– Nézzétek! Az asztal sarkán ott feküdt a jegyzetfüzet, rajta a lány tolltartója. Viktória még sehol. – Itt a megfelelő pillanat – ugrott oda Áron. Egy mozdulattal kirántotta a tolltartó alól a füzetet, és a magasba emelte. – A jégkirálynő titkai! Ki kíváncsi rá? – lengette meg a feje felett a lapokat. Azonnal kisebb csoport gyűlt köré. Áron elégedett mosollyal megkereste az utolsó teleírt oldalt, jelentőségteljesen körbehordozta tekintetét a közönségén, majd hangosan olvasni kezdett. – „Régóta gyanakszom. Van itt valami titok. És most már azt is tudom, mi… Napok óta követem, leselkedem utána, amikor senki sem figyel. Ha minden jól megy, holnap már ott lehetek, ahová igazán tartozom…” Áron az utolsó három szót olyan színpadiasan olvasta fel, hogy a fél osztályból kitört a röhögés. Épp abban a pillanatban, amikor Viktória belépett egy szendviccsel a kezében. Azonnal átlátta, mi történt. A vajas-szalámis zsemle a földre pottyant, a lány pedig Áron előtt termett. Csakhogy Áron is hamar felmérte a helyzetet, és mire Viktória elé penderült, ő már átpasszolta a füzetet Lórinak. Viktória Lórihoz ugrott, de akkor Lóri szép nagy ívben átdobta a zsákmányt Rékának. Réka egy barátnőjének adta,ő pedig visszahajította Lórihoz. Mindenki nevetett. – Nehogy odaadjátok neki! A lényeget még el sem olvastuk! – kiáltotta Áron. Viktória már ismét Lóri előtt állt, és a fiú belátta, hogy nem lesz könnyű dolga. A lány magasabb volt nála, és minden egérutat elállt. Ráadásul az oldalán beszállt a harcba az önjelölt lovag, Sanyi és Gitta, aki mindig a bajbajutottak segítségére sietett. Őt persze követték a barátnői is, így lassan kialakult két csapat. – Kristóf ! – kiáltotta Lóri, és a magasba dobta a füzetet. Kristóf már ugrott is a kérésére, és ügyesen elkapta a noteszt. Olyan volt, mint a kosár. Tudta, mit várnak tőle a többiek. Fél szemmel látta, kik vannak szabadon, és kik várják a passzt. Viktória pillanatok alatt ott termett előtte, de ez nem jelenthetett akadályt. Már bele is nézett a szemébe, hogy utána simán kicselezze, amikor… nagyon furcsa érzése támadt. Viktória úgy bámult rá… olyan kétségbeesetten és mégis elszántan… hogy Kristóf elfelejtette Áron parancsát. Leengedte a kezét. Aztán előrenyújtotta a füzetet a lánynak. – Tessék. Fogd! – mondta neki, és elengedte a zsákmányt, mintha égetné a kezét. Viktória elkapta, és már ott sem volt. Visszarohant a helyére a kincsével. Áron csalódottan, Réka féltékenyen nézett utána. – Áruló! – mordult Lóri Kristófra, és elfordult tőle. Ahogy Áron is. Réka fintorgott, és a barátnőjének súgott valamit. Kristóf úgy érezte magát, mint egy rossz álomban. Tényleg elárulta a csapatát? De ez nem kosár volt… Nem meccs… – gondolta, miközben leült a helyére. A becsöngetés hangjára Zeller Gabi rohant be, hogy egyetlen percet se veszítsenek el az ofőórából. Hosszan, lelkesen ismertette a másnapi tanulmányi kirándulás menetrendjét, és biztosította a hetedikeseket, hogy már ő is izgul, hiszen neki is ez az első osztálya, és ez még csak a harmadik közös kirándulásuk lesz. Elsütött egy poént, de Kristóf nem figyelt, és nem is nevetett. Csak arra tudott gondolni, hogy Lóri dühösen ül mellette. Rá haragszik. Mi legyen most? Semmi sem jutott eszébe. Végül a jól bevált taktikájához folyamadott: sodródj az árral! Majd megoldódik magától az egész. Holnapra el is felejtik, és minden olyan lesz, mint korábban – gondolta. De tévedett, ha azt hitte, hogy a többiek ilyen könynyen megbocsátanak. Még másnap is hűvösen viselkedtek vele a kiránduláson. Ráadásul Viktória is úgy nézett rá, mintha ő lett volna a főgonosz valami nevetséges filmben. Mégis miért? Hiszen nem ő vette el a füzetét! Épp hogy ő adta vissza. Legalább megköszönhette volna! De nem. A lány ugyanolyan távolságtartó maradt, és ez Kristófot nagyon idegesítette. Ahogy figyelte a múzeumlátogatás alatt, egyre biztosabb lett benne, hogy a lány készül valamire. De mire? A füzetébe azt írta, hogy ha minden jól megy, ma már ott lehet, ahová tartozik… De mit jelent ez? Kristóf rosszkedvűen haladt végig a kiállításon, majd még rosszabb kedvvel szállt le délután a különbuszról az iskola kapujában. Intett a hazainduló srácoknak, de azok csak kurtán biccentettek. A szeme sarkából azonban észrevette Viktóriát. A lány nem a szokásos megálló felé tartott, hanem bement a suliudvarra. Kristóf körbesandított. Már senki sem figyelt rá, ezért gyorsan Viktória után eredt. Tudni akarta, mit csinálhat ott ilyenkor a lány. Meg is pillantotta, amint az iskola legöregebb díszfája felé igyekezett. Kristóf megszaporázta a lépteit, majd amikor a lány megfordult, gyorsan beugrott egy bokor mögé. Onnan pislogott ki értetlenül. Viktória ugyanis úgy viselkedett, mint aki meghibbant. A vén platánt állítólag még Vitéz János ültette több száz évvel ezelőtt. Ezt a történetet hirdette az emléktábla is, amit most Viktória megsimogatott. MEGSIMOGATOTT? Mi a jó büdös… Talán leporolta? Nem… mivel nagyon lassan, balról jobbra simította végig… Aztán meg átlépte a díszkerítést, ami persze tilos, és odasétált a fa vastag törzséhez. Lehajolt a földhöz, és megérintett egy kiálló gyökérdarabot, majd felállt, nagyot nyújtózott, és belekapaszkodott a legvastagabb ágba. A lábával ellökte magát a talajtól, mintha hintázni akarna. Hátralendült, majd előre… és köddé vált. Kristóf megdörzsölte a szemét. Ez csak valami trükk lehet. Talán Viktória meglátta, hogy követi, és direkt kicselezte. De mégis hogyan? Kristóf tétován körbenézett, aztán odafutott a fához, és átugrotta a kerítést. Körbejárta a törzset egyszer, kétszer, háromszor. A lánynak azonban nyoma sem volt. Tuti, hogy egy trükk! De még milyen durva! Mit is művelt? Megsimogatta az emléktáblát így… aztán megfogta a kikandikáló gyökeret, meg belekapaszkodott ebbe az ágba, nagyot lendült hátra, aztán előre, és akkor… Kristófnak megcsúszott a keze, és biztosra vette, hogy nekiütközik a törzsnek. A másik karját előretartotta, és ösztönösen behunyta a szemét, de az ütközés elmaradt. Valami puhára esett, amiről fenékkel leszánkázott a mélybe. Amikor kinyitotta a szemét, azt hitte, megvakult. Sötétség vette körbe. Nem látott semmit. Talán mégis nekimentem a fának, elvesztettem az eszméletemet, és most nem vagyok magamnál… – gondolta. De hát nem lehetett akkora az ütközés. Az edzésen nagyobbakat is tanyáltam már… Mégis épp olyan az egész, mint abban a dokumentumfilmben, amit Zeller Gabi hozott be bioszórára. Amiben a halálközeli élményeikről beszéltek az emberek… Én is egy sötét alagutat látok, és a végén fényt… Kristófnak a felismeréstől annyira hevesen kezdett dobogni a szíve, hogy az csak az élet jele lehetett. Pár pillanat múlva már azt is ki tudta venni, hogy a fény forrása nem valami természetfeletti dolog, hanem Viktória elemlámpája. A lány pár méterre állt előtte, és épp… öltözködött! Tuti, hogy megőrült! – gondolta Kristóf. Kinek jut eszébe egy ilyen helyen öltözködni? Egyáltalán hol vannak? Követte őt a fáig… Aztán… bejutottak a fa belsejébe? Vagy valami alagútba a fa alá, mint a Harry Potterben? Most meg itt ül mögötte, és nézi, ahogy Viktória felköti a haját, és három alsószoknyára felvesz még egy szoknyát??? Ő meg még azt hitte, hogy ez a csaj a legnormálisabb az összes lány közül. Kristóf, míg Viktória elmeállapotán gondolkodott, hamar megfeledkezett a maga izgalmáról. Halkan kitapogatta a talajt, és óvatosan felállt. Viktória nem vette észre. A lány remegő kézzel megkötött egy kis kalapot a fején, majd a táskájába pakolta a régi ruháit. Az elemlámpa a földön feküdt, és onnan ontotta a fényt. Amikor Viktória végzett, felkapott egy zsákot, a kezébe vette a lámpát, és elindult előre, a vaksötétbe. Kristóf nem is hezitált. Követte. Pár méter egérutat adott neki. Ösztönösen a farzsebébe nyúlt a telefonjáért. Elővette, és azzal világított. Nem látott mást, csak egy sziklafalfolyosót, és előtte az imbolygó fényt és Viktória homályos alakját. A lány olyan sietve haladt, hogy fel sem tűnt neki a leselkedő fiú. Nemsokára a folyosó kettéágazott. Akkor Viktória lehajolt, megvilágított valami ruhakupacot, aztán bólogatva választott a járatok közül. Kristóf a nyomában haladt. Fogalma sem volt, mi ez az egész, hol vannak, és merre tartanak, de mint mindig, most is sodródott az árral, és ezt még sosem bánta meg. Talán húsz perce mehettek, de Kristóf ebben sem volt biztos. A dohos, koromsötét járatokban haladva elvesztette az időérzékét. Gondolta, megnézi a térképen, vajon merre járhatnak most Budapest alatt, de akkor vette észre, hogy nincs net. Talán már nagyon mélyen lehetnek? Kristófnak elszorult a torka. Hirtelen levegő után kapkodott. Mintha jeges vízbe nyomták volna a fejét. Nem tudott rendesen lélegezni. Próbálta összeszedni magát, és megszaporázta a lépteit. Már nem érdekelte, hogy Viktória észreveheti. Majdnem beérte, amikor megbotlott egy kiálló kőben, és elhasalt. Kiáltani akart Viktóriának, hogy várja meg, de épp ekkor a lány is megtorpant. Elemlámpájával egy egyszerű faajtót világított meg maga előtt, majd pár pillanatig csak állt, mintha hezitálna. Aztán mégis lehajolt, kilökte az alacsony ajtót, és eltűnt. Kristóf feltápászkodott, és utánafutott. Bokrok sűrűjén kellett átvergődnie,majd ahogy rálelt végre egy ösvényre, hirtelen elvakította a fény. Pedig már ment le a nap. A távolban piros és arany csíkokat festett az égre. Kristóf szeme lassan szokta meg a színeket. Körbenézett. Felettük a budai vár húzódott, alattuk hatalmas, ezüstös szalagként kanyargott a Duna. A folyó mentén pedig morajlott, nyüzsgött a város. De ez a Budapest egészen máshogy nézett ki, mint amit Kristóf a tizenhárom év alatt megszokott. Eltűntek az üvegpaloták a partról. A Dunáról hiányoztak a hidak. Csak a Lánchíd oroszlánjai figyelték büszkén az átkelőket. A vízen sötét füstkígyókat eregetve haladtak a hajók. Betonutakatsehol sem lehetett látni. Sem tarka autókat. Sem villamosokat. Csak fekete lovas fogatokat. Az egész olyan volt, mintha… mintha… mintha visszamentek volna a múltba. De az nem lehet! Ilyesmi csak a filmekben fordul elő. Vagy mégsem?