóztak, hogy védjék magukat a hidegtől. Lassan teljesen besötétedett, a házak ablakaiban pislákoló gyertyafények jelentek meg, de ők még mindig nem tudták, merre tartsanak. A hideg levegő most már egyenesen fagyossá vált, s a szél, amely időnként végigsöpört az utcákon, élesen az arcukba vágódott. Hiába volt rajtuk pulóver, egyre jobban átfagytak. – Ha így céltalanul kóborolunk, nem hiszem, hogy megtaláljuk az Útbaigazítót – szólalt meg Orsi. – Próbáljuk megkeresni a város főterét! Ott lesz a tanácsháza, a templom, és a gazdagabbak, kvázi tanultabb emberek is ott laknak – javasolta. – Ott kérdezősködhetünk, hátha valaki tud segíteni. – És hogy találjuk meg a főteret? – kérdezte Zsófi. – Most valószínűleg a város valamelyik szélén vagyunk, mert itt nagyon szegény emberek laknak – magyarázta Orsi. A beszéd közben összekoccantak a fogai. – A középkori városok alaprajza kör alakban koncentrikus, mindig középen van a főtér, úgyhogy keressünk olyan sikátorokat, amelyek nagyjából merőlegesek ezekre a hosszabb utcákra, mint amilyenen most is vagyunk. Akkor talán megtaláljuk a főteret. Ahogy beljebb megyünk, egyre tehetősebb emberek: kereskedők, kézművesek házaival kell találkoznunk; akkor megyünk jó irányba. Nem volt ellenvetés, így hát az első sikátoron, amely keresztezte a hosszú, szélesebb utcát, befordultak. A hó közben sűrűn hullani kezdett, s ha nem fáztak volna annyira, szépnek is találták volna a selymes pelyheket és a hófehér takarót, amely lassan beborította a földet, és maga alá rejtette a város mocskát. Ahogy kiértek egy levegősebb, hosszabb utcába, egy műhely tűnt a szemükbe. Pékség volt; a mester éppen kilépett az ajtón, és elkezdte leszedni az üzlete előtti faállványról a háncskosarakat, amelyek némelyikében még maradt egy-egy lepény. Mikor teli kézzel eltűnt az ajtóban, hirtelen felbukkant egy kisgyerek – valamelyik kapualjból vagy sikátorból rohanhatott ki – és beletúrt az egyik kosárba, aztán egy másikba, mert az elsőben nem talált semmit. Kikapott egy lepényt, és már futott volna is, ám ekkor ismét megjelent a mester, elkapta a kis kezet, és éktelenül elkezdte ütni-vágni a gyereket, ahol csak érte. – Mocskos kis tolvaj! Már megint itt ólálkodsz, és lopod a becsületes emberek tulajdonát?! A gyerek visított a sűrűn záporozó ütések alatt, és rúgkapált, hogy kiszabadítsa magát, de a mester erősen fogta. Krisztiánék földbe gyökerezett lábbal nézték egy darabig a jelenetet, aztán felülkerekedett bennük a szánalom, és egyszerre rohantak oda, hogy lefogják a férfit. Ám az hirtelen elengedte a kisgyereket, aztán szitkozódva felkapta a maradék kosarakat, és eltűnt a boltban. Így az elszáguldó lurkó éppen beleütközött Krisztiánékba, és a földre zuhant. A lepény kiesett a kezéből, bele a havas, lassan megfagyó sárba. A gyerek kikapta onnan, aztán megint el akart iszkolni, de Krisztián megragadta a vállát. – Várj, mi nem bántunk, ne rohanj el… segíteni szeretnénk! *** Vulkánok – Nos, akkor kezdjük az ismétlést! – fordult Ági néni ismét az osztály felé, amint a felelősök beszedték a tablókat, és egy nagy kupacba rakták a tanári asztalon. – Jól figyeljetek a mai órán, mert összefoglalunk; illetve még a következő órán is, aztán jön a témazáró Dél-Európa természeti földrajzából. Az osztály felmorajlott, pedig tudva tudták, amit az osztályfőnökük bejelentett, mégis többen hú-ztak, ajaj-oztak a hír hallatán. Egy témazárónak sohasem örült senki. – Na, akkor jöjjön a térképhez Emese! – Csak nem felelünk? – kérdezte Zoli pimaszul. – Kétheti szünet után? Ági néni rosszallóan ránézett, de nem kellett válaszolnia, mert Barna odaszólt: – Már tudhatnád, te agyalágyult, hogy Ági néni nem szokott ilyet csinálni, bár te megérdemelnéd. Akarsz menni Emese helyett? Megkérhetem Ági nénit… – vigyorodott el. Zoli nem válaszolt, csak gyilkos pillantást küldött Barnának, Ági néni pedig megismételte: – Jöjjön Emese! Emese nem túl finoman hátrarúgta a székét, és kilibegett a térképhez. Lassan haladt, jobbra-balra tekingetve. Az osztály gyanította, hogy keveset tanult a szünetben, vagy nagyon izgul, de azért mindenki fellélegzett, hogy nem ő, mármint saját maga lett az első „áldozat”. Bár nem jegyre ment, kétheti kihagyás az mégiscsak kétheti kihagyás… – Beszélj először Dél-Európa hegységeiről a kialakulásuk szerinti csoportosításban. Emese kissé bátortalanul bólintott, de aztán nekifogott: – A hegységek a kialakulásukat tekintve lehetnek lánchegységek, röghegységek… Mindkettő előfordul Dél-Európában, bár a lánchegység jellemzőbb… És vannak itt vulkánok is… Ági néni helyeslően biccentett. – Mutass mindegyikre egy-egy példát! Bátran! – intett a lánynak. Emese közelebb lépett a térképhez, és Olaszország területét vizsgálgatva a „csizmára” mutatott. – Itt helyezkedik el például egy vulkán – körözött ujjával a terület felett. – Pontosan hol? És melyikre gondolsz? – tolta hátrébb a szemüvegét Ági néni. – Hát, ez a… ez a… Stromboli – vágta ki Emese boldogan, mert sikerült elolvasnia az ujjai között a feliratot a térképen. – Jó – bólintott a tanárnő –, akkor vegyük először a vulkánokat! Hogy alakultak ezek ki? Például a Stromboli? – A vulkanikus hegységek a földkéreg vékonyabb részein, a törésvonalak mentén alakultak ki. Itt a magma a felszínre tudott törni, s rétegvulkánokat hozott létre – melegedett bele a lány. – Ez azt jelenti, hogy a vulkáni kúpokat tufa–láva–tufa–láva rétegek alkotják… A magma pedig a kürtőn keresztül a felszínre tört, és ott megszilárdult… – Jó. Tudsz még mondani aktív vulkánokat innen? – Olaszországban? – kérdezte Emese. – Dél-Európában – felelte Ági néni. – Hát – törte a fejét a lány –, például a… a Vezúv – csillant fel a szeme, ahogy felismert egy újabb vulkánjelzést a térképen. – És itt – bökött Szicília szigetére – helyezkedik el az Etna. – Rendben – hagyta helyben megint a tanárnő. – Az a baj veled, Emese, hogy sohasem bízol önmagadban. Tessék nagyobb magabiztossággal felelni… A helyedre mehetsz. Emese fellélegzett, hogy ennyivel megúszta, és a padjához szaladt. – Folytassuk a lánchegységekkel – szólt Ági néni ismét a többiekhez. – Jöjjön a térképhez… – pillantott rá az Emese érintésétől kissé himbálódzó szemléltető eszközre. Nem tudta folytatni, mert ekkor fura jelenségre lett figyelmes: az imént említett három vulkán képe hirtelen emelkedni kezdett, és a sík felület ráncolódva, gyűrődve, néhol aztán behorpadva lassan felvette az igazi vulkánok domborzati alakját. Belőlük kis füstcsík kezdett előgomolyogni, az Etna egész takaros, fodros-bodros füstfelhőket eregetve tudatta a jelenlévőkkel, hogy életre kelt. A Vezúv köhögve köpködte magából a fekete karikákat, mintha egy pipára gyújtott volna rá, a Stromboli pedig erőteljes morgással jelezte, hogy a domborodó hasában rejtőző mini magmát mindjárt a felszínre hányja. Ági néni hirtelen előredőlt, hogy meggyőződjön róla, nem csak képzelődik-e, aztán megint feljebb tolta a szemüvegét. Egy darabig csendben bámulta a lehetetlen jelenséget. Az első padban ülő Virág és Balázs is úgy meredt a térképre, mintha szellemet látna. Az osztályból mind többen fedezték fel, hogy valami nem stimmel. Ákos, aki eddig levelet írt a pad alatt Zolinak, arra kapta fel a fejét, hogy egy ideje túl nagy a csönd az osztályban. Lóci, aki titokban a hátsó szekrényre ragasztott képet vette célba, és időnként hátrafordulva elmélyülten köpködte rajta a Colosseumot, most ijedten összerántotta a vállát, mert azt hitte a beálló csendben, hogy lebukott. Rémülten pillantott a tanárnőre, ám az nem törődött vele. Még mindig a vulkánokat nézte, amelyek most már egyértelműen kitörtek. Kis kövek záporát és hamufelhőt köpködtek szerteszét az osztályban. A lövedékek lassan elérték az elöl ülőket. Az egyik kis kődarab fejbe találta Virágot, aki felsikoltott, és a fejéhez kapva kirohant a teremből.   vissza a sorozathoz