Ajaj, de ismerős e helyzet! Hisz voltam én is kisdiák, Kijárva, mint megannyi gyermek, Egy nagy rakásnyi iskolát. Emlékszem, mennyi sódert löktek – Akárcsak Csárli most Csücsöknek –, S ébren szunyált a sok kölyök Nyitott szemmel a pad mögött…   A pompázatos Tortavárból Midőn az útnak nekivágsz, Elmondom, merre indulj, vándor – Elmondom, merre mit találsz. Világot látni volna kedved? Hát fogd a cókmókod, keresd meg A Napkeleti Nagykaput, Mert innen indul, erre fut Az Ezeréves Karavánút, Hol lomha Kakaós Csigák Húzzák a dögnehéz igát, Viszik-hordják a sok-sok árut – Varázslatos táj int neked: A dúsgazdag, mesés Kelet. Vagy indulj inkább napnyugatnak: Ott kékellik a hegyvidék, Ahol Kőszáli Puffok laknak, No meg torzonborz, csöpp Izék. Ám hogyha mégis úgy ítéled, Válassz nyugodtan más vidéket: A Főkaputól délre fut A hosszú Rétestészta-út, Mely elvezet a Zöld Öbölbe: A tengerparton állnak ott A Nagy Kikötővárosok Arany napfényben tündökölve – Kalandornépek élnek itt, A tengerjáró Sós Sütik. Viszont lezárva mostanába’ Az Északi Út rendszerint, Hisz itt hatolt be Tortavárba A Bűzpofájú Vérpuding. A nagykapu két tömzsi szárnyát Már nem csak éjszakára zárják, Becsuktak ajtót-ablakot, S erős őrséget is kapott: A vénséges Puszedli mellett Ott szolgál most két kőkemény Mézeskalácshuszár-legény, Vasvillabajszok, lakli termet: Keménykötésű őrszemek – Ha megharapnád, jaj neked! A Császármorzsa sok lovagja E nagykapun mind áthaladt Elindulván a nagy kalandra, S amint kitették lábukat, Ez záródott be zord robajjal, Csikorgó, fémes, durva zajjal, S ott álltak ők: hátuk megett A Tortavár emelkedett, Előttük messze elterültek, Ameddig csak ellát a szem, Sőt azon is túl, úgy hiszem, A Régi Cukorrépaföldek – Az Észak Útja rajtuk át Vezeti minden vándorát. Itt ácsorog elszontyolodva A Meggyszem és a Kiflivég, Mert hát a látvány ó, de ronda, Lehangoló, goromba kép: A dombok halvány sziluettje A felhős éggel olvad egybe – Jaj, szürke ég és szürke táj! Az ember nézi, s szinte fáj. Ám ekkor így szól nagy vidáman A töppeteg puttonylakó: „De bájos! Ó, mily megható! Ez épp a kedvenc színvilágom: A zokniszürkén áthalad Egy bolhaszürke árnyalat… Egy Távoli Nagynénikémet Idézi föl e környezet. Mert hát ő vonzódott, de tényleg, A szürke színhez módfelett: Harisnya, szoknya, kardigánka, A vállán könnyű szürke sálja, És szürke, ráncos kis fején Szürkésezüst hajköltemény, Aztán egy szürke kis kalapka…” És így tovább, és így tovább – Mert Csárli szája be nem állt. „Lehet, hogy sosem hagyja abba? Ugye, az – ó, jaj! – nem lehet…?” – Sóhajt a Kifli csüggeteg. De Csárli magyarázta egyre Az Ezüstszürke Nénikét, S végső soron el is terelte Csücsök figyelmét némiképp. A kardigán, a kis kalapka, Harisnya, szoknya, blabla-blabla… – Csak mondta, mondta, míg Csücsök Már nem figyelte, mit csacsog, Csak cammogott, körül se nézve A messze nyúló, végtelen Nagy Cukorrépaföldeken, Magába némán fütyörészve Egy réges-régi dallamot, És elbambulva ballagott. Ajaj, de ismerős e helyzet! Hisz voltam én is kisdiák, Kijárva, mint megannyi gyermek, Egy nagy rakásnyi iskolát. Emlékszem, mennyi sódert löktek – Akárcsak Csárli most Csücsöknek –, S ébren szunyált a sok kölyök Nyitott szemmel a pad mögött… Hogy merre járt mint ifjú vándor (Annyit csavargott, komolyan, Akár egy őrült kamion) A zöldfülű Petőfi Sándor: Hol Kecskemét, hol Debrecen – Pontosan nem tudom ma sem. De hát Petőfi nem piskóta – Habár Minyon kisasszonyért, Ha piskótának szánja sorsa, Bizonnyal ontott volna vért; Mert hát a lényeges ügyekben Se félszeg nem volt, sem ügyetlen. Ám legyen ennyi most elég: Hősöm Csücsök, a Kiflivég, Ki battyog csak, hátán a puttony, Melyben a Meggyszemet viszi, Ki épp e percben fejti ki, Hogy mennyi csapda vár az úton, De itt van ő, és résen áll – Minő szerencse, nemdebár…   1. Mint lányhajakban tarka masnik, Vagy mint a zöld pompon kötött Sapkádnak csúcsán, úgy magaslik A szürke kőtenger fölött A Vérpuding nagy sziklafészke – Na jó, a viccet félretéve: E bánatos, holdbéli táj Egyáltalában nem vidám. Unalmas és sivár egy otthon Az égbe nyúló zord orom Csokisminyonnak, gondolom, S nem él pazar királyi koszton: Az élet erre kőkemény, S szegényke főzeléken él. 2. Finom- meg répafőzeléken, Miből másnapra is marad… Akad, naná, spenót is éppen, Vagy kelkáposzta néhanap. Időnként persze – mily szerencse – Van más is, mondjuk sóska, lencse, S hogy megnyugodj és ellazulj, Jut olykor egy-egy tál paszuly, Cukorborsó vagy sárgaborsó, S te fincsi krumplifőzelék! Majomfogónak hív a nép, Bár nem majmoknak szánt a sors, ó! Tökfőzelék, nem túl csomós, Káposzta, parradiccsomós. 3. Csokisminyonnak így az élet Csak szenvedés, hisz tudhatod: Sütik nem esznek főzeléket, Csakis pirított tökmagot, Meg olykor-olykor mézgapempőt Vagy citromos csalántepertőt, S ha kezdődik a bálszezon, Kamillakrémet, hát bezony… A Vérpudingnak volt a heppje, Hogy főzelék jó csak neki – Egy nagy vájlingba szedte ki, Aztán merőkanállal ette: A sárga, zöld vagy barna lé Csorgott az állán százfelé. 4. Így él tehát e szörnyű házba’ Csokisminyon, ki napra nap A rücskös kőpadlót sikálja, Mos, főz, vasal, rosszkedvű rab. Csak úgy ragyog a sziklafészek, A sárgarépák konyhakészek, S Minyon a forráshoz siet, Hogy onnan hozzon friss vizet. Igyekszik, mert ha itt az este, Megérkezik a Vérpuding, És éhesen jő rendszerint, Mogorva képpel azt keresve, Hogy kész-e már az estebéd – Hol gőzölög a főzelék? 5. Királykisasszonyunk tehát most Kezébe kap egy megkopott, Repedt zománcú, kajla lábost (Mit még a Vérpuding lopott). A sziklafészek oldalában Ott csörgedez dacos-vidáman Egy gyors folyású kis patak, Amely a forrásból fakad. Onnan merít vizet Minyonka, És felsóhajt keservesen, Nem vigasztalja semmi sem. Mi tudjuk jól, szívét mi nyomja, Hogy egykor oly vidám-merész, Meleg szíve mitől nehéz. 6. Így szól Csokisminyon: „Vizecske, Te kristálytiszta kis patak! A messzeségbe futsz sietve, Futásod boldog és szabad… Kacagva szöksz át száz határon – Számomra ez csupán csak álom. Itt élek én, magába zárt A roppant sziklaszirt-világ. A régi, színes életemhez, Úgy érzem, nincs többé közöm: Árnyékot vet rám börtönöm, S az árnyék mindent újrarendez: A tarkabarka Tortavár, Hinném, igaz se volt talán…”

VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ>>