– Oááá! – hasított a sírás az éjszaka csendjébe. A hang befurakodott Klára álmába, átfordult hát a másik oldalára. Épp a szekrényben lakó mumus üldözte, akinek átlátszó piros szeme úgy világított a sötétben, mint Emma nyakláncának piros kövei vagy apa kocsijának hátsó lámpája. Félálomban kitapogatta Bobit. A kiskutya összegömbölyödve feküdt mellette, gondtalanul szuszogott. Puha volt a szőre, megnyugtató meleg áradt belőle. Közelebb húzta magához – neki köszönhetően tanult meg egyedül aludni. Meg persze nagyapának, akitől a kutyust kapta a hatodik születésnapjára. – Oá! – hangzott újra egy kurjantás, majd még egy, ezúttal kicsit hosszabb, aztán még egy és még egy, míg a sok rövid hang egyetlen hosszú, összefüggő üvöltéssé nem olvadt, és ki nem verte az álmot a szeméből teljesen. – Oáá-áááá... – a bömbölés betöltötte a lakást, átnyomakodott a plafonon a felső szomszédhoz, aztán még magasabbra, fel egészen az égig. Legalábbis Klára így képzelte. Sose gondolta volna, hogy egy ilyen vékony kis torokban ennyi erő van. Mert hát Emmus volt az, a nemrég született kistestvére, ő sivalkodott ilyen fülszaggatón minden éjjel. Nyikordult a hálószoba ajtaja, és valaki felkapcsolta a folyosón a kislámpát. A sírás hol közelebbről, hol távolabbról hallatszott. Apa járkált fel-alá Emmuskával, és halkan énekelt neki: – Tente, baba, tente, a szemedet csukd be... Klára elmosolyodott, mert apa éneke inkább csak harmatgyenge próbálkozás volt. Nagyapa azt mondta róla, hogy olyan hamisan szól, mint egy óriás óbégatása, akinek a kisujjára csapódott a rókacsapda. Klára vett egy mély levegőt, aztán villámgyorsan kiszaladt a szobából. Hogy tud már egyedül is aludni, korántsem jelenti azt, hogy a mumusok nem léteznek többé. Tudta jól, hogy az ágy alatt mindig lesben áll az egyik, és lesi, mikor kaphatja el a bokáját. – Hercegnőm – szólt apa meglepetten –, hát te nem alszol? – Nem – felelte Klára. – Megpróbálhatom most én? Légysziii! – kulcsolta könyörgőre reménykedőn a kezét. Apa tétován pillantott a hálószoba felé, ahol Emma, Klára nevelőanyja aludt a fejére szorított párnával. Emma ugyanis mindig attól tartott, hogy Klára leejti Emmust. – Vigyázok rá, ne félj! – erősködött a kislány. Apa habozott még egy kicsit, de végül óvatosan a kezébe adta a fehér batyut, amelyből csak a sírástól kivörösödött pofi és az ökölbe szorított pici kéz kandikált ki. Klára magához ölelte a kishúgát. Emmus könnyű volt, akár a tollpihe, aprócska, mint a mákszem, hát hogy ejthetné le? Odasimította hozzá az arcát, és mélyen beszívta a baba illatát. Édes volt. Mint a meleg vaníliás tej szaga. – Mi ez a nagy bömbölés? Csss, cssss... nem adunk oda senkinek – suttogta a fülébe. – Te vagy a mi babukánk... Így duruzsolt neki még egy darabig, és a haja közben Emmus arcát csiklandozta. A baba egész idő alatt tátott szájjal hallgatta. A nagytesó úgy elbűvölte, hogy szinte lélegezni is elfelejtett. – Mit mondtál neki, hogy így elhallgatott? – kérdezte apa ásítva. – Semmi különöset, csak hogy ki kell aludnod magad, mert reggel munkába mész, meg ilyeneket. – Aha... – vakarta meg a fejét apa, és újra ásított egyet. – Hát ez igaz. Klára tovább suttogott Emmusnak, és közben szelíden ringatta. Egyszer csak rebbent néhányat a kistestvér szempillája, kivillant a szeme fehérje, mosolygott egyet-kettőt, és elaludt. – Te kis varázserejű hercegnő! – lehelt csókot apa Klára homlokára. – Köszönöm! – és ezzel óvatosan átvette az alvó batyut. – De most spuri az ágyba, nehogy elaludjunk reggel! – Dobott még egy puszit a levegőbe, és elindult a hálószoba felé. Klára nagy levegőt vett, elszámolt háromig, és úgy rohant vissza az ágyába, mintha puskából lőtték volna ki. Bobi kinyitotta a fél szemét. Klára odabújt hozzá. Miért sírnak tulajdonképpen a kisbabák, ha egyszer mindenki szereti őket? – jutott még eszébe, aztán mély álomba merült.   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA