A Magdáról keringő rosszindulatú pletykák azóta inkább arról szólnak, hogy Magda valójában nem is ember, hanem számítógép. Mert ahol ő lakik, az északi sarkkör közelében, olyan hideg van, hogy ott képtelenség lenne bárkinek életben maradni. És az is nagyon gyanús, hogy ilyen jól sakkozik, hiszen mindenki tudja, hogy a legokosabb számítógépek valójában túlbonyolított sakk­automaták. De én tudom, hogy Magda egyáltalán nem számítógép. Tavaly ugyanis, amikor Apának születésnapja volt, titokban felhívtam, és tanácsot kértem tőle, hogy milyen finomságot készítsek az alkalomra. És Magda egy olyan csodálatos citromos süti receptjét diktálta le nekem, hogy Apa utána még többször kérte, hogy süssek neki! Most viszont még a citromos süti sem segített, hogy Apának csak egy kicsit is felkeltsem az érdeklődését. Amikor odatettem a sakktábla mellé egy adag frissen sült, illatozó süteményt, oda sem nézett, csak a szabad kezével nyúlt oda az egyikért, és gondolkodás nélkül a szájába tömte, miközben épp Rudolf és Harald mérkőzését figyelte a rádión. Pedig most nagyon nagy szükségem lenne rá! Reggel ugyanis találtam egy sirályfiókát a tetőn. Először azt hittem, csak egy maroknyi száraz levelet fújt valahonnan az ablakpárkányra a szél, mert itt Szelesszirten soha nem szoktak sirályok vagy más madarak fészkelni. De aztán a kis barna-fekete kupac megmozdult, és az utolsó pillanatban pont sikerült elkapnom, mielőtt lezuhant volna a hét emelet magasból. Bármilyen hihetetlenül hangzik, csak arra tudok gondolni, hogy a tegnapi vihar fújta valahogyan ide. Bár az is igaz, hogy a tegnapi egy igazán tökéletes, minden szempontból kifogástalan tengeri vihar volt, valódi elefántszéllel, ami egész nap úgy döngette a világítótorony falait, mintha tényleg egy komplett elefántcsorda rohangált volna fel-alá a falakon. A hullámok pedig majdnem a konyhaablakig felcsaptak, pedig az már a hatodik emeleten van. A fiókát mindenesetre elneveztem Töpszlinek, és először is megpróbáltam egy kicsit megszárítani és felmelegíteni, mert meglehetősen csapzott és ijedt volt szegényke, amikor berántottam az ablakpárkányról. Aztán elindultam lefelé a csigalépcsőn a könyvespolcok mentén, hátha találok egy olyan könyvet, amelyikből kideríthetem, mit eszik egy ilyen apró sirályfióka. Nagyon viccesen néz ki egyébként, mert a barna pehelytollain a fejénél és a hátánál tele van fekete pöttyökkel, ezért aztán leginkább a vaddisznók kicsinyeire hasonlít, akik szintén csíkosak és pöttyösek, amikor nagyon kicsik. És a testéhez képest olyan nagydarab, esetlen úszólábai vannak! Pont olyan velük, mint én az egyik régi családi fotón, amikor négyéves koromban felpróbáltam Anya egyik magas sarkú cipőjét, és persze másfél lépés után majdnem orra buktam benne.   <VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