Egyszer az asszony azt érezte, hogy nagyon megnőtt a hasa. Az ember azt mondta, biztosan valami rosszat evett. Hányja ki egy bokor tövébe, tanácsolta, egyen rá leforrázott csalánlevelet, aztán majd elmúlik. Az asszony úgy is tett, de a hasa csak nem ment le. Mentek, mentek az úton, a has meg csak puffadt, mintha a szél dagasztaná. – Ne haljál meg – mondta az ember −, mert nagyon megverlek! Az asszony nem szerette volna, ha az ember megveri, ezért megígérte, hogy nem hal meg. Gyalogolt tovább. Teltek a hetek, a hónapok, de a has csak nőtt. Sose láttak ilyet, soványak voltak addig, mint a kóró. Az ember aggódott, és a biztonság kedvéért jól megverte az asszonyt, nehogy meghaljon. Meg is érte a tavaszt. De akkor már csak feküdözött egy nagy tölgyfa tövében. Egyszer csak jajgatni kezdett, hogy jaj, jaj, hát ő mégiscsak meghal, és folyatta ki a vérét a makkos földre. Az ember nézte, és azt mondta neki, hogy hát dehogyis halsz te meg, szülsz nekem egy szép erdei gyereket, azért olyan nagy a te hasad. Biztosan fiú lesz, segít majd nekem tüzet rakni meg gödröt ásni. Úgy is lett: az asszony megszülte a gyereket. Ott, a tölgyfa alatt, a holdfényben, mert akkorra már leszállt az éjszaka. Eléggé tollasnak látszott a gyerek, de az ember csak megvonta a vállát, hogy ha tollas, hát tollas. Hanem amikor a nap első sugarai kisütöttek, az asszony is szemügyre vette a csecsemőt. Hát nem embergyerek volt az, hanem bagolyfióka! – Mit szültél te nekem? – kérdezte mérgesen az ember. − Madárcsőre van, madárfeje, és nagy szürke szárnyai. A lába meg olyan karmos, mint az öregapámé volt. Nem fog ez nekem gödröt ásni, de még tüzet rakni se, csak huhog. Az asszony úgy találta, a gyerek nagyon szépen huhog, de nem akart vitatkozni. Fogta, elengedte, az meg fölrepült a tölgyfa legmagasabb ágára, onnan nézett rájuk lefele. Aztán, amikor ismét eljött az éjszaka, elrepült nagy szárnysuhogással. Virradatkor nem is keresték, mentek tovább az erdőn. Több szó nem esett a bagolygyerekről, a nagy tölgyfa alatt a moha felitta az asszony kihullott vérét, a has leapadt. Az erdő lombot váltott, a téli szelek ismét fújni kezdtek, aztán lehullott a hó. Megástak egy mély gödröt, befedték, belebújtak télire. Amikor a tavasz első melegei érkeztek, az asszony megint fájlalni kezdte a hasát. Nőtt, nőtt újra a has egész nyáron, és őszre már megint akkora lett, mintha az asszony meg akarna halni. – Ne haljál meg, mert nagyon megverlek! – mondta neki az ember. – Dehogy halok én meg – válaszolt az asszony. – Szülök neked egy szép erdei gyereket, aki segít majd tüzet rakni és gödröt ásni. Az ember erre megnyugodott, és nem verte meg az asszonyt. Őszre járt már az idő, mikorra a has akkora lett, mint egy lekváros fazék. Kongott­-bongott, icergett­-ficergett, aztán az asszonynak megint hullani kezdett a vére, és leguggolt a földre. Várta az ember, hogy mi lesz, de amikor lenézett, hogy kijött­-e már az a fiúgyerek, aki segít neki gödröt ásni meg tüzet rakni, csak egy nagy szemet látott. Az asszony fogta, és becsomagolta a szemet egy lapulevélbe. Úgy találta, hogy igen szépen pislogat. Az embernek azonban sehogy sem tetszett ez a dolog. – Miféle szemet szültél, te asszony? A szem nézett nagy csodálkozva, de az asszony maga is látta, hogy a szemhez nem tartozik semmi. Se fej, se száj, se kéz, se láb, de még csak egy másik szem se. – Szép kék szem – mondta kissé elfogultan az emberének. Az ember a tűzrakáson és az ásáson kívül nem sok dologhoz konyított a világon, talán a veréshez egy kicsikét. Az azonban mégiscsak szöget ütött a fejébe, hogy hogyan kerül ide ez a kék szem. Sehogy sem tetszett ez neki. – Se nekem, se az öregapámnak nem volt kék szeme. De a tiedé is fekete, mint az ördög seggének az olajos lyuka – tette hozzá elgondolkodva. – Hát akkor hogy a retkes nyavalyába került ez a kék szem a te hasadba? – Bizonyosan lenyeltem – felelte az asszony. – Még jó, hogy kijött – folytatta az ember. – Ássuk el gyorsan, nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed! Az asszony kicsit sajnálta a szemet, de azt ő is látta, hogy bizony valóban nagyon kék. Meg aztán: mihez is kezdenének vele? Mondta, hogy jó, ássák el. Húztak egy kis földhányást a szemre, az meg csak pislogott. Nemsokára már nem is látszott más belőle, csak egy világos folt, mintha egy apró tócsa tükrözné az eget a fák között. Kicsit ki is folyt a vize, mert sírt a szem, amikor az ember meg az asszony távolodott az úton. Aztán jöttek a madarak, ittak belőle, jöttek a gyíkok, ittak belőle azok is, és akkor nem sírt tovább, megvigasztalódott. Az asszony meg az ember folytatta útját, ahogy addig. Fáztak, mendegéltek, eszegették, amit találtak. Következő évben az asszonynak megint nőni kezdett a hasa. Nem szólt az emberének, nehogy az megijedjen, hogy meghal, és ijedtében jól megverje. Inkább fogta, nyomingálta a hasát visszafelé, hátha akkor nem dagadozik tovább. A has azonban nőtt, nődögélt, és hangokat adott, csengett­-bongott, mint előző évben, aztán ficeregni is kezdett. „Jaj, nem akarok én már tollas baglyot – kesergett magában az asszony. – Nem akarok én már síró­-rívó szemet se. Nem lesz nekem fiúgyerekem, aki gödröt ás meg tüzet rak, nem lesz nekem már segítségem az erdőn.” Amikor az a valami, ami a hasában nőtt, kifele kéretőzött, az asszony ráguggolt egy hasadt teknőre. − Akárki legyél is, én meg nem nézlek téged − mondta, és hagyta kifolyni a vérét a teknőbe. Amikor a titokzatos istencsudája kijött belőle, ráfordította szépen a teknőt, és sietett az ember után, aki éppen fát gyűjtögetett egy tisztáson. – Hova lett a hasad? – kérdezte az ember. – Ettem leforrázott csalánt, és elmúlt – válaszolta az asszony. Az ember nem is firtatta a dolgot, örült, hogy az asszony nem beteg, és segít neki rőzsét gyűjteni.