Tilda egész nap a nagy tölgyfa asztal alatt üldögélt, és semmi sem tudta jó kedvre deríteni. Kiderült ugyanis, hogy legjobb barátnője idén nemcsak két hétre utazik el, hanem egész nyárra. Először a tengerhez megy a szüleivel, aztán lovastáborba, a maradék egy hónapot pedig a nagymamájánál tölti az ország másik végében. És bár megígérte, hogy mindenhonnan küld képeslapot, Tilda el sem tudta képzelni, hogyan fog valaha eltelni ez a nyár. Hiszen még csak július eleje van! - Így kezdődik a Tilda és a kövér macska című könyv, olvasd tovább! Tilda anyukája, Amarilla ugyanis főszakács a környék leghíresebb éttermében, a Bodzásban. Tilda már megszokta, hogy minden vakációt az étterem konyháján tölt, mert nyáron olyan sok a munka, hogy anyukája ilyenkor nem tud szabadságra menni. Mindennap rengeteg a vendég, akik itt nyaralnak az eldugott tóparton, és ebédelni vagy vacsorázni érkeznek a vendéglőbe. Amarilla rakott krumplija még külföldön is híres, de remekül készíti a gombás tojáslepényt, a lazacos spagettit és a sült pisztrángot is. Tildát néha ugyan kissé elfogta a szomorúság, hogy minden barátja nyaral, és egyszer már ő is nagyon szeretne elutazni a tengerhez, de többnyire imád a konyhán lenni. Élvezi a levegőben kavargó finom szagokat, a húsleves illatát, és szereti figyelni az anyukáját, ahogy villámgyorsan osztja az utasításokat a kuktáknak, akik szeletelnek, aprítanak, zöldséget pucolnak és húst sütnek. Sokszor úgy érezte magát, mintha moziban lenne. Amarilla szinte mindennap kitalált valami új ételt, lánya pedig izgatottan várta, hogy milyen finomság kerül ki aznap anyukája keze alól. Ráadásul Tilda nyolcéves létére már remekül főz. Télen, amikor kevés az étteremben a vendég, ő is gyakran odaáll a tűzhely mellé, és sütőtökkrémlevest készít pirított mandulával, vagy éppen paradicsomszószt, mert a friss paradicsomszószos spagetti kiskora óta az egyik kedvence. Az anyukája már mindenkinek eldicsekedett a faluban, hogy Tilda ügyesebb szakács lesz, mint ő. Legjobban azonban sütni szeret: almás pitét, kakaós csigát vagy krumplis pogácsát. Az étteremben mindig történik valami érdekes, és gyorsan elrepül az idő.  A mai nap azonban kivétel volt. Azon vette észre magát, hogy nemcsak szomorú, de egyenesen unatkozik, és fogalma sincs, mihez kezdjen egyedül. Már majdnem sírva fakadt, amikor egyszer csak beugrott az ölébe Zeller, az étterem macskája. A macskáról senki sem tudta pontosan, hány éves. Már akkor a konyhán lakott, amikor Tilda anyukája megvette az éttermet. A régi tulajdonos nem vitte magával, mert azt mondta, tulajdonképpen nem is az övé. Állítólag még az étterem legelső szakácsa hozta magával Franciaországból, de hogy pontosan mikor, arra már senki sem emlékezett. Mint ahogy arra sem, hogy mi is a neve, ezért Amarilla a Zeller nevet ragasztotta rá. Zeller különösebben nem volt sem kedves, sem barátságos, csak rettentően kövér, és az az egy dolog érdekelte, hogy mikor kap enni és mit. Ezért is volt furcsa és szokatlan a kislánynak, hogy most az ölébe bújt. Örült, hogy Zeller végre engedi magát simogatni, de annyira egyedül érezte magát a barátnője nélkül, hogy egy nagy könnycsepp mégiscsak végiggurult az arcán. – Tudom, mit érzel – szólalt meg ekkor valaki. Tilda körülnézett. Még mindig bent ült a nagy asztal alatt, körülötte mindenki sürgölődött, hagymát pirított vagy kiabált, az anyukája pedig az esti vacsoramenüt próbálta összeállítani. – Sokszor én is halálosan unom magam – folytatta a mély, de nyávogó hang. Tilda lenézett. Zeller, a macska enyhe fintorral mosolygott rá. – Unalmas itt az étteremben, azért valljuk be! Enni persze jó dolog, de egész nap nézni, ahogy mások főznek, hát annál jobb vakációs programot is el tud képzelni egy gyerek. Nem igaz? – kérdezte a macska. Tildának tátva maradt a szája a döbbenettől, és csak bámult lefelé az ölében fekvő kövér szőrgombócra. A cica közben lustán megfordult, odatartotta a hasát Tildának, hogy a kislány simogassa.  – Fogadjunk, hogy az jár a fejedben, hogy mennyire szeretnél elmenni a tengerhez! Én, mondjuk, nem értem, mit esznek annyira az emberek a vízen. Ha engem kérdezel, egy mézes májpástétom vagy egy halászlé ezerszer jobb, mint úszkálni a hideg vízben. De hát az emberek különös lények. Nagyon keveset alszanak például. – Zeller! – kiáltott ekkor Tilda felocsúdva a döbbenetből, és ültében is akkorát ugrott, hogy beverte a fejét alulról az asztal lapjába. Szerencsére olyan nagy volt a kavarodás a konyhán, hogy a nagy koppanás senkinek sem tűnt fel. – Zeller, te tudsz beszélni? – kérdezte a kislány félig félve, félig izgatottan. – Egy dolgot szeretnék tisztázni, Tilda: nem Zeller a nevem! Tudom, hogy anyukád így nevezett el, de nem szeretem, ha így hívnak. Besamel a nevem, így hívott Jean-Pierre, a francia szakács, akinél megláttam a napvilágot Párizsban, egy híres étterem udvarán. – Besamel? Párizs? Te Párizsban laktál? Egy étteremben? – záporoztak egymás után a kislány kérdései. Tilda félelme elpárolgott, és izgatottan faggatta a cicát.  – Nem csak én, az egész családom. Kivéve az egyik nagynénémet, aki egy krumpliszállító hajóval elutazott Londonba, és azóta sem látta senki. Úgyhogy mindent tudok a főzésről, Tilda, bár azt be kell ismernem, mostanra anyukád is elég jól belejött. De hogy mi volt itt előtte, arról ne is beszéljünk! Szenvedés volt még nézni is. – És mióta tudsz beszélni? – kérdezte a kislány, és alig fért a bőrébe. – Mindig is tudtam, csak nem mindig akarok. Az emberek általában megijednek a beszélő macskáktól. Bár amikor anyukád mindenféle maradékokkal akart megetetni, nehéz volt megállnom, hogy ne szólaljak meg. De szerencsére mostanra rájött, hogy csak az igazán finom falatokat kedvelem: a májat, a puha csirkehúst, a tejszínes levest, a friss tejfölt és a sajtot – mondta Besamel, és hirtelen olyan éhség tört rá, hogy még a száját is körbenyalta.  – És tulajdonképpen hány éves vagy? – kérdezte Tilda. – Nem emlékszem már pontosan, legutóbb huszonkilenc voltam, azt hiszem. De nem szeretem, ha a koromról faggatnak, úgyhogy térjünk vissza rád! – fordította el durcásan a fejét a macska. – Unatkozol? – Igen – felelte a kislány, és úgy tűnt, ezen ő is meglepődött, mert egyébként nem szokott unatkozni. – De tényleg csak egy egészen kicsit. Nem tudom, hogyan fog eltelni a nyár a legjobb barátnőm nélkül. – Biztosan találsz még itt barátokat, ha jól szétnézel. Sőt, én is be tudlak mutatni néhány haveromnak. Nem olyan jó fejek, mint én, de azért a semminél jobbak – mondta Besamel, és hirtelen kiugrott Tilda öléből. – Neked vannak még barátaid? Úgy érted, más beszélő macskák? – kérdezte Tilda a kelleténél kicsit hangosabban, így anyukája rögtön oda is nézett. Aggódott Tildáért, aki egész nap ott gubbasztott az asztal alatt, és mintha magában beszélt volna. – Tilda, szívem, vegyél ki pénzt a kosárból, és menjél el nyugodtan Klári néni cukrászdájába fagyizni! – kiáltott oda Amarilla a kislányának. Nagyon szeretett volna ő is elnyalni egy fagyit a lányával, de nem tehette. A világ egyik leghíresebb énekesét, Eltont várta ugyanis vacsorára, és még hozzá sem kezdett a főzéshez. Elton már évek óta minden nyáron eljött ide a nyugalmas tópartra a Bodzásba, mert úgy gondolta, ez a világ legjobb étterme, Amarilla pedig a legjobb szakács a világon. És Amarilla ilyenkor mindent meg is tett, hogy valami olyat főzzön, amit a híres énekes még egészen biztosan nem evett.  Besamel kiugrott az asztal alól, a tűzhely mellé szaladt, ahol gyorsan megette az odakészített pástétomot, majd egy ugrással kint termett az utcán. Tilda pedig anyukája utasítását követve összeszedett némi aprót a pénzes kosárból, és szaladt ő is a macska után.  Kíváncsi vagy a folytatásra? Kalas Györgyi legújabb könyvében elolvashatod!