De nem nyert, úgyhogy megpróbálta még egyszer és még egyszer. Egyhetes lakókocsis nyaralásra jöttek a nagyszüleikkel a tengerpartra. Nagymama és nagypapa elmentek egy utolsó csónakázásra, Beni  meg Adél pedig kapott egy kis pénzt, hogy vegyenek maguknak valamit. – Beleőrülök, hogy ennyit kell rád várnom – panaszkodott Adél. – Ha így folytatod, be se tudok menni a boltokba. Tudod jól, hogy ma délutánra már van programunk, holnap meg indulunk haza. – Akkor találkozzunk itt egy óra múlva – javasolta Beni, és Adél belement, bár tudta, a bátyja megígérte a nagyiéknak, hogy vigyázni fog rá. Két ajándékbolt volt a tengerparton. Adél besétált az egyikbe, kiválasztott egy csomag csillogós tollat meg egy kis fókás noteszt, amin az állt: Üdvözlet a tengerről. Fizetett, és berakta mindkettőt a hátizsákjába a naptej mellé. Még mindig megvolt a pénznek több mint a fele, úgyhogy átment a másik boltba, ahol mindenféle tengerparti ajándéktárgyat árultak, halas, rákos, csikóhalas dolgokat, meg kagylókkal kirakott dobozokat. A legtöbbre nem lett volna elég pénze, de szívesen nézelődött így is. Az egyik sarokba eldugva gyönyörű tükröt talált: kerek volt, a peremét kagylókkal és egy sellővel díszítették. De annyiba került, mint amennyit Adél összesen kapott. Adél már bánta, hogy az előző helyen elköltötte a pénzét. Azon tűnődött, vajon vissza lehet-e vinni a tollakat meg a noteszt, mikor megszólalt valaki a hableányos tükörben. – Szóval tényleg te vagy az! Meg sem ismertelek a sok szeplőtől! – Léda! – Adél egész vakáció alatt nem találkozott a tükörhercegnővel, és nagyon megörült neki, bár tudta, hogy ebből még balhé lesz a boltban. – Neked is sok szeplőd van – mondta. – Ne beszélj hülyeségeket, azok nem szeplők, hanem szépségfoltok – torkolta le Léda, és kimászott a tükörből. A kezére érkezett, lába az égnek meredt. Az eladónő nyilván meghallotta a puffanást. Otthagyta a vásárlót, akit épp kiszolgált, és odasietett a lányokhoz. – Kérlek, ne csinálj itt kézenállásokat! – szólt rá Lédára mérgesen. – Összetörhetsz valamit. – Nem kézen álltam, csak kimásztam a tükörből – magyarázta Léda, és közben talpra állt. – A sok tengeri izé miatt természetesen azt gondoltam, fejest ugorhatok a vízbe. Borzasztó zavaró. Azt tanácsolom, szedje le őket, és tegyen a helyükre szárazföldi állatokat. – Menjetek le játszani a tengerpartra! – javasolta az eladónő. – Nem hallottam, hogy hozzátette volna: „királyi fenség” – tiltakozott Léda. – De azért elég jó ötlet, szóval kivételesen megbocsátok. Gyerünk, Adél! – Elnézést – morogta Adél az eladónőnek, és Léda nyomába eredt, ki a boltból, le a strandra. A strandon három gyerek épp lyukat ásott a homokba. Léda odament hozzájuk. – Nem hiszem, hogy találtok itt kincset – jegyezte meg. – A tengeri szörny szerintem egy barlangba rejtette el a kincseit, és biztos őrzi is. A gyerekek némán bámulták a hercegkisasszonyt. – Nem kincset keresnek, homokvárat építenek, azért ásnak – magyarázta Adél. – Milyen nevetséges ötlet! Homokból nem lehet várat építeni. Én csak tudom, hiszen várkastélyban lakom. – Azt hittem, palotában – jegyezte meg Adél. – Télen igen. Nyáron elmegyünk a tengerparti várkastélyunkba. Fehér márványból épült, a tornyok meg elefántcsontból. Léda megint a gyerekekhez fordult. – Akárhogy is, nem itt kéne építenetek, a tengerparton. Vagy nem tudjátok, hogy össze fog omlani dagálykor? – Nem baj – felelte az egyik gyerek. – Addigra mi hazamegyünk. – Micsoda? Várat építetek és nem is abban fogtok lakni? Léda sajnálkozva csóválta a fejét. – Reménytelenek, Adél. Jobb, ha továbbállunk. – Keresünk kagylót? – kérdezte Adél, miközben a napernyősor meg a tenger között sétáltak. De Léda válasz helyett az eget bámulta, majd odalépett a legközelebbi napernyőhöz. Egy férfi meg egy nő aludt alatta. – Parancsoljanak – mondta Léda, odalépett hozzájuk, és becsukta a napernyőt. – Hé, mit művelsz? – ült fel a nő. – Miért, mit gondol? – vágott vissza Léda. – Esőnek semmi jele, igazán nincs szükség esernyőre. Most már a férfi is felállt. – Hess innen – mondta, és megint kinyitotta a napernyőt. – Hercegkisasszony vagyok, nem légy – közölte Léda. Adél megragadta Léda kezét, és elhúzta. Léda hagyta magát, de azért jó hangosan megjegyezte: – Kezdem azt hinni, hogy ez itt direkt a hülyéknek épült strand. – Nem hülyék – próbálkozott a hercegnővel Adél, mikor hallótávolságon kívülre jutottak. – Csak nem akarnak leégni. Erről jut eszembe: be kell kennem magam. Elővette a naptejet a hátizsákjából. – Ez megvéd a naptól – magyarázta. Ekkor vette észre, hogy Lédának is van egy teljesen ugyanilyen hátizsákja. – Neked nincs naptejed? – Nem pont ilyen – felelte Léda, és ő is kinyitotta a zsákját. Adél belenézett. Egy noteszt és csillogós tollakat látott, pont, amilyet ő vett az előbb. Léda elővett egy flakont, és letekerte a kupakját.  – Ez megvéd a tengeri szörnyektől – mondta, és bekente a karját meg a nyakát. Adél nevetett. – Nem hiszem, hogy élnek itt tengeri szörnyek– mondta. – Azért ebben nem lennék olyan biztos – válaszolt sötéten Léda. A szemöldökét ráncolva nézte a tengert. – Nem látok egyet sem – ismerte el. – Bár baromi ronda sellők hevernek azon a sziklán. A farkuk még rendben lenne, de hol a hosszú, aranyszőke hajuk? Adél is odanézett, és felnevetett. – Azok nem sellők, hanem fókák – mondta. – Na jó, a sellőket azért jobban szeretem – jegyezte meg Léda. – A kastélyunk melletti sziklán rengetegen vannak. – Szoktál játszani velük? – kérdezte Adél, bár nem nagyon hitt Léda sellőiben. – Néha. Nem nagy mulatság amúgy, mert örökké csak a hajukat fésülik. Léda egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – Az egyik sellőtől varázsfésűt kaptam a szülinapomra. – És mit tud az a varázsfésű? – kérdezte Adél. – Olyanná változtatja a hajadat, amilyenné akarod, a frizurát meg a hajszínt is. Egyszer sarkig érő, lila fürtjeim voltak. – És megvan még az a fésű? – Komolyan, Adél, bár ne kérdeznél folyton ennyit. Ha mindenképp tudni szeretnéd, nincs meg, ellopta egy tengeri szörny. – A tengeri szörnyeknek van hajuk? – Persze, és szőrösek is. Azt hittem, ezt még te is tudod. Elértek a strand sziklás végébe. Itt már alig voltak. Hínárt szedtek a sziklákról, nyakláncot csináltak belőle, meg egy koronát Lédának, aki meg is jegyezte, milyen kár, hogy Adélnak nem lehet ilyen, de csak akkor lehetne belőle hercegnő, ha feleségül venné egy herceg. Végigsétáltak az öböl mentén, messzebb, mint ameddig Adél valaha eljutott. Szirtek emelkedtek mögöttük, sziklákon kellett felkapaszkodniuk. Elértek az öböl végébe, és elindultak a következő felé. – Nézd csak! – mutatott Léda egy nyílásra a sziklafalon. – Az ott egy barlang bejárata. Vajon a tengeri szörnyé? Nem kérsz a krémemből, Adél? – De, köszi – felelte Adél, csak hogy Léda örüljön. Nagyjából biztos volt benne, hogy nincsenek tengeri szörnyek, illetve talán Léda világában vannak, de itt nincsenek. Adél kicsit csalódott, mikor odaértek a barlanghoz. Elég kicsi volt, üres, csak pár