– Szedtevette, teremtette! – kiáltott fel, amikor vendégük, Sosemfélt már nem hallhatta őket. – Hol maradtak a bölcsek?! Micsoda szégyen ért bennünket! Mit szólna ehhez szegény tündérnagymamám! Micsoda szégyen, micsoda szégyen! A király hiába csitítgatta, hogy bizonyára balszerencsés véletlenek sorozata miatt maradt távol tizenegy bölcs, a királyné nem nyugodott meg, sőt egyre feldúltabbnak látszott. – Ugyan már, balszerencsés véletlenek! Nyakrándítás és egyéb ficamok, na persze! Nem tudsz véletlenül valami egyéb balszerencséről, aminek netán köze van tehozzád, balszerencsés király? Szegény király igazán balszerencsésnek érezte magát, hogy villámló szemű feleségének kell bevallania: nem küldte el az összes meghívót, mert az egyiket bizony összekakaózta. – Hát, ha így állunk, majd szépen visszakakaózod, amit elrontottál! Akarom mondani: helyrehozod! Fel kell keresned az összes bölcset, ki kell őket engesztelned! – A Tenger Boszorkányát is? – kérdezte megszeppenve a király. – Elsősorban őt! – válaszolta határozottan a királyné. – És mindenkitől el kell kérned a történetét is a kislányunk számára… hogy ne sírjon többet. Édes kicsikém! – mondta ellágyulva a királyné, de ezt már nem a királynak, hanem a kis királylánynak, aki persze akkor is sírt. Ahogy mindez a király eszébe jutott, végtelen szomorúság töltötte el: az a kisebbik baj, hogy semmi kedve útra kelni. Még az sem a legnagyobb, hogy a Tenger Boszorkányát is fel kell keresnie (pedig ez igazán nagy baj). A legrosszabb az, hogy itt kell hagynia a kislányát. De hiszen éppen érte teszem! – gondolta ekkor, és fölkelt. A mocorgásra a királylány felébredt, sírni kezdett. A királyné is kikelt az ágyból: némán tette a dolgát, csak a kis királylányhoz suttogott olykor kedves szavakat. A királyné éjszakája is rémesen telt: miután első dühe csillapodott, megbánta, hogy balszerencsésnek nevezte szeretett király urát, és legszívesebben megfogta volna a kezét. Ám valahányszor a palota szégyenére és tündérnagymamájára gondolt, újra felhorgadt benne a harag. Reggel aztán már nem haragudott, de a kötelesség az kötelesség: a királynak jóvá kell tennie, amit elrontott. Csak Sosemfélt ébredt jókedvűen. Amikor a reggeli mellett találkoztak, hangosan újságolta: – Tele van a fejem jobbnál jobb ötletekkel! – A királynak és a királynénak nehezére esett őszinte érdeklődéssel felé fordulni, de Sosemféltet ez nem zavarta. – Úgy látom, nincs más hátra, mint előre! Meg kell látogatnod az ország bölcseit! – fordult a királyhoz. – Mi is így látjuk – válaszolt a király helyett a királyné. – Szívesen elkísérlek egy darabon! – ajánlkozott a királynak Sosemfélt, aki még mindig nem érezte, hogy kissé fagyos a hangulat. – Megiszom a serkentőmet – nyögte a király, akinek egyáltalán nem volt kedvére ez a párbeszéd. – Oh, a serkentőd! – kiáltott fel a királyné, és látszott, gyorsabban párolog el a nyugalma, mint ahogy a kakasos bögrében kihűl a kakaó. A király zavarában gyorsan fel akarta hörpinteni a kakaót, ám ekkor újra megtörtént a baj: a hófehér abroszon barna tócsa éktelenkedett. – Elég! – csattant fel a királyné. – Elég ebből, kétbalkezes király! Csomagolj! A király megszégyenülten állt fel az asztaltól, kezében még mindig a kiskakasos bögrét szorongatva.

Tovább>