Pontosan céloztam, ezért el is találtam az alsó ágat, ami nagyot csattant a tenyeremen. Többször is próbáltam már a mutatványt, de sosem ilyen magasról, ekkora lendülettel. Most nem sikerült megkapaszkodnom a faágban. Zuhanni kezdtem. A fa alatt nem műanyag tégla, nem is fű vagy föld, vagy legalább salak várt, hanem négy repedezett, a fa gyökereitől púpos betonnégyzet. A bűnözők elszaladtak a fa alól, Som Jani az egyik irányba, Óvári a másikba. Megijedtek Pókembertől, csak nem úgy, ahogy eredetileg kellett volna. Sokkal gyorsabban és sokkal közelebbről néztem meg a betont, mint ahogy terveztem. Utolsó pillanatban kitettem a kezem, talán, hogy elhessegessem magamtól. Nagyot puffantam, a fejem csattant, és a kezem reccsent. Néha esténként nehezen megy az elalvás. Most ugyan még csak délután volt, de villámgyorsan elsötétült körülöttem minden. Kellemes simogatásra ébredtem. Mintha anyu keltegetne hétvégén. Nincs iskola, de nem érdemes sokáig lustálkodni, mert kész a palacsinta vagy a bundás kenyér a konyhában (mind a kettőt egyformán szeretem), és kirándulni megyünk, vagy a csúszdaparkba, ahol lehet úszni, csobbanni, ugrálni és... nem is anyu keltegetett, hanem valaki más. De a simogatása egészen hasonló. Kinyitottam a szemem. Judit néni hajolt fölém, Óvári és Som Jani is ott voltak. – Mi le akartuk beszélni az ugrásról, csak nem hagyta magát – bizonygatta Óvári. – Szegény Todó, pedig ha szépen játszottunk volna, akkor biztos nem esik baja – tette hozzá. Som Jani nem szólt egy szót sem, de olyan zöld volt, hogy azt hittem, mindjárt rám esik. – Menjetek fel a tanáriba, és mondjátok meg az igazgató néninek, hogy hívja a mentőket – szólt rájuk Judit néni. Most, hogy végre volt mit csinálniuk, Óváriék megkönnyebbülten szaladtak el. – Jól vagy, Todó? Édesem, mi történt? – Magasabbról ugrottam le, mint bárki! – De miért? – Nem tudom – mondtam, és elcsuklott a hangom. – Nem szédülsz? Mutasd a karod! – Judit néni ölében feküdtem. Még sosem láttam olyan öregnek és kicsinek, mint most. – Nagyon sápadt tetszik lenni. – Látnád magad... bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű – mondta Judit néni, és míg rám mosolygott, csupa könny lett a szeme. Egy pillanatig azt hittem, el fogja sírni magát. A felnőtteknek egyszerűen nem szabad sírniuk, mert attól nagyon megijedek. A csuklóm olyan szögben kanyarodott, amilyet még nem is láttam. A maga fájdalmas módján érdekes volt. Judit néni motyogni kezdett: – Szegény karod! Soha többé... Soha senki nem mászhat fel erre a fára. Körbekeríttetem. Kivágatom. Az udvarra se jöhet ki senki... a legjobb lesz, ha iskolába se jön senki, inkább mindenki otthon marad... Minden rendben lesz, Todó! Az igazgató néni mindjárt hívja a mentőket, szólunk anyukádnak is. Ne félj, csak egy kis törés az egész... – Eltört? – kérdeztem riadtan. – Csak egy kicsit. Lesz egy szép gipszed. És az osztályból mindannyian aláírjuk. Ráírhatod a kedvenc focicsapatod nevét. Vagy valamelyik népszerű együttest. És elmesélheted mindenkinek, milyen bátor voltál – mondta Judit néni. Először próbáltam nem sírni, de végül mégsem tartottam vissza a könnyeimet. Örültem, hogy valaki sajnál, és Judit néni olyan őszintén szomorkodott velem, mintha ő játszott volna pókemberest, és ugrott volna rosszul a fáról, nem pedig én. – Hát te meg mit mosolyogsz? – Elképzeltelek, Judit néni, ahogy te is leugrasz a fáról. – És ügyes voltam? – Azt pont nem képzeltem még el. Szerintem leestél. Azt hittem, majd az egész suli körém gyűlik, de nem. Mindenki visszament játszani, vagy a tanulószobába leckét írni. A legrosszabbul az esett, hogy Óvári és Som Jani is tovább játszottak nélkülem. De olyan jó volt Judit nénivel ezen az utolsó mondaton nevetni, hogy nem bánkódtam utánuk. Mentőautóban utaztam, ami szirénázott is, és kórházban is voltam egy hétig. Anyu ment be a suliba a leckémért, hogy le ne maradjak. Judit néni a leckék mellé egy nagy mappát is küldött, benne az osztálytársaim rajzaival. Mindenki rajzolt, és a legszebb írásukkal ilyeneket írtak rá, hogy: „Gyógyulj meg, Todó!” „Hiányzol mateken!” És valaki még azt is ráírta a rajzra (szerintem Bence volt), hogy: „Rajzoltunk ékszerteknőst! Te tudsz rajzolni ékszerteknőst?” A legjobban Makk Móni ajándékának örültem, aki a gonosz fát rajzolta le, amelyikről leestem, és engem is, ahogy Pókemberjelmezben repülök. (Később figyelmeztettem rá, hogy a Pókembernek nem zöld a ruhája, hogy ő is jól tudja. Visszakérte a rajzot.) Judit néni egy hosszú levelet írt nekem. Kézzel, nem a telefonján. Ebben a levélben az volt, hogy „nagyon különleges kis fickó” vagyok, és hogy „nélkülem jóval szürkébb (és halkabb) az osztály”, és a kalandom után nagyon várnak már vissza. Szeretem a Judit nénit. Még egy utóiratot is írt. Ezt anyunak címezte elsősorban, de anyu szerint rám is tartozik. Judit néni a tanév végén nyugdíjba megy. Jövőre új tanító nénit kapunk...     <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA