|
Andersen mesék: A rendíthetetlen ólomkatona (2)
|
Egy hűséges férfi és egy hűséges nő
Azt, hogy mit jelent rendíthetetlennek lenni, ebből a meséből tanultam meg gyerekkoromban. Kislány lévén persze nem a féllábú ólomkatonától, hanem attól a papírmasé táncosnőtől, akinek „szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, válláról keskeny kék pántlika hullott alá – ez volt a ruhadereka –, a mellén pedig egy nagy aranycsillám-rózsa tündöklött, akkora, mint a kis hölgy arca”. Ez a papírhölgyecske két karját kitárva, fél lábon álldogál egy takaros papírmasé-kastély kapujában, parányi fák és hattyúkat visszatükröző tavacska mellett, s az egyik lábát olyan magasra nyújtja, hogy az ólomkatona azt gondolja, ez a nő pontosan olyan, mint ő. Ugyanolyan féllábú. És ebből kifolyólag menten belé is szeret.
Kétségem sem volt afelől, hogy a táncosnő is szereti őt, azt viszont – népmeséken nevelődött gyerekként – egyáltalán nem értettem, hogy ha ez így van, miért nem jön létre a hétországra szóló lakodalom?
|
|
Akkoriban kizárólag a táncosnő érdekelt a meséből, elképzeltem a szomorúságát, amikor az ólomkatonát kiröpíti a huzat szobából, aztán meg a boldogságát, amikor a férfi – kalandos útja végén – mégis visszakerül mellé. Azt kívántam, bárcsak összejönnének végre, de Andersen más sorsot szánt nekik. Mindig sírva fakadtam, amikor a mese végén a kisfiú behajította az ólomkatonát a tűzbe, a táncosnő pedig gondolkodás nélkül követte szerelmét a halálba. Ez hát a rendíthetetlenség, gondoltam, a kályha tüzében találni egymásra egy lobbanás erejéig…
Velem ellentétben öcsémet kizárólag az ólomkatona foglalkoztatta, főként a csatornában megtett utazása, no meg az, hogy mit élhetett át a hal gyomrában. Nem igazán figyelt fel az ólomkatona és a táncosnő tragikus szerelmére, s amikor eljátszottuk a történetet, neki a mese ott ért véget, amikor a katonát megtalálták a hal gyomrában. Sokat veszekedtünk ezen. Én mindig tovább akartam játszani a jelenetet, ő meg azt mondta: „itt a vége, fuss el véle”, s gyorsan lecsukta a játékdoboz fedelét.
Ma már persze tudom, hogy ebben a veszekedésben jól kirajzolódtak az élethez való hozzáállásunk alapvető különbségei. Engem sem az nem riaszt meg, hogy a legtöbb anderseni hős nem az életben, hanem a halálban nyeri el jutalmát, sem pedig az, hogy e mesékben a pillanatnyi boldogságot olykor a megsemmisülés követi.
Andersen hőseinek gyakran hiányzik valamely testrésze, többségük a lelkében hordoz gyógyíthatatlan sebeket, még csodák által sem kielégíthető vágyakat. A megnyugtatónak tűnő lezárások mögött is elsuhan az elmúlás gondolata, s bár a népmese is azt ígéri, hogy csak addig élünk boldogan, míg meg nem halunk, Andersen mesebefejezései hátborzongató egyértelműséggel jelölik ki lehetőségeink határait. A legnagyobb különbség azonban a népmeséhez képest, hogy a tragikus sorsú hősök nincsenek mágikus kapcsolatban a világgal és saját sorsukkal: sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudják az eseményeket. A cselekvő erő helyébe a passzív elszenvedés, a tehetetlenség lép.
Bármilyenek is a körülmények A rendíthetetlen ólomkatona című mesében, s bárhogyan is van vége, azt biztosan állíthatjuk, hogy az ólomkatona és a táncosnő között dúló érzésnek szerelem a neve, s a rendíthetetlenség nem más, mint a hűség egy formája.
(Boldizsár Ildikó)
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