üdítős dobozt meg egy limonádés palackot találtak benne. – A tengeri szörnynek nyoma sincs – jegyezte meg. – Dehogynem – vette fel Léda  az üres limonádés üveget. Izgatottnak tűnt. – Nem tudtad, hogy imádják a limonádét? Ha nem isznak literszám, elmúlik a nyálkájuk. – Azt mondtad, szőrösek – vetette közbe Adél, de úgy tűnt, Léda meg sem hallja. A barlang falán tanulmányozott valamilyen írást. Adél is megnézte: rengetegen vésték be a nevüket a sziklába. – Ezt nézd! – mutatott Léda a némileg reszketeg betűkre. – K+H. ’01. 8. 1. – És? – kérdezte Adél. – Hát nem látod? Ez az útmutató. A „K” nyilván Kincs. A H meg a helye. Kincs helye. – Vagy Kristóf, esetleg Kata vagy bármi. A H meg a barátnője, például Hanna. – És az a szerencsétlen nem tud normálisan írni – folytatta Léda, ügyet sem vetve Adélra. – De a tengeri szörnyek nem túl okosak. Mindegy, nézd meg a számokat, Adél, az a lényeg. Kiderül belőle, hogy hova ásták el a kincset. – Szerintem meg csak egy dátum – vélte Adél. – ’01. 8. 1., azaz 2001. augusztus 1. Ekkor vésték be ide a nevüket. – Nem, szó sincs róla – torkolta le Léda. – Azt jelenti, hogy egyik irányba egy lépés, másik irányba nyolc, és a végén egy métert kell ásni. Adél hitetlenkedve ráncolta a homlokát. Léda nem először jött izgalomba valamilyen elrejtett kincs gondolatától. Adél emlékezett rá, hogy a hercegkisasszony egyszer kijelentette, a kutyája, Őhercegsége Hercig Pracli kiszagolja az aranyat meg a drágaköveket, de aztán nem járt sikerrel. – Ne nézz ilyen gondterhelten, Adél – korholta Léda. – Még nálam is boldogabbnak kéne lenned! Végül is én már most is szörnyen gazdag vagyok, de képzeld csak el, mit jelentene neked ez a vagyon. Erről Adélnak eszébe jutott Beni meg a nyerőgép. – Úristen! – kiáltott fel. – Mennem kell. Beni ideges lesz, és hamarosan nagyiék is visszaérnek. Jössz? – Természetesen nem. Hát nem látod, itt az alkalom, kiáshatjuk a kincset! A tengeri szörny épp nem őrzi. – Tényleg legyél óvatos, Léda – mondta Adél, aztán emlékeztette magát, hogy nincsenek is tengeri szörnyek. – Ó, nem lesz semmi gond. Van nálam védőkrém, tudod. De meglep, hogy elmész, és rám hagyod az ásást. Pedig gondolj csak bele: még az is lehet, hogy egy varázsfésűt is elástak az arannyal meg a drágakövekkel együtt. Az tetszene, nem? De Adél nem hagyta megvesztegetni magát. Visszasietett a sziklákon túlra, végig a parton. Beni fel-alá sétáltt a nyerőgépek előtt. – Hála istennek, visszajöttél – mondta. – Baromi dühösek lettek volna, ha elveszítelek. – Elnézést – mondta Adél. – Lédával voltam. – Jaj, hagyd már abba! Rátolod a felelősséget erre a Lédára, aki nem is létezik – vágta oda Beni. Adél úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze a bátyját, nyert-e a géppel, de az arckifejezésből úgy tűnt, nem volt szerencséje. Délután nagymama és nagypapa madárlesre vitték a gyerekeket, hazafelé pedig egy étteremben vacsoráztak. – Olyan csöndes vagy, Adél, kicsi szívem – jegyezte meg a nagyi. – Fáradt – mondta nagypapa, de nem erről volt szó. Adélnak folyamatosan Léda járt az eszében. Remélte, hogy a hercegkisasszonynak nem történt semmi baja. Még mindig ott lehet a barlangban, vagy már visszament a saját világába? Adél félig-meddig arra számított, hogy ott fogja várni őket a lakókocsinál, de nem így történt. – Korán fekszünk, korán kelünk – mondta nagyi az esti kártyaparti után. – Holnap hosszú út vár ránk. De Adél nem bírt elaludni. Ébren feküdt a lakókocsiban, hallgatta nagyszülei halk horkolását, és aggódott Lédáért. Bárcsak megbeszélhetné valakivel! Vajon Beni ébren van? A bátyja nem a lakókocsiban aludt, hanem kint, egy sátorban. Adél felvette a dzsekijét a pizsamára, lábát a papucsba csúsztatta. Halkan kinyitotta a lakókocsi ajtaját, és kilépett. Tiszta, felhőtlen éjszaka volt, majdnem telihold. – Beni – suttogta Adél. Lehúzta pár centivel a sátor cipzárját, és újra próbálkozott. Semmi válasz. Adél tudta, a bátyja csak mérges lenne, ha felébresztené. Tényleg az lenne a legjobb, ha visszafeküdne aludni, de ehelyett azon kapta magát, hogy lefelé sétál a kis strandra, ahol nagyiék kikötötték a csónakot. Adél kinézett a tengerre. Látta a sziklákat az öböl végében, ahova Lédával délelőtt elsétáltak, de már magasan járt a dagály, ellepte a szirteket, ahova a lányok felmásztak. A következő öblöt, ahol a barlang volt, alighanem elvágta már a tenger a szárazföldtől. Ha Léda még mindig ott van a barlangban, csapdába esett. És ott nincs tükör, hogy elmenekülhessen. Gyenge szél fújt a tenger felől, Adél megborzongott. Arra gondolt, hogy Lédának még dzsekije sincs, amit felvehetne, hogy ne fázzon. Sőt, ennivaló sincs nála. És ha tényleg hisz a tengeri szörnyekben, akkor biztos fél is, nem csak fázik és éhes. Ekkor Adél észrevette, hogy valami úszik a vízen. Egy műanyag limonádés palack. Mintha lett volna benne valami: egy papírdarab. Adél feltűrte a pizsamanadrágja szárát, tett pár lépést a hideg vízben, és elkapta a palackot. Letekerte a kupakját. Tényleg egy papírtekercs volt benne. Mikor Adél kitekerte, és meglátta a csillogós, fordított írást, rögtön tudta, kitől jött az üzenet. Adélnak már nagyon jól ment a visszafelé olvasás a sok, Lédával átélt kaland után, úgyhogy elolvasta: Segítség! Csapdába estem a tengeri szörny barlangjában. Szükségem lenne egy szép hercegre, hogy megmentsen. A jutalom apám fele királysága és az én kezem (ha majd elég nagy leszek). Tüköry Léda hercegkisasszony xxx   – Ott van! – mutatott Adél a sziklafalon sötétlő lyukra. – Remélem, ez nem valami trükk – mondta Beni. Ő evezett. Könnyebb volt felkelteni és rávenni az éjszakai csónakázásra, mint Adél gondolta. Beni szerette a kalandokat, és bár eddig nem hitt benne, hogy Léda tényleg létezik, a fordítva írt üzenet a palackban láthatóan meggyőzte. A tenger nyugodt volt, a hold fényesen ragyogott, gyorsan áteveztek a szomszéd öbölbe. Adél megkönnyebbült, mikor meglátta a barlang előtt a part homokos csíkját. Legalább a bejáratot nem öntötte el a víz. – Nézd csak! – Adél felállt, és izgatottan előremutatott. – Ülj le, még felborítod a csónakot – szólt rá Beni. A sziklának háttal ülve evezett, nem látta, amit Adél: egy halvány kis alak állt a barlang bejáratánál. – Léda! – kiáltotta Adél. Pár perccel később Léda bemászott a csónakba. – Szia, Adél – köszönt oda, és Benihez fordulva folytatta: – Hercegem! Hősöm! – Nem herceg. Csak a bátyám – magyarázta Adél. – Nem gond. Majd herceg lesz, ha elvesz feleségül, ugye, bátor megmentőm? Magához szorította Benit, aki kínos zavarban próbált kikecmeregni az ölelésből. Léda egyik hínár-nyaklánca leesett, Benire ragadt, aki bedobta a tengerbe. – Üljetek le, lányok – mondta, és felvette az evezőket. – Kár, hogy nem volt alkalmad megölni a tengeri szörnyet – mondta Léda. – Fogalmam sincs, hova tűnt. Adélt meglepte, hogy Léda ilyen vidám és élénk, miután órákat töltött a barlangban csapdába esve. – És találtál kincset? – kérdezte tőle. De úgy tűnt, Léda csak Benivel akar beszélgetni. – Melyik felét szeretnéd atyám királyságának? – kérdezte, miközben a csónak a vízen úszott. – Az egyik fele csupa hegy, a másik csupa mélységesen mély tó. Beni nem felelt, de Lédát nem lehetett ennyivel elintézni. A hercegnő felvette a limonádés palackot a csónak aljáról. – Apám lehet, hogy feltesz rólad pár kérdést, de biztosan meg tudom győzni, ha megmutatom neki ezt – mondta. Adélt kezdte idegesíteni ez a nagy rajongás. – Én találtalak meg, nem Beni. Borzasztóan aggódtam miattad. De Léda még mindig fülig merült a házasodási terveiben. – Szerintem úgy tíz évet kell várnunk – mondta Beninek. – Azalatt megtanulhatnál pár hercegi ezt-azt, mondjuk sárkányvadászatot meg az óriások fejének a levágását. Szívesebben gyakorolnád itt, vagy inkább eljönnél velem, és órákat vennél a palotában? – Próbálok az evezésre figyelni – morogta Beni. Adél érezte a hangján, hogy zavarban van. – Beni nem akar megnősülni – mondta Lédának. – Csak az együttese érdekli. – Ez sem gond – vágta rá Léda. – Beszállhat egy herceg-együttesbe. Hívhatnák őket Sárkányölőknek vagy Király Királyoknak… vagy Hős Megmentőknek – megint Benihez fordult. – Lenne kedved aranygitáron játszani? – Most csak álmodok? – morogta Beni. A kemping strandjára értek. – Kikötöm a hajót – mondta Beni, mikor a lányok kimásztak. Léda megint megpróbálta megölelni, de Beni lerázta magáról. – Akarsz velem aludni a lakókocsiban? – kérdezte Adél a hercegkisasszonyt. – Csendben kell lenned, nem zavarhatjuk nagyiékat. De Lédának nem tetszett az ötlet. – Én majd a csillagok alatt alszom – mondta. – Így őrizhetem az én hősöm sátrát, hátha visszajön a tengeri szörny, és bosszút akar állni. – Akkor vedd fel a dzsekimet – javasolta Adél. Beni vonakodva felajánlotta, hogy ő majd alszik kint, és átengedi a sátrat Lédának, de a hercegnő visszautasította. – Egy éjszakára bőven elég volt ennyi a hősiességből – mondta. – Most rajtam a sor, én leszek a hős.  – Kihűlt a teád – mondta nagyi Adélnak másnap reggel. – Vagy ötször próbáltalak felkelteni. Adél felült az ágyában, és látta, hogy nagyi ott áll, kezében a kislány dzsekijével. – Kint találtam a földön – jegyezte meg. – Léda is ott volt? – kérdezte Adél. – A csillagok alatt akart aludni. Nagyi kuncogott. – Csak álom volt, drágám. Bejött nagypapa. – Meg is van. Felraktam a csónakot az utánfutóra. Azt reméltem, hogy a bátyád, az a drága fiú segít nekem, de mint akit leütöttek, úgy alszik. – Hagyjuk itt, Adél? Mit gondolsz? – viccelődött nagyi. De Adél inkább Lédára gondolt, nem Benire. Amint felöltözött, kiment, hogy megkeresse a hercegkisasszonyt. Beni ekkor támolygott elő csipás szemmel a sátorból. – Úgy tűnik, Léda elment – jegyezte meg Adél. Beni egy pillanatig kifejezéstelenül bámult, aztán megvakarta a fejét.  – Fura – mondta. – Lédáról álmodtam. Palackba zárt üzenetet küldött, és kimentettük hozzá egy csónakkal. – Nem álom volt, megtörtént! – tiltakozott Adél. – Megmutathatom a palackot meg az üzenetet! De aztán eszébe jutott, hogy Léda biztos magával vitte mindkettőt. Nagypapa jelent meg a lakókocsi ajtajában. – Jó estét! – mondta Beninek, bár még csak reggel fél tíz volt. – Kezdd el összepakolni a sátrat, minden más már megvan. Szeretettel megtörölgette a lakóautó ablakait, közben bosszúsan cicegett. – Mi a gond? – kérdezte Beni. – Valaki babrálta a külső tükröt. Teljesen becsavarta. Nagypapa visszaegyenesítette a tükröt. – Érdekes – jegyezte meg. – Micsoda? – érdeklődött Adél. – Tele van hínárral – válaszolta nagypapa.