OLVASÓVÁ NEVELÉS
OLVASÓVÁ NEVELÉS
//olvasovanevels.gportal.hu/portal/olvasovanevels/image/gallery/1456267852_20.jpg

Az év gyerekkönyve díj

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Lehet, hogy egy kép erről: 1 személy, gyermek és szöveg
 
 
 
 
VÁR A KÖNYVTÁR

 

 
- Olvasóterem

 

 
KLASSZIKUS GŰJTEMÉNYEK

 

 
MESE-UNIVERZUMOK

2-10 éveseknek

Kamaszoknak

 
 
IRODALOM ÉS FILM

►Gyermek- és ifjúsági irodalom

►A varázslatos iskolabusz

►Bábfilmklasszikusok

►Klasszikus rajzfilmek

►Diafilm-mesék

 

 
Olvasóvá válás



Folyamata 

Az alapozás szakaszai 

A kiadvány célja

 
Az olvasóvá nevelés megalapozása

Kézikönyv tartalma

 
- CD-módszertár
 
Bemutatkozó

Pedagógiai tevékenység

- Bemutatkozó

 
 
DIGITÁLIS KÖNYVTÁR
 
- Ajánlók

Digitális irodalom

Gyűjtemények

 
- Gyermekújság
 
- Online újság

Könyv és Nevelés

 
BABA-MAMA KLUB
 
- Foglalkoztató

ÖSSZES FOGLALKOZÁS >>

  1. Animációs népi mondókák   
  2. Animációs népi dalok
  3. Animációs versek 
  4. Megzenésített versek
 
GYERMEKEKNEK
 
Gyermekkönyvek kiadói
 
Gyermekirodalom
 
Mesés oldalak
 
TEMATIKUS OLDALAK
 
-Szülők oldalai
 
Pedagógusoknak
 
A MÉDIA VILÁGA
 
-Digitális nemzedék

KONFERENCIÁK (2012-2016)

DIGITÁLIS PEDAGÓGUS KONFERENCIÁK (2012-2015)

 
-Médiatanulmányok
 
-A TV-nézésről
 
--Hatásai

MÉDIAHATÁS TANULMÁNYOK  

 

-A kisgyerek és a tévé
--Óvodás korban
--Kisiskolás korban
--Iskolás korig
--Serdülő korig
-Az „elektromos babysvitter”
--A tévés erőszak hatáselmélete
--A Tv hatásairól
--Az állandóan szóló hatása
--Családi étkezés és Tv
-Egészségkárosító hatásai

 

 
-Médiatudatosság

TANULMÁNYOK

-A gyerekek és a média viszonya

-Miért is ne tévézzen a gyerek?

-Médiaértés és médiafogyasztás

-A médiatudatosság főbb ismérvei

-A tudatos tévénézés

 
HETI-NAPI LÁTOGATÓK

 
OLVASÓI NAPTÁR
2021. Február
HKSCPSV
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
<<   >>
 
VARÁZSMESÉK MESEKUCKÓJA
VARÁZSMESÉK MESEKUCKÓJA : A hegybéli mester

A hegybéli mester

  2018.10.14. 02:15

Magára maradt hát Katya, Danyilusko mátkája. Két-három esztendő is eltelt azóta, hogy Danyilónak nyoma veszett. Hervadni kezdett a pártában Katyenka. A bányák vidékén pártában maradt leánynak tartják, aki húszesztendős koráig nem megy férjhez. Legények nemigen küldenek kérőt az ilyenhez, özvegyemberek inkább. De hát ez a Katya szemrevaló lány volt, egyre-másra kérők állítottak be a házába. Hanem Katya azt mondta mindegyiknek:

— Elköteleztem már magam Danyilónak.

Beszélhettek neki:

 — Hát aztán! Elkötelezted magad, de Danyilko eltűnt. Emlegetni is kár. Rég meghalhatott már.

Katya csak azt hajtogatta:

— Danyilónak ígérkeztem. Talán még eljön érettem. Hajlítgatni próbálták:

— Nincs az már az élők sorában! Bizonyos, hogy nincs. Azt felelte Katya:

— Holtan nem látta senki. Az én számomra meg élőnél élőbb.

 Látták, hogy hiába beszélnek neki, hát elmaradoztak sorra.

 

Egy esztendőben járvány pusztított azon a vidéken, s elvitte Katya öreg szüleit. Népes rokonsága volt a lánynak. Három bátyja házasember mind — s asszony nővérei, nem is tudom, hány. Összemarakodtak a testvérek: melyikük áll az apja helyére. Látta Katya, hogy civakodnak, s azt mondta:

 — Én Danyilusko házába költözöm. Nagyon öreg már Prokopics. Legalább lesz gondozója.

Marasztalták persze a bátyái, nővérei:

 — Nem illendő dolog az, húgunk. Prokopics öreg ember ugyan, de mégis rajtad köszörülnék a nyelvüket az emberek.

— Mit bánom — azt mondja a leány. — Felőlem köszörülhetik! Nem idegen nekem Prokopics. Hiszen Danyilusko a fogadott fia volt. Apácskámnak szólítom majd.

 Oda is költözött. Nemigen tartóztatták a testvérei. Azt gondolták magukban: ha kisebb a háznép, kevesebb a lárma. Prokopics meg? Az szívből örült a lánynak.

 — Köszönöm, Katyenka — azt mondja —, hogy nem felejtkezel el rólam.

