– Ez az ember egy sorscsapás! – a kormányzó szinte a zokogás határán volt, és mintha az ősz szálak is megszaporodtak volna a bajszában, mióta utoljára látták. – Mi persze igyekeztünk mindvégig tisztelettudóan viselkedni vele, jó vendéglátók módjára, de bevallom nektek töredelmesen, ez igen nagy erőfeszítésünkbe került. Miután tegnapelőtt reggel elmentetek, a főkuruzsló körül-belül délig aludt, aztán bejött a várba (lesodorta a főkapu egyik szárnyát, és a főutca három házának ereszét), idecövekelte magát a palota elé, és reggelit követelt. – Kapott pácolt békasonkát – vette át a szót a ceremóniamester –, békalencse pástétomot, palacsintát nádcukorsziruppal, rántottát tíz nádirigótojásból, lápibézseny ikráját citromfűvel, párolt zsurlót moszatágyon, korhelykenyeret gyékénylisztből és madártejet frissen fejve. Én nem tudom, milyen koszthoz szokott, de minálunk ezek királyi fogások, ő pedig mindre csak az orrát húzogatta, és úgymond „tisztességes” ételt követelt. – Aztán kiszagolta a királyi fegyvertárat – ragadta meg a panaszkodás stafétabotját a főkancellár –, ahol rendben álltak a kolbászok (már ami megmaradt a hadi készülődésből), és kijelentette, hogy neki a mi védelmi készleteink képezik innentől fogva az étrendjét. Az első étkezéssel felfalt egy kisebb várostromhoz elegendő fegyvermennyiséget. Ettől szinte kiürült az egész tár, úgyhogy újra kellett gyártani. – A városi kolbásztöltők mind a palota szolgálatába rendeltettek – siránkozott az alkancellár –, és szünet nélkül folyt a töltés. Estebédre már a nehézfegyvereket is bevetettük, két sorozat vidrasódar, és egy regimentnek való krinolin látta kárát. Másnapra a kolbásztöltő műhelyek termelése kezdett akadozni. Mivel egész éjjel dolgoztak, a gépek nehezen bírták a sosem tapasztalt terhelést, és itt-ott kipotyogott egy-egy alkatrész. Ezeket azonnal javíttatni kellett, sőt alkalmanként új gépet kellett építtetni. Természetesen ezt mind állami költségen. Tegnap a „kedves vendég” elpusztított egy teljes hódító háborúhoz elegendő kolbászadagot, hurkákkal és virslikkel kiegészítve. – Azt meg eddig nem is említettük – kontrázott a főkomornyik –, hogy a királyi borospince teljes állományát felhörpintette három adagban. Az utolsó a mai ebéddel csúszott le egy forradalomnyi szalámi társaságában. – Amikor nem evett a ti jó kuruzslótok – kapta vissza a szót a kormányzó –, akkor aludt. De nem volt már megfelelő neki a sátor, hanem a palota melletti teret szemelte ki magának, ahol ágyat kellett rakni az igényei szerint, sőt a sátor egyik ponyváját ki kellett feszíteni a tér fölé, eső esetére. Fél napig ezen dolgoztak a város asszonyai. Éjjel viszont olyan horkolást csapott, hogy rajta kívül nem aludt senki egy szemhunyásnyit sem. Rendeletileg kijelöltünk számára egy másik területet a városon kívül, ahol hasonlóan kényelmes körülményeket teremtettünk. De ezt is csak duzzogással fogadta. Pedig az egész város ezen munkálkodott. – Ma délután pedig meleg fürdőt rendelt – tette hozzá a segédkomornyik. – Erre már képtelenek voltunk, hiszen nincs az ő méreteinek megfelelő dézsa az országban. A várárok vizét ugyan megpróbáltuk felmelegíteni, hordók tucatjával zúdítottuk bele a forró vizet, amit egy közeli hőforrásról hozattunk. De amikor belemerült a kínnal felmelegített fürdőbe, éktelen nyafogást rendezett, hogy a víz éppen csak langyos, és hogy mi az ő halálát akarjuk, de legalábbis kényes tüdejének gyulladását. – Ezen a ponton végleg megsértődött – zárta le a beszámolót a kormányzó –, és bosszúsan visszavonult a sátrába. Most is ott van, ha minden igaz.   vissza a sorozathoz