Írta: Varró Zsuzsa Illusztrálta: Domján-Udvardi Melinda  Kiadó: Holnap Kiadó, 2015 Oldalszám:  132   „A haja bogyókék, a szeme levélzöld, az orra fitoska; fitoska orra körül pedig temérdek világszép szeplő virít” – ő az aprócska, gömbölyded erdei tündér, Áfonyka.   Nyolcadik fejezet, amelyben egyszerre csak ősz lesz   Egy napfényes, már kifejezetten kora tavaszinak mondható délelőttön Áfonyka ugrándozott és dudorászott a fák között (ha tudott volna fütyülni, bizonyára fütyörészett volna), amikor egyszerre csak a fejére esett valami. Egy szúrós és kemény valami. – Aú! – jajdult fel Áfonyka. – Hát ez meg…? – csodálkozott el, amikor megnézte, mi az: szúrós burokban egy fényes, kövér vadgesztenye. – Ez furcsa – gondolta magában. Körülnézett, és most csodálkozott csak el igazán: a kifejezetten kora tavaszi délelőttből valahogy őszi délután lett. Szép és verőfényes, de határozottan őszi délután. – De még ilyet! – álmélkodott Áfonyka. Észrevette, hogy valaki eltűnik a fák között – és vele együtt eltűnik az ősz is.

 

Áfonyka persze borzasztóan kíváncsi lett, és rögtön ennek a valakinek a nyomába szegődött. Az bármerre ment, vele ment az ősz is. A valaki egy idő után megállt, leült egy kőre, hátát egy fának támasztotta. A zsebéből eszegetett valamit, rágcsált és köpködött. Áfonyka közelebb merészkedett hozzá. Ahogy meglátta a tündérkét, az ősz mintha kissé visszahőkölt volna, de ott maradt körülöttük. A valaki felpillantott. – Csókolom – köszönt Áfonykának. – Zontág Dezső. Áfonyka most jobban megnézte magának, és ami azt illeti, eléggé tetszett neki. Zontág Dezsőnek szép kék szeme volt (épp olyan, mint derűs napokon az őszi égbolt), és ezüstös szakálla. (Pontosabban Áfonyka azt mondta, hogy Zontág Dezsőnek holdfényből volt a szakálla, de hát senkinek sincs holdfényből a szakálla, nem igaz?) Egy őszirózsa volt a gomblyukába tűzve. – Tündérkének tetszik lenni? – kérdezte Zontág Dezső kedvesen, és kiköpött egy félig megrágott kérdőjelet. Áfonyka bólintott. – Áfonyka vagyok – mutatkozott be. – Az finom – mondta Zontág Dezső. Áfonyka kicsit hátraugrott, mert azt hitte, már megint meg akarják enni. De Zontág Dezső csak tovább rágcsált, és kiköpött valami olyasmit, hogy „flutty”. Áfonyka megnyugodott, és most már meg merte kérdezni: – Bocsánat, kedves Dezső, de hogyhogy itt az ősz? Hogy amerre jársz, ott mindig ősz van? Zontág Dezső erre nagyot sóhajtott, és egy gondolatjel repült ki a száján. – Hát én nem is tudom, tudomisén, az az igazság – felelte szomorúan. – Akármerre megyek, folyton mindig ott van. Feszt és dafke jön utánam. – Ó! – mondta Áfonyka. – Biztos nagyon szeret téged. – Tetszik gondolni? – kérdezte Zontág Dezső, és kicsit felderült. – Szép gondolat végül is. Tulajdonképpen nekem is tetszik. – Csak hát, ugye – folytatta, és megint elszomorodott –, azért ezt így, hogy minden egy merő őszi vasárnap délután, szemetelő eső, az embernek a szíve nem bírja akármeddiglen – mondta, és kiköpte azt, hogy „pönnnl”. – Nem bírja? – kérdezte riadtan Áfonyka, és kezdett ő is elszomorodni. – Eléggé sajnos – felelte Zontág Dezső, és kipiszkált a fogai közül egy pontosvesszőt. – Trochizál – tette hozzá. – Csucsorodik. – Csucsorodik? – Zsiberedik – mondta Zontág Dezső. – És nincs erre valami? – kérdezte Áfonyka. – Hát magácskának még sosem zsiberedett a szíve, Áfonyka? – kérdezte Zontág Dezső, és kiköpött néhány vesszőt. Áfonyka megrázta a fejét. – Az úgy van – mondta Zontág Dezső –, hogy csak zsiberedik, zsiberedik, aztán kilukad az egész a semmibe. Áfonykának ez már sok volt. Akkora könnycsepp gördült le az arcán, hogy egészen eláztatta a világszép szeplőit. – Énmiattam ne tessék sírni – mondta Zontág Dezső. – Nem érdemes. Áfonyka leült Zontág Dezső mellé. Egy ideig csendben üldögéltek, Zontág Dezső rágcsált és köpködött, Áfonyka pedig nézte a hulló faleveleket. Kezdett elálmosodni. – Lennie kell valaminek – gondolta. – Esetleg az az erdőnyelő elnyelhetné az őszt is – jutott eszébe. – Hallottam róla valamit – válaszolta Zontág Dezső. – Biztos neki is zsiberedik… De az őszt nem lehet megenni – jelentette ki, és kiköpte azt, hogy „nessz”. – Vagy felhörpinteni. Tessék elhinni nekem, már próbáltam. Áfonyka nagyot ásított. – Bocsánat – szabadkozott. – Csak az ősz teszi. – Ó, hát odébbállok én, csókolom, csak tessék szólni nyugodtan – mondta Zontág Dezső. Odébbállni! Hát persze! – tért magához Áfonyka. Mint a vándormadarak, elmenni messzi délre! A végét hangosan is kimondhatta, mert Zontág Dezső felsóhajtott: – Ó, a messzi dél! Ó, a tenger! – Az jó volna?– kérdezte Áfonyka. – Hát az bizony elég jó – felelte elmerengve Zontág Dezső. – Ott még az ősz is úszódresszbe bújik és strandra megy. De aztán újra elszomorodott, és egymás után három pontot köpött ki. – Az a feneség ezzel a messzi déllel, csókolom, ahogy a nevében is benne van neki, hogy messzi van. – Nagyon? – kérdezte Áfonyka. – Meglehetősen – bólintott bánatosan Zontág Dezső, és néhány „s” kígyózott el mellette az avarban. – Gyalogszerrel meg aztán teljességgel plánesőt. Áfonyka elgondolkozott. Talán Böhöm Venti elfújhatná Zontág Dezsőt is, de Zontág Dezső nem látszott ehhez elég könnyűnek, a szíve meg biztosan túl nehéz szegénynek. Egy szép, zöld-arany falevél hullott le Zontág Dezső fejére. – Rinaldó! – kiáltott fel Áfonyka. – Rettenetes Krucifix Rinaldó! – Nem kell szitkozódni azér’ – mondta Zontág Dezső. Áfonyka előszedte a sárkánytól kapott zöld-arany pikkelyt és ráfújt. Nem történt semmi. – Ejnye – gondolta Áfonyka, és megint ráfújt a pikkelyre. De megint nem történt semmi. – Minek tetszik csinálni ezt a fújkálást? – kérdezte érdeklődve Zontág Dezső. Áfonyka harmadszorra is ráfújt a pikkelyre. – Gyere már, Rinaldó, a csudába is, irgum-burgum! – kiáltotta dühösen, és toppantott a lábával. – Jövök már, jövök, a mindenségit neki! – hallatszott egy mély, öblös hang a levegőből. – Nem köll mindjárt ordítni! – mondta egy másik, mély és öblös hang. – Erre szaladt fecskefészek… – dalolta egy harmadik, szintén mély és szintén öblös hang. – Vonyítasz, mint a fába szorult giliszta – dohogott egy negyedik (mély és öblös) hang, és már ott is volt a Rettenetes (Krucifix) Rinaldó. Zontág Dezső kiköpött egy csomó „ó” betűt (így: „óóóóó”). – Féreg az, te mufloncsiga! – mondta az előbbi hang. – Ez giliszta, ha mondom… – jött a válasz. Áfonyka hangosan köhintett egyet-kettőt. – Mit parancsolsz, kicsi gazdám? – kérdezte szolgálatkészen a sárkány negyedik feje. – Nézd már a marháját! – förmedt rá a harmadik. – Némmá, itt ősz van – mondta a negyedik feje, hogy másra terelje a szót. – Mi kéne, ha vóna? – kérdezte az első. – De gyorsan mondjad, mer’ még nem ebédeztem máma – mondta a második feje, és Zontág Dezsőt kezdte szaglászni. – Eszedbe ne jusson! – kiáltott rá gyorsan Áfonyka, és odaállt Zontág Dezső elé. De Zontág Dezső nem ijedt meg. – Micsoda gyönyörű egy sárkány! – mondta elismerően – Ritka szép példány… Rinaldó kicsit kihúzta magát. – Ez itten Zontág Dezső – mutatta be Áfonyka –, és szeretném elküldeni… – Melegebb éghajlatra? Hö-hö-hö – göcögött Rinaldó harmadik feje. – Pontosan – felelte Áfonyka. – Hogy úgy van! – szólt közbe Zontág Dezső is. – Okos ez a sárkány! – A tengerhez – tette hozzá Áfonyka. – Na nehogy má! Még mit nem! – horkantotta Rinaldó első feje. – Jó, hogy nem mindjárt Riódözsanejróba – kontrázott Rinaldó harmadik feje, de már kevésbé mogorván. – Fogok itt étlen-szomjan röpdösni – háborgott a második feje is. – Megígértük – mondta a negyedik feje. – Ígérte a tudod ki… – kezdte az első feje, de Áfonyka gyorsan közbevágott: – Légy olyan jó, kedves Rinaldó, szépen kérlek – és megsimogatta a sárkány lábát. – De csak most az egyszer – mondta Rinaldó megenyhülve, és kelletlenül a hátára bökött. – Na, nyomás. Zontág Dezső felkászálódott rá. – Ez aztán a csudálatos égi masina – jegyezte meg, ahogy elhelyezkedett, és kiköpött egy zárójelet. – Adszi! – mondta Rinaldó első feje Áfonykának, és kikapta a kezéből a zöld-arany pikkelyt. Aztán a levegőbe emelkedett. – Köszönöm a hozzám való jóságát, Áfonyka! – kiáltotta még a sárkány hátáról Zontág Dezső. Csak úgy záporoztak a felkiáltójelek. Áfonyka felvett egyet, és eltette. Sosem lehet tudni. – Majd küldjetek lapot! – kiabálta utánuk. VISSZA A NYÁRI OLVASÁNYOKHOZ