 Ketten éltek hát a házban. Prokopics ült a munkapadja mellett, Katya meg a házat tartotta rendben. Dolgozgatott a kertben, sütöttfőzött, a ház körül tett-vett. Elkészült egykettőre, hiszen csak kettejükre dolgozott. Meg ügyes lány is volt, gyors kezű... Amikor végzett a házimunkával, leült hímezni, kötögetni. Rendben folyt az életük, de aztán Prokopics egyre betegebb lett. Ha egy napot fenn volt, kettőt feküdt utána. Nem csoda, eleget dolgozott életében, s igen öreg volt már. Törni kezdte Katya a fejét, miből élnek ezentúl.

„Hímzésből, varrásból szűken jut kenyérre. Máshoz meg nem értek."

Megkérte hát Prokopicsot:

 — Apácskám! Taníts meg engem valami egyszerű holmi faragására!

Tréfára vette az öreg.

 — Micsoda? Nem fehérnépnek való munka a malachitfaragás! Amióta élek, nem hallottam ilyet.

 Hanem a lány attól fogva figyelni kezdte az öreg mester munkáját. Segített neki, amiben tudott. Elfűrészelt, simára csiszolt egy-egy darabot. Prokopics tanítgatni kezdte erre is, arra is. Nem mondom, hogy díszesebb munkákra. Csak lemezcsiszolásra, kés- meg villanyél faragására, amolyan hétköznapi holmik készítésére. Sovány kis munka az, garasos, de szükség idején mégis segítség.

 Prokopics nemsokára meghalt. Katyát most már kényszeríteni próbálták a testvérei.

 — De most már igazán férjhez kell menned! Ha tetszik, ha nem. Hogy boldogulsz egymagad? Letorkolta őket Katya:

— Arra ne legyen gondotok. Nincs szükségem a kérőitekre. Eljön értem Danyilusko. Kitanulja a hegyben a mesterséget, s visszajön.

A testvérei csak legyintettek.

 — Megháborodtál te, Katyerina! Bűn ilyet mondani! Rég elpusztult az a Danyilo, te meg várod. Ugyan várhatod! — Várom is — azt mondja Katya. Megkérdik akkor a rokonai:

— Aztán miből élsz majd?

— Azon se törjétek a fejeteket — feleli Katya. — Nem szorulok rátok.

 Úgy értették ezt a testvérei, hogy Prokopics hagyott rá némi pénzecskét. Még jobban erősködtek:

 — Te bolond! Ha pénzed van, akkor kell még csak igazán ember a házba! Még megáhítja valaki a pénzt, és kitekeri a nyakadat. Búcsút mondhatsz az árnyékvilágnak.

 — A sorsát azt mondja Katya — úgysem kerülheti el senki.

 Sokáig lármáztak még a testvérei. Az egyik kiabált, a másik könyörgött, sírt a harmadik. De Katya akkor se mondott mást.

 — Megélek én magam is. Kérő ide ne jöjjön! Van már nekem mátkám. Végül, persze, megmérgesedtek a testvérek.

— Be ne tedd többé a lábadat a házunkba!

— Köszönöm, kedves bátyáim, édes nővéreim! — Azt mondja Katya.

— Megfogadom. De ígérjétek meg ti is: nem lépitek át a küszöbömet!

 Kinevette őket. No, azok be is vágták az ajtót maguk után.

 Egyedül maradt hát Katya. Eleinte, persze, sokat sírdogált, de aztán erőt vett magán. — Nem! Azért sem csüggedek el!

 Letörülte a könnyeit, aztán rendbe szedte a házat. Mosott, súrolt, tisztaságot teremtett. Ahogy elvégezte, leült a munkapadhoz. Rendbe rakta azt is. Félretette, ami nem kellett, amit meg mindennap elővett, azt a keze ügyébe. Aztán mindjárt munkához akart látni.

 „Megpróbálom, talán meg tudok csiszolni egy lemezkét."

Neki is fogott volna, de nem talált alkalmas követ. Danyilusko szétzúzott serlegének darabjai megvoltak ugyan, de azokhoz nem nyúlt Katya. Külön rakta, batyuba kötötte. Prokopicsnak, persze, magának is volt elég köve. De a mester haláláig nagy holmikat faragott. Nagyok voltak a kövei is. Nem lelt Katya hullott darabokat sem: azokat meg apró díszítményekhez használta fel Prokopics. Azt gondolta hát a lány:

 „Kimegyek az omladékhoz. Hátha találok ott alkalmas követ."

 Még Danyilótól meg Prokopicstól hallott a Kígyódombról. Tudta, hogy azok onnan hozták a követ. Arrafelé indult.

 A Vörös-hegyen persze, mindig sok a nép: ki ércet válogat, ki hordja. Nézik Katyát: ugyan hová megy a kosarával? Nem vette Katya szívesen, hogy annyian meresztik rá a szemüket, átkerült a hegy túlsó oldalára. Erdős volt még az a része. Ott haladt tovább a fák között, a Kígyó-domb felé. Odaért, leült. Elfogta a keserűség — Danyilusko jutott az eszébe. Ül, üldögél egy kövön, szakadnak a könnyei. Körülötte senki, csak az erdő, hát nem kell szégyellnie a sírást. Hullanak a könnyei egyenként a földre. Megnyugodott aztán, lenézett a lába elé akkor látja, hogy egy darab malