A ház falán futó ereszben valaki lefelé száguldott, de olyan gyorsan, hogy időnként beverte magát a csőbe, és ilyenkor dühösen felkiáltott. Amikor végül földet ért, kidugta csizmás lábát az eresz alján, kinyomta magát, és felegyenesedett. Alig egy arasznyi magas, furcsa kinézetű alak volt. Drapp pulóvert, bőrből készült mellényt és fekete farmernadrágot viselt. Vili figyelte, ahogy óvatosan kiles cowboykalapja karimája alól, majd elfut az ablak alá. Ott feldobta a lasszóját, felkapaszkodott, és hamarosan már a párkányon állt.
– Ereszlakó! – köszöntötte a fiú örömmel, miközben arrébb húzódott, hogy barátja be tudjon ugrani a szobába.
– Szép jó reggelt! – biccentett a cowboykalapos.
– Még csak hajnal van – hallották meg ekkor a pormanó álmos hangját az ágy felől.
Vili hátrafordult. Az elmúlt napokban sok mindenen keresztülment, de a legfontosabb ezek közül az volt, hogy megismerte házuk három, titokzatos lakóját. Összetalálkozott a piszkosfehér pormanóval, aki a málnalének köszönhetően – ami nemrég ráömlött és beszínezte a bundáját – úgy nézett ki, mint egy darabka kilapított, rózsaszínű vattacukor. A pamacs dolga volt a házban, hogy összekoszolja a szobákat, valamint porral szórja be a padlót és a polcokat. A fiú ismeretséget kötött a kormos kéményseprűvel is, aki egy fekete üvegmosó kefére emlékeztetett, és a kéményt tartotta tisztán.
A harmadik manó, aki az imént az ablakon keresztül érkezett, nem volt más, mint a vadnyugati külsejű ereszlakó, aki a ház ereszében élt, és onnan dobálta ki az elszáradt faleveleket. A cowboykalapos most letelepedett az íróasztalra, ahol hosszú lasszóját tekerte össze.
Vili vetett egy pillantást az órára: alig múlt hat. Már éppen vissza akart feküdni, amikor észrevette, hogy a pormanó időközben bemászott az ágy alá. A fiú azt hitte, barátja tovább fog aludni, de tévedett. A pormanó éktelenül hamis dalolászásba kezdett, bár az ének dallama ismerősnek tűnt. Vili gyorsan befogta a fülét, és a kéménylakóra bámult, aki boldogan csatlakozott a szőrgombóchoz:
– Cifra palota, zöld az ablaka...
A fiú hitetlenkedve rázta a fejét:
– Ezt meg kitől tanultátok?
A kormos lény rámutatott az ereszlakóra, de eközben egy pillanatra sem hagyta abba a dalolást.
– Az iskolában hallottam tegnap, amikor ott ragadtunk, hogy megkeressük a pormanót és a seprűt – vont vállat a cowboykalapos. – Megtanítottam a többieknek hazafelé jövet.
– Hagyjátok abba! – kérte őket Vili.
– Miért? – dugta ki a pormanó a fejét az ágy alól.
– Mert rossz hallgatni. Korán van, jó lenne még aludni. Anyáék is felébredhetnek.
– Ti sem énekeltetek valami csodásan az órán – vágott vissza az ereszlakó. A fiú tovább ellenkezett, de a többiek teli torokból folytatták. A cowboykalapos felállt, és büszkén vezényelni kezdte a kéttagú kórust.
– Akik jól akarnak énekelni, a zuhany alá állnak – vetett véget a hangzavarnak Vili.
– Miért? – tekintett rá gyanakodva a ragacsos bundájú pormanó.
– Mert attól szebb lesz a hangjuk – nyitotta ki a fiú a szekrényt, hogy ruhát keressen magának. Nem mert ránézni a többiekre, nehogy a többiek az arckifejezését látva rájöjjenek arra, hogy füllentett. A zuhanytól természetesen senkinek sem lesz jobb a hangja, de Vili úgy döntött, kockáztat. Hátha elhiszik, amit mondott, és megszabadul ettől a nyivákoló kórustól. Ha pedig a pormanó véletlenül megnyitja a csapot, akkor végre megfürdik, és ráadásul tiszta is lesz.
– Rendben. De ha véletlenül vizes leszek és megfázom, ne hibáztassatok! Hajszárítás pedig kizárva! – emelte fel pormanó tiltakozón a kezét. Vili megadóan legyintett: neki csak az számított, hogy a barátjáról lejöjjön az a ragacsos lötty.
– Boldogultok egyedül? – kérdezte két cimboráját, de a kéményseprű már húzta is maga után a pamacsot. Az ereszlakó vigyorogva nézett utánuk. Amikor becsukódott az ajtó, elismerően kacsintott Vilire:
– Ügyesen behúztad őket a csőbe!
***
A tágas fürdőszoba ablaka szerencsére elég fényt engedett be ahhoz, hogy látni lehessen már ezekben a korai órákban is. Miután beléptek a nyitva felejtett ajtón, a pormanó kérdőn meredt a seprűre:
– Most hogyan tovább?
– A zuhany túl veszélyes – mutatott a kéménylakó a tusolóra. A szőrgombóc egyetértően bólintott.
– Remélem, nem a WC-re gondoltál – aggodalmaskodott. Társa megrázta a fejét:
– Irány a mosdókagyló! Ugorj a hátamra!
Rövid mászás következett, majd hamarosan a kagyló szélén egyensúlyoztak.
– Remélem, nem esek bele – méregette a lefolyót a pormanó.
– Nem fogsz, rács védi – nyugtatta meg a seprű, majd a perem mentén óvatosan a csaphoz araszolt. Szőrös barátja még mindig tétován álldogált.
– Most énekelünk, vagy a lefolyókról diskurálunk? – türelmetlenkedett a kéménylakó.
– Éneklünk – bólintott a manó. A seprű megmarkolta a csapot, és a következő pillanatban onnan lógott fejjel lefelé. Leugrott, majd a kagyló aljában felállt.
– Fogalmam sincs, ez hogy fog segíteni a hangunkon – mormogta tanácstalanul, miközben a csapot nézegette.
– Én hogy másszak le? – bosszankodott a pormanó. – Szerinted tornászbajnok vagyok?
– Csússz le! Úgy a legegyszerűbb.
– Akkor kapj el! – A szőrgombóc a következő pillanatban már iramodott is lefelé. Sikeresen elgázolta barátját, így hamarosan egymáson elterülve feküdtek a kagyló aljában. A pormanó gyorsan felült.
– Nem akarok sok időt itt tölteni, még a végén vizes leszek. Szerintem vágjuk bele minél hamarabb!
Hamarosan az egész fürdőszoba a ,,Cifra palotától'' visszhangzott.
– Érzel valami javulást? – érdeklődött néhány perc múlva a seprű.
– Szerintem ugyanolyan remekül éneklünk, mint a szobában – felelte magabiztosan a szőrgombóc. Barátja nem tűnt ennyire elégedettnek.
– Lehet, hogy meg kellene nyitni? – töprengett a csapra mutatva.
– Azt akarod, hogy vizesek legyünk? – háborodott fel a pormanó. – És tiszták?!
– Nem ártana! – hallottak meg ekkor egy ismeretlen, vékony hangot a fejük felett. Mire megnézhették volna, ki az, hideg vízsugár folyt a nyakukba.
– Cifra manócska, vizes a nyaka – énekelte gúnyosan az a valaki, miközben még jobban megnyitotta a csapot, majd szélsebesen eliszkolt. A két barát döbbenten álldogált a kagylóban. Mire a kéménylakó felhúzta magát, és elzárta a vizet, az ismeretlen már sehol sem volt.
– Ez meg ki lehetett? – didergett a csapzott bundájú pormanó.
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját a seprű, miközben a bundájából csöpögő víz fekete csíkokat rajzolt a mosdókagylóra.
2. fejezet
A pormanó és a kéményseprű visszaosontak a szobába. Vili először észre sem vette őket, csak az ereszlakó figyelt fel rájuk.
– Tehát mégis a fürdés mellett döntöttetek – vigyorogott, amikor meglátta a két csuromvizes barátot. Ugyan egyikőjük sem lett teljesen tiszta, de a szőrgombóc bundájáról végre eltűnt a rózsaszín árnyalat.– Rátok fért! – vett elő Vili két száraz zsebkendőt. – Ezzel megtörölhetitek magatokat – borított rájuk egyet-egyet. A lények azonban tovább hallgattak.
– Mi az, megkukultatok? – pillantott ki az ereszlakó a kalapja alól. – Vagy elvitte a víz a hangotokat?
A pormanó kelletlenül megszólalt:
– Volt valaki a fürdőszobában.
– Úgy érted, rajtatok kívül? – csodálkozott a cowboykalapos. A seprű bólintott.
– De kicsoda? – ugrott fel erre Vili. – Felébredtek anyáék?
– Nem – rázta a fejét a kéménylakó. – A mosdókagylóban álltunk, és egyszer csak valaki megnyitotta a csapot. Mire észbe kaptunk, már el is tűnt. Nem láttuk, ki lehetett az.
Az ereszlakó töprengve nézett rájuk.
– Valószínűleg egy csatornamanó volt. Az ő területük a fürdőszoba.
Vili döbbenten fordult felé.
– Egy csatornamanó? Egy másik manó is lakik itt?
– Nem. – Kalapos barátja fel-alá járkálva magyarázni kezdett. – Ebben a házban csak mi élünk. Egyébként sincs mindenhol csatornamanó.
– De akkor hogy került ide? – kottyantotta közbe a szőrgombóc, miközben a bundáját szárítgatta.
– A vízvezetékeken, a lefolyókon és a csatornákon át közlekednek. Így jutnak el egyik házból a másikba – fejtegette az ereszlakó. – Nem kell tőlük tartani, ártalmatlanok.
A pormanó erre csak egy horkantásszerű hanggal válaszolt.
– Honnan jöhetett? – firtatta Vili.
– Ezen a környéken tudtommal csak egy csatornamanó él – felelte lassan a cowboykalapos –, mégpedig a szomszéd utcában, Gizi néninél.
Mindenki olyan döbbenettel bámult az ereszlakóra, mintha azt közölte volna velük, hogy a kertben dinoszauruszok bóklásznak.
– Apa nagynénjénél? – ismételte meg Vili, mint aki nem jól hallotta. Barátja folytatta volna a magyarázatot, de odakintről zaj hallatszott, amire mind az ajtó felé fordultak.
– Anyáék felébredtek. Bújjatok el, és tüntessétek el a zsebkendőket! – szólt rá Vili a többiekre, majd kiment a szobából.
Amikor visszatért, egy kisebb, de annál alaposabban megrakott tálcát tett le a padlóra. A pormanó rögtön előbújt az ágy alól, és kíváncsian közelebb húzódott. Bundája újra szürkés színt öltött, miután meghempergett az ágy alá behordott porban. A seprű és az ereszlakó is a tálca köré gyűltek.
– Hoztam reggelit – mutatott a fiú a tálcára. A szőrgombócot nem kellett biztatni, azonnal nekilátott az evésnek.
– Van egy rossz hírem – ült le melléjük Vili.
– Micsoda? – kíváncsiskodott a pormanó teli szájjal. A kéményseprű felkapott egy almaszeletet és beleharapott.
– Rendet kell raknom – nézett körbe a fiú. Valóban, játékok és könyvek hevertek szanaszét a padlón, ráadásul a pamacs is behordott néhány felesleges tárgyat az ágy alá. Az íróasztalra is ráfért némi takarítás.
– Nem értem, miért – nyelt le egy falat vajas kiflit a szőrgombóc, miközben morzsák szóródtak a bundájára. – Jól néz ki a szobád. Igaz, még egy kis port nem ártana szétszórni.
– Ezt mondd anyának! Inkább én pakolok össze, minthogy ő találjon valami gyanúsat.
– Például mit? – vett a kezébe az ereszlakó egy kis darab, kockára vágott sajtot.
– Erre gondoltam – emelt ki Vili egy apró fadarabot az ágy lába mögül.
– A csúzlim! – kiáltott fel a pormanó.
– Még hogy a tiéd! Az enyém. A padlásról emelted el! – kapta ki a fiú kezéből a csúzlit a cowboykalapos. – Azt sem tudod, hogy kell használni! – intette le a pamacsot.
– Anya meghallja! – vetett véget a vitának Vili. A manók kelletlenül ugyan, de elcsendesedtek.
– Hogy kezdjünk hozzá a rendrakáshoz? – firtatta a seprű.
– Én kidolgozok egy tervet, ti pedig végrehajtjátok – dőlt hátra elégedetten a pormanó.
– Úgy tudtam, utálod a tisztaságot – értetlenkedett az ereszlakó.
– Azt valóban nem tudom elviselni – simogatta kidomborodó pocakját a szőrgombóc –, de a rendrakás teljesen más.
Meglepően gyorsan haladtak a feladattal. Vili a könyveit tette vissza a polcra, ezalatt a fiú unszolására a pormanó kénytelen-kelletlen elmesélte rózsaszínné válásának történetét, amit eddig senki sem ismert a kéményseprűn kívül.
Az iskolai kalandjuk során a pormanó és a seprű megszomjazott, és egy italautomatából próbáltak üdítőt szerezni maguknak. A szőrgombóc állt a nyílásban és várta a poharat, míg a seprű a megfelelő gombot próbálta benyomni. A pohár helyett azonban egy adag málnalé ömlött a pamacsra, teljesen eláztatva a bundáját. Ráadásul a kéménylakó belegabalyodott az automata kábeleibe, így a pormanó kénytelen volt a segítségére sietni. De nagy igyekezetében lecsúszott a gépről, és beütötte magát a padlóba. Amikor a pormanó ehhez a részhez ért, mindenki hangosan felnevetett a szobában. Erre a szőrgombóc duzzogva bemászott az ágy alá.
Kis idő elteltével Vili hasra vágta magát a padlón, és belesett hozzá. A pormanó egy pókhálóból készített függőágyban terpeszkedett, és alvást színlelt.
– Gyere ki! – A fiú igyekezett visszafojtani a nevetést. – Az autókat rakjuk rendbe.
A pamacs rögtön kinyitotta a szemét.
– Látom, nem boldogultok nélkülem – mászott ki rögtön a függőágyból. Barátja feltette a polcra a játékautók mellé. A pormanó rögtön nekiveselkedett, hogy eltolja az egyiket, de hasra esett. Az ereszlakó elvigyorodott, miközben folytatta a ceruzák és zsírkréták szétválogatását. Eközben a kéményseprű az íróasztalról lehullott radírdarabkákat söprögette egy madártollal, de egyúttal össze is kormozta maga körül a padlót. A pamacs ránézett:
– Ennél sokkal jobban lehet kormozni. Megmutatom – azzal nekifogott, hogy lemásszon a polcról. Félúton Vili megfogta, és lesegítette.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte gyanakvón.
– Majd meglátod – tért ki a magyarázat elől a szőrgombóc, majd felkiáltott a cowboykalaposnak: – Gyere le hozzánk! Te pedig feküdj le! – nézett a kéményseprűre. Ezután az időközben leérkező ereszlakóhoz fordult:
– Te megfogod a lábát, én pedig a kezét.
– Sejtem, hová akarsz kilyukadni – nevetett a cowboykalapos. Megragadták a kéménylakót, és elkezdték húzni a padlón. Hamarosan egy széles, kormos csíkot rajzoltak az íróasztal köré. Vili tehetetlenül bámulta őket. A rendrakásból egyre nagyobb felfordulás lett. A fiú közelebb lépett, hogy megállítsa őket.
– Ti meg mit műveltek? – szólt rájuk ekkor valaki. Mindenki döbbenten fordult hátra.
|