A Sárgarigó utca 5. szám alatt a kaputól balra, az öreg kerti diófán, ágak gyûrûjében trónol egy takaros házikó, amit napról napra egyre többen ismernek a környéken. A különleges építmény nem más, mint egy valódi, deszkából épült, muskátlival díszített problémamegoldó iroda. A híres és nagy népszerűségnek örvendô irodavezetô, Ludmilla nap mint nap felmászik a biztonságosan megerôsített, ám meglehetôsen meredek létrán a kisházba, és hozzákezd napi tevékenységeihez. Kiszellőztet, megtölt egy bögrét a termoszban magával vitt kakaóval, és rendezgetni kezdi az iratokat.

Az iratoknak – magunk közt szólva – nincs szükségük túl sok rendezgetésre, hiszen mind ugyanott sorakoznak: a „Sikeresen megoldott esetek” feliratú kupacban. Ebben az irodában ugyanis kizárólag ilyenek léteznek. Van egyébként egy másik szekrény is a sarokban, oda azok az esetek kerülnének, amelyeket Ludmillának valamilyen oknál fogva nem sikerülne megoldania. Az a polc azonban üres.

Ludmillának, ahogyan az egy jó irodavezetôhöz illik, van íróasztala, jegyzetfüzete, határozottságot és szakértelmet sugalló, drótkeretes szemüvege (ô maga készítette a fészerben talált drótból), valamint van egy problémamegoldó hátizsákja is, melyet kizárólag terepen használ. A terep pedig azt jelenti, hogy Ludmilla idônként elhagyja az irodáját, és az ügyfelek kívánságának megfelelôen a magasból leereszkedve, odalent, a szilárd talajon folytatja a problémamegoldást.

Mindezeken kívül az irodának van még egy fontos felszerelése: egy titkár, aki azonban most sincs ott, ahogy máskor sem, pedig már nyolc óra elmúlt négy perccel. Ez a titkár ugyanis minden reggel késik legalább öt, de inkább tíz percet. Ludmilla a problémát észlelve, néhány napja beállított ugyan egy kis méretû kakukkos órát az irodába, de sajnos ez sem oldotta meg Döme késésének ügyét. Hiszen ha Döme

nincs a kisházban, akkor nyilván az órát sem látja, honnan is tudná akkor, hogy késésben van? Ludmilla érezte, hogy valami mást kell kitalálnia.

Ma reggel azért is volt olyan vidám, mert némi töprengés és kutakodás után végre sikerült a késés problémájára megoldást találni. A padlásukon rábukkant egy ócska, kacatokkal és kincsekkel teli, viharvert dobozra. Órák is akadtak benne, és anya elérzékenyülve mutatott egy sárgára színezôdött számlapú, cafrangos bôrszíjjal ellátott, homályos üvegû karórára, hogy: „Nézd csak, kislányom, ez még az ükapádé volt, Bodomér papáé, aki híres hajóskapitány, vagyis pilóta volt!” – hogy melyik, azt Ludmilla már elfelejtette. De sürgôsen rábeszélte anyát, hogy adja neki kölcsön az órát. Nem hosszú idôre, csak úgy egy-két évre, amíg Döme rászokik a pontosságra.

– De kislányom, ebbe már nem tudok életet lehelni – vizsgálgatta az órát apa. – Minek nektek olyan óra, ami nem jár?

Ludmilla kész volt a válasszal.

– A titkárom mindennap késik – mondta fejcsóválva. – De ha kap egy órát, ami azt mutatja, hogy mindjárt nyolc óra, akkor talán egy kicsit összeszedi magát, és idôben felér a munkahelyére, a diófára. – Azzal forgatni kezdte a mutatókat, míg azok pontosan hét óra ötven percet mutattak.

Anya bizonytalanul ráncolta a homlokát.

– Na és ha éppenséggel délután három óra van? A titkárod akkor is azt látja majd, hogy mindjárt nyolc óra.

– Ez egy olyan óra – magyarázta türelmesen Ludmilla (mert a felnôtteknek néha OLYAN nehéz a felfogásuk) –, amire fôleg munkába induláskor kell ránéznie a tulajdonosának. Késôbb már nem kell használnia. Akár le is veheti. Bár ha menôzni akar, úgyis a karján fogja hagyni. És fogadok, hogy Döme menőzni akar majd vele. Sôt, ebben szinte biztos vagyok!

Úgyhogy nemsokára ott ült Ludmilla a kis irodában, a kakaóját kortyolgatta, és amikor titkára és nem mellesleg barátja, Döme vöröslô fejjel, lihegve beesett az ajtón és lerogyott a titkári sámlira, haladéktalanul átnyújtotta neki Bodomér ükapa koszos üvegû óráját, ami másodpercre pontosan hét óra ötven percet mutatott.

Döme gyanakodva vette át az ajándékot. Tudta, hogy nem árt résen lenni, ha az ember Ludmillával barátkozik és dolgozik.

– Mi ez? – forgatta az értékes családi ereklyét, majd felderült az arca. – Ó, nézd, ma nem is késtem, még csak hét óra ötven van! – Felcsatolta az órát, ami eléggé lötyögött a csuklóján, de mindent összevetve azért elég menôn nézett ki.

Ludmilla megrovóan pillantott rá.

– Ez a cég ajándéka. De reggelente még otthon kell megnézned! Amikor beértél, akkor már késô. Mindig reggel nézd meg, mondjuk akkor, amikor piszmogva készülôdsz, csigalassan reggelizel, vagy fél óráig kavicsokat rugdosol célba az utcán. Ha akkor nézed meg, biztosan nem késel el többé.

Döme elbizonytalanodva bámulta a homályos üveglapot.

– Nem is jár? – kérdezte csalódottan.

– Nem érted a lényeget! – csattant fel Ludmilla. Ennél azért több lelkesedést vagy hálát várt volna. Döme is megérezhette, mert így folytatta:

– Amúgy, köszi. Szép meg minden. Menő.

– Bodomér ükapáé, egy híres tengerészé vagy űrhajósé volt.

– Aztaaa! Biztos az űrben álltak meg a mutatók!

– Valószínûleg – bólogatott Ludmilla. – Úgy tudom, hogy ott másként telik az idő. És néha meg is áll.

– Na és mi a mai esetünk? – kérdezte Döme egy tettre kész, mindenre elszánt problémamegoldó titkár hangsúlyával.

– Ma nincs esetünk – fészkelődött némileg zavartan Ludmilla. – De mivel profi szakemberek vagyunk, kitaláltam, hogy az ilyen üresjáratokban képezni fogjuk magunkat. Illetve, főleg téged képezünk, mert te még kezdô vagy, Döme. Vagy maximum középhaladó.

– Én?! – háborodott fel Döme, és felsorolt legalább öt-hat esetet, amit majdnem teljesen egyedül oldott meg. – Ott volt például Zebulon, Pali bácsi, Szidónia, meg a beó ügye is... na, azt fôleg én oldottam meg!

– Ne húzd fel magad, Döme! Apróságokra gondoltam. Amíg nem jön új ügyfél, gyakorolhatod a rejtőzködést meg a leskelődést itt, a kertben, aztán jönnek a gyorsasági feladatok meg az ügyességiek. Kerítés átmászása három másodperc alatt, dolgok elcsenése és visszarakása észrevétlenül, hallgatózás, kémkedés, ilyesmik.

– És te mit csinálsz addig, Ludmilla? – kérdezte Döme, és megvakarta a csuklóját, mert a foszló óraszíj alatt eléggé beizzadt. – Iszogatod a kakaódat, és tekergeted a szemüvegdrótodat? Amúgy elég csálén áll, csak szólok.

Ludmilla méltóságteljesen az asztalra helyezte a szemüvegét, és kakaóbajszos szájával Dömére mosolygott.

– Én is veled edzek, Döme. Egy profi problémamegoldó bajnok sosem jöhet ki a gyakorlatból. Elsô feladatunk: minél több kókuszos tekercs elcsenése a konyhából. Anya most sütötte, de magától csak kettôt fog adni fejenként, mert különben szerinte nem fogunk rendesen ebédelni. Úgyhogy kéne szerezni olyan... kábé... na mennyit is...

– Olyan tízet – jött lázba Döme.

– Igen, szerintem is kellenek az ilyen... ööö... tanfolyamok. Hogy szinten tartsuk magunkat. – Már indult is lefelé a létrán. – Mire vársz, Ludmilla? Akció indul!

vissza a sorozathoz