– Persze – válaszolta boldogan. Aztán húzódozva újra belemerült egy foltos nagy sárga fóliáns tanulmányozásába. Tudom, hogy utálja a tintafoltokat, mert elfedik az írást, nem lehet elolvasni, mi van a paca alatt. Végre kinyitottam a füzetet. A második oldalon azzal a tökéletes írással a következő állt: Ezt a füzetet Santin Tanító Nővér ajándékozta nekem. A papír megsárgult, és könnyen töredezett, ezért nagyon óvatosan kell bánni vele, ahogy a mamától látom, amikor irdatlan méretű romos könyveit lapozgatja. És végre hozzákezdhettem az olvasásához: 1904. július 16. Hihetetlen! Ha valaki meséli, nem hiszem el: száz éve júliusban kezdődik a napló! Véletlen vagy mágia? Azért írok, mert a Tanító Nővér megkért, hogy vezessek krónikát amerikai utazásomról, nehogy elfelejtsem. Uramisten! Száz éve… Amerikába menni! – Carlotta… Carlotta, hozzád beszélek, süket vagy? – kiabált a mama. Ijedtemben nagyot ugrottam. – Mi az az érdekes, amitől a mobilod utálatos zenélését se hallod? Megvetésem jeléül elhatároztam, hogy nem dugdosom a telefont, sőt nagy hangerőre állítom, most pedig meg se hallom, ha csöng! Egyébként a papa volt, valahonnan messziről hívott. Remekül vagyok, mondtam, jól szórakozom, satöbbi, satöbbi. Örültem, hogy hívott, de alig vártam, hogy letegye, és olvashassam a füzetet. Mint rendesen, panaszkodott, hogy azt ígértem, küldök sms-eket, de… a kártya ne aggasszon, majd ő feltölti… Letettem a nagy esküt, hogy mindennap küldök üzenetet, aztán végre visszamehettem a füzetemhez. De hová lett? Tudtam, tudtam, hogy anyám magához ragadja! – Nem mondtad, hogy találtál egy százéves naplót! – állapította meg dühösen. Nehezen adta vissza, mintha az ő értékes irományainak egyike volna. Ötperces mosolyszünet következett. Úgy döntöttem, én kezdeményezem a kapcsolatfelvételt, és ártatlan arccal emlékeztettem, hogy megkérdeztem, elolvashatom-e az iratokat. – Ne ravaszkodj – morgolódott. – Tudod, hogy szólnod kellett volna róla. – Miért? Hogy ezt is átadd a polgármesternőnek? – szaladt ki a számon. Megbotránkozva nézett rám. – Miért, mit kéne tennem vele? – kérdezte. – Nem tudod, milyen értékes dokumentum? És komoly arccal újra belemerült valami nyilvántartásba. Megfagyott a levegő, mintha mélyhűtőben lennénk. Éreztem, hogy elrontottam valamit. Fogtam a füzetet, de nem bírtam rászánni magam, hogy kinyissam. Egy idő múlva mama fölpillantott, merengve rám nézett: – Caterina Pra volt a neve Giuseppe mamájának. Itt áll – mondta. – De hány éves volt ez a Caterina, amikor a naplót írta? – kérdeztem kíváncsian. – Mindjárt kiszámoljuk… 1892 januárjában született. Nagyjából veled egyidős volt, tizenkét éves – felelte a mama. Őszintén szólva én októberben leszek tizenkettő, de örülök, ha többnek néznek. Tehát pontosan száz éve írta egy olyan kislány, mint én! Mamának igaza van: a régi irományokban van valami mágikus, valami varázslatos. – Azt hiszem, éppen úton volt Amerikába, igaz? – ez a kérdés remek ötletnek bizonyult. Így apránként megtudhattam a múlt századi kivándorlás történetét. Úgy rémlik, sokmillió ember ment el Európából, hogy szerencsét próbáljon Amerikában, köztük gyerekek is. Közben azon töprengtem, hogyan tarthatom meg a naplót. Ahogy a mamát ismerem, egyszerűen lehetetlenség, hacsak nem lopom el, aztán külföldre menekülök vele. De lemásolni lemásolhatom! Végül is nem hosszú, csak egy füzet, és nincs minden oldal tele. Júliusban kezdődik, mint az én naplóm; szép sorban, ahogyan a magam naplóját írom, melléje másolhatom. Minél tovább gondolkodtam rajta, annál jobb ötletnek találtam! Senkinek sincs tükörnaplója! Ráadásul száz év van a kettő közt. (...)