A hétköznapokban gyakran viselkedünk embertársainkkal fölényesen, részvétlenül, időnk nagy részét a dialektikus sürgölődésben töltve, eljátszva szellemi örökségünket. A mesékben ezt a tékozló formát az idősebb királyfiak testesítik meg. Ezek a szereplők is fontos tanítást közvetítenek, ők azok, akik megelégednek a közönséges anyagi javakkal. Ez az irányulás, valamint a tudattalanból eredő vágyak hatásai elzárják a szabadság felé vezető utat. A mese így arra is felhívja figyelmünket, hogy melyik énünk vezet kudarchoz.   A legkisebb királyfi, a szegénylegény, a kiskondás mégis megtalálja a helyes életvitelt, a megfelelő irányt és az út jó véget ér, elnyeri a királylány kezét, a királyságot, elhozza az élet vizét, egyszóval kiemelkedik az anyagember állapotából, és átlép egy magasabb létminőségbe. A változás előtti anyagember-állapotot a tudatunk generálja, azaz ő minden korlátunk okozója; ezért kell a tudatváltozást elérni, hogy a létminőség is változhasson. A legkisebb királyfi, a legkisebb testvér, vagyis a pozitív főhős a kudarcokból kivezető lehetőséget mutatja meg, a helyes énünk alakjaként szimbolizálja a kereső embert, aki a visszatérés szellemi útját választja. A legnehezebb, de leglényegesebb ehhez, az első lépés megtétele a változtatás felé. Ez a lépés belső sugallatra történik. A mesehős megpróbálkozik a lehetetlennel – „egy életem, egy halálom, én ezt megpróbálom”, és ez nagyon aktuális, mert itt és most kell helytállni, akár az életünk árán is, és nem szabad elfecsérelni a jelen élet lehetőségeit. Minden válságból csak a változás vezet ki. A történet arra is rámutat, hogy bukások is lehetnek, sőt vannak is az úton, de mindaddig, amíg a főhős elhatározása és cselekedetei kitartanak a megújulás és az új élet elérését illetően, addig minden segítséget megkap táltos lóval, ősz öregapó tanácsával, vagy más varázslatos módon. A helytelen életvitelt, a megkristályosodást, a fejlődésképtelenséget a mesékben a kővé válás jeleníti meg. Ez szó szerint is igaz, mert az ember születésétől kezdve folyamatosan meszesedik, ami végül a halálhoz vezet. Lelki értelemben ez az állapot akkor következik be, amikor az ember az érdeklődését elfordítja a spirituális fejlődéstől, az isteni birodalomtól, szinte élő halottként, vágytermészetének bábjaként, nem láthatja a valóságot, nem értheti az igazságot, így céltalanul éli le életét, hátralévő idejét.   Sokan észrevétlenül az anyagi csábítás hálójában vergődnek a szórakoztató elektronika, a média és hasonló tudatbefolyásoló eszközök által, melyek, a mögöttük álló erőket kiszolgálva, felélesztik és fokozzák az alantas vágyakat. Így válnak ezek az emberek a televízió, az internet, a játékgépek és szórakozóhelyek rabjaivá. A fokozott anyagba záródást és a maradék szabadság elvesztését, például a különböző hitelkonstrukciók igénybe vétele is okozza. A hitelező leköti az adós jövőbeni munkaerejét, így élete irányított pályára kerül, ennek minden negatív következményével. A bennünk rejlő képességek tárháza sokrétű. A mesebeli segítő állatok a bennünk lévő rejtett képességeinket jelenítik meg, amelyeket nem használunk, éppen azért, mert meglétüknek nem vagyunk tudatában. Például a madár a lélek szárnyalását jelentheti, mely lelkesedésben, inspirációban nyilvánul meg, a róka a ravaszságot jelképezheti, mert nem mindig az egyenes gondolatközvetítés a célravezető. A Nap az alkotó, kisugárzó, a Hold a befogadó, megértő tulajdonságainkat tükrözi. Az öregember vagy öregasszony tanácsai az egyetemes bölcsességgel való intuitív kapcsolatra utalnak. Az életfeladatok megoldásában reménytelen helyzet nincs, mindig van megoldás. Válsághelyzet akkor keletkezik, amikor hiányzik a megfelelő rálátásunk a kérdéses élethelyzetre, és rosszul reagálunk a dolgokra, mert önmagunkat állítjuk a középpontba ahelyett, hogy távolabbról, szinte kívülállóként vizsgálnánk a körülményeket. A hétfejű sárkány az aurikus lény, a tudatalatti megtestesítője, aki bizonyos ideig mint segítő vesz részt a folyamatokban, de a magasabb szintek eléréséhez meg kell szűnnie, át kell adnia a vezetést az új erőknek. Az ötlábú táltos ló a pentagram, a szellem tűzelve, amit parázzsal kell etetni, és sárkánytejjel itatni. A hagyományok szerint a Nyilas a táltos paripa, mely a Skorpió szívére céloz, az isteni szeretet és a tudás csillagára. Az öt láb jelképe lehet a Tejút-galaxis öt spirálkarjának is. Az égi birodalmak közti utazást, a csillagkapukon való átjutást, a dimenzióváltásokat az unikornis is jelentheti, mint táltos paripa, de ennek vonzata minden szinten a nagy tisztaság. A mesében megjelenő öreg király a mi megrekedt egónk, ő áll a mi mulandó, földi birodalmunk középpontjában. Ő irányítja belső világunkat, tudatos törekvéseinket, és az állandó változást követve, hogy jól működjön, szükséges a megújulásra hangolódnia. Az elöregedés vagy elgyengülés vonzata a visszavonulás. Ha az uralkodó úgy hoz létre bizonyos formákat, hogy azokhoz minden áron ragaszkodik, akkor nem jöhet létre az állandó változás, a tudat folyamatos fejlődése. Így nem azonosul az élet áramlásaiban létrejövő megújulás lehetőségeivel, nem kerülheti el a megkristályosodás, a kővé válás állapotát. A királylány elrablója, a magasabb életlehetőség blokkolója, a sokfejű sárkány- a képlékeny, pozitív vagy negatív lehetőség. A sárkány szerepe a luciferi minta, a történetekben sokszor a jó és a rossz egyidejű megtestesítője, hiszen ő a mikrokozmikus tudatban tárolt inkarnációk tapasztalati kincsének őrzője. Ezért a sárkány a küszöb őre, aki őrzi az átjárót a tudatalatti tapasztalati kincs és a biológiai tudat között. Másrészt ő az ellenlábas, aki miatt az ember tudata nem fejlődik, és ez meggátolja a szellemi megváltás lehetőségét. A mi életvitelünknek megfelelően engedi be az aurikus lény a jó vagy rossz impulzusait, és befolyásolja akaratunkat: „a jót akarom, mégis a rosszat teszem”- olvashatjuk Pál levelében. A megtestesülések sorozatában, a tanulási folyamat és tapasztalatszerzés, a rengeteg kudarc és szenvedés után, a biológiai emberben végül megjelenik az újjászületés lehetősége, mert létrejön a belső elhatározás az új élet keresésére, a királylány visszaszerzésére. Amikor a sárkány a Napot és a Holdat rabolja el, akkor a szellemi erők esnek fogságba, és a hős harcba száll a sárkánnyal, hogy ezeket a szellemi erőket kiszabadítva helyreállhasson a világosság és a rend. A Nap szellemisége egyaránt besugározza a belsőnket és a mikrokörnyezetünket, átáramlik rajtunk, többi embertársunk szívét is megérintve, amennyiben öncélúságunk, önérvényesítésünk a háttérbe kerül. Az önfeláldozás jelképe a mesékben, amikor a hős a saját combjából levágott húsát adja oda a kapu őrének. A régi természetalak önátadását, teljes lebontását a hős feldarabolása, az új élet számára való újjászületését pedig az élet vízével való meghintés utáni hétszerte szebb alak felöltése jelenti. Mi is ez a tünethalmaz, amit nem ismerünk fel pontosan, ki is ez az ellenfél és hogyan is küzdjünk ellene? A tudattalant a megjelenési formáin keresztül nem tudjuk legyőzni, de meg kell keresnünk saját magunkban azokat a blokkokat, amelyek miatt különféle elfojtásaink adódnak, s ezeket fel kell szabadítani, hogy a finomanyagi háztartás felszabadulhasson a lélek fejlődésének érdekében. A tudatalatti hatalma abból ered, hogy nehezen felismerhető, és az érzelmek elfojtásából, a félelemből, és az előző életek tapasztalataiból táplálkozik. A blokkok felszámolásából felszabaduló lélekerők mind a tudatunk fejlődését segítik, és az úton előrevisznek. E belső út bejárásához elengedhetetlenül szükséges az önismeret megszerzése, amely csak a Gnózis világosságerejének segítségével érhető el. „Aki megismeri önmagát, megismeri a mindenséget. Isten országa közelebb van hozzátok, mint kezetek és lábatok, tibennetek van” – mondja a Szentírás. Minden nagy világvallás beszél az útról, mely befelé, az igazsághoz visz. A királylány elrablása az új lélekszületés akadályoztatásának jelképe. Az egyetemes bölcsességgel való kapcsolatunk elvesztése, a szellemi vakság, egyfajta kilátástalanság állapota. Ha minden elénk kerülő képet valóságként érzékelünk, akkor a formák csapdájába kerülünk, ahelyett, hogy az áramlást figyelnénk, aminek folyamatosan részesei és alakítói is vagyunk. Önérvényesítő tudatunk miatt az életünk is állandó válságban van. Ebből az állapotból magyarázható az is, hogy az anyaghoz kötődve különböző szerkezeteket készítünk és annak tökéletesítésére törekszünk, ami abból áll, hogy az élettartamukat növeljük. Az eredeti isteni létterülettel való kapcsolat helyreállítása új, emberi ésszel fel nem fogható távlatokat nyit. A képi formák mögött nem látjuk az állandó változást, ami pillanatról pillanatra más és más, így kizárjuk magunkat az egységből. Az agy a folyamatos állókép készítésével illúzióban tart bennünket, a Világlélek által teremtett világban, aminek jelképe a saját farkába harapó kígyó. Az egész teremtett világ az egyensúly fenntartására, kiigazítására törekszik az energiaáramlásokban. Az élet megnyilvánulásai valójában bizonyos frekvenciájú rezgésvilágnak felelnek meg. Nos, ha nem rögzítjük magunkat ehhez a káprázathoz, meglátjuk bennük az ürességet, ami felszabadít. Földi életünk legbensőségesebb kapcsolata a szerelem. Egész életünkben keressük az isteni tökéletességet, az égi párunkat. A szellemszikraatom, vagy a szív rózsája, lángra lobbanásával olyan mély érzést kelt bennünk, mint amikor az ember szerelmes. A megszabadító út végén a két lény egybekel, a mesék ezért végződnek násszal, a királylány kezének elnyerésével. Forrás:  A magyarok hitvilága