De ma mégis magányosnak érezte magát, s ettől nagyon rossz kedve lett. Mikor felébredt, még nem volt rosszkedve. Izgatottan gondolt rá, hogy milyen nap is van. Különleges nap! Ma van a szülinapja! Hohó! Ezt meg kell ünnepelni. De előbb fel kell öltözni, ahogy az alkalomhoz illik. A nagy szekrénybe bújva keresgélt és kotorászott. Egy öreg bakancs akadt a kezébe, megnézte, és dühösen hátra dobta.  – Ez nem jó! Vacak bakancs! – morogta.  Majd egy papucs akadt a kezébe.  – Vacak papucs! Ez se jó! – s a papucsot is a háta mögé dobta.  Majd kibújt kócosan és porosan a szekrényből, kezében egy fél pár kalucsnit tartott. Herregett és berregett mérgesen. – Hrr! Brr! A nyavalya törje ki, hol a párja?  S a fél pár kalucsnit a falhoz vágta. Majd a lábára pillantott. – Ja? A lábamon van. Leült a hokedlire, s rázta a fejét nagy dühösen. – Mindjárt leesek a hokedliról! Brr! Menj te is a másik után! – s levette a lábáról a fél kalucsnit, s azt is a falhoz vágta. Szegény kalucsni nagyot nyekkent. – Hű, de rossz kedvem van! Mitől legyen jókedvem? Körülnézett a poros, pókhálós szobában, de ettől se lett jobb kedve. Belenézett a falon lógó nagy tükörbe. – Ha a tükörbe nézek, talán jobb kedvem lesz. Felállt, s belepislogott a homályos tükörbe. De nem lett jobb kedve.  – Nem látok, nem látok! Vacak villanykörte! Vacak tükör! Vacak, vacak, vacak! Homályos!  Megtörölte a könyökével a tükröt. – Most meg a könyököm homályos. Nem baj. A könyökömben nem szoktam nézegetni magamat. Újra belenézett a tükörbe, fintorgott, pofákat vágott, a nyelvét is kiöltötte. – Ni, egy majompofa! Brr! Ronda majompofa! Nagyot sóhajtott, a tükör megint homályos lett. – Szép akarok lenni! Szép, szép, szép! Ma van a születésnapom! A falinaptárhoz ment, s dühösen nézte. – Fekete betűk! Hrr! Mért nem piros betűs? Mért nem ünnepnap? Vacak naptár! Otthagyta a naptárt, s folytatta az öltözködést. Benyúlt a szekrénybe, kirángatott egy mellényt, s a tükör előtt felvette. A mellény lógott rajta, az egyik fele lejjebb volt, a másik meg feljebb. Vanda dühösen morgott. – Ronda, ronda, ronda! Le vele! Lecibálta a mellényt, a sarokba dobta. – Ma gyönyörű akarok lenni! Mint egy rózsabimbó! A szekrényben kotorászott, s előszedett egy nagy, nyári kalapot. A tükör elé állt, s feltette a kalapot a fejére. – Szép vagy, Vanda! Nem vagy randa! – suttogta reménykedve. De a kalap kajla volt, elöl lelógott a karimája, hátul meg felhajlott. Mérgesen lekapta a fejéről s a földhöz vágta. – Ez nem rózsabimbó! Ez tökvirág! Le vele! Fuj! Száradj el. Kimerülten leroskadt a hokedlira. Kinyújtotta az egyik lábát, forgatta, nézegette. – Milyen a lábam? Hááát… Majd a másikat is kinyújtotta, forgatta, nézegette. – És a másik? Hááát… Vastag, piszkos zokni lógott mind a két lábán. – Ez a ronda zokni! – morogta. – Le vele! Randa, randa, randa! Leráncigálta a zoknit a lábáról, és a sarokba dobta. – De mit vegyek fel? Mezítláb mégse járhatok a szülinapomon. Megint a szekrényhez ment, s turkált a félhomályban. Egy pár nagy vadászcsizma akadt a kezébe. Vigyorogva nézte, s csodálkozva motyogott. – Egy vadászcsizma! Hogy került ez ide? Valaki a szekrényemben vadászott? Höhöhö! – röhögött döcögve. – Na, mindegy. Felhúzom. Leült a hokedlira. Felhúzta előbb az egyiket, majd a másikat. Felállva nézegette. – A legújabb divat. Igaz, hogy a fenekemig ér. Höhöhö! Igaz, hogy lötyög is. De legalább nem szorít. Lépett egypárat, s figyelte a vadászcsizmát a tükörben. – Na, milyen? Szép, mi? Meg jó hosszú. Legalább eltakarja a lábam. Szélesen vigyorogva mondta a tükörnek: – Ebben szoktak vadkacsára vadászni. Háp-háp! – hápogott, mint egy megkergült vadkacsa. – Meg oroszlánra! Bööö! Bőgött, mint egy oroszlán. – Meg csikóhalra! Nyihahaha! Nyerített, mint egy csikó, majd tátogott némán, mint egy hal. Mikor megunta a hápogást, meg a bömbölést, meg a nyerítést, keservesen felsóhajtott. – De én balettcipőt szeretnék! Egy gyönyörű balettcsukát! Nem ezt a ronda nagy vadászcsizmát. Hrr! Brr! – herregett, meg berregett mérgesen. Nem is nézett többet a vadászcsizmára. A haját vette szemügyre, közel hajolva a tükörhöz. – Milyen a frizurám? He? Hát, a frizurája olyan volt, mint egy tüskebokor. Meg borzas, zsíros, csimbókos. – Fuj! Randa, randa, randa! Meg kéne fésülni. Talán az segít. A szekrényhez ment, s elővett egy nagy fésűt, s a tükör előtt fésülte a haját. – Itt elválasztom. Itt hátrafésülöm. Most az egészet előre. A fésű beleakadt a gubancos hajba. Vanda rángatta, cibálta, de a fésű nem jött ki. – Jaj! Beleakadt a fésű! Nem jön ki, nem jön ki, nem jön ki! Felvihogott, s a tükörben nézte a hajából kiálló fésűt. – Gyökeret eresztett a fésű a hajamban! Höhöhö! Nagyot sóhajtva hátat fordított a tükörnek, elment minden jókedve, elkeseredve letottyant a hokedlira. – Hogy nézek ki! Mint egy madárijesztő! S bőgni kezdett, hullt a könnye, mint a záporeső. – Randa vagyok! Randa, randa, randa! Megtörölte a szemét, s így vigasztalta magát két szipogás között: – Ne bőgj, Vanda! Úgyse jön ide senki. Brühühühü! Megint eltört a mécses, sírt keservesen. Sírás közben mérgesen toppantott a lábával. – Ne is jöjjön! Senki… senki… senki… Hát, ahogy ott szipogott, meg duzzogott, valami megütötte a fülét, mintha valaki kopogott volna: kopp, kopp, kopp! Vanda abbahagyta a szipogást, fülelt. – Kopogtak? – majd legyintett. – Á, csak a fülem csengett. Ám újra felhangzott a kopogás, finoman kopogott valaki: kopp, kopp, kopp. Vanda hallgatózott. – Megint kopogtak? Vagy megint a fülem csengett? Felkiáltott az ajtóhoz rohanva. – Bújj be! Kinyitotta az ajtót s kinézett. – Senki! Nincs itt senki! Nem kopogtak. A fülem csengett. Mérgesen visszaült a hokedlira, háttal a nagy tükörnek. S ekkor újra felhangzott a kopogás: kopp, kopp, kopp! Vanda foghegyről szólt bele a levegőbe. – Bújj be! Vagy ne kopogj! Most már azért se állok fel! Ha be akarsz jönni, gyere be. Tessék! Szabad!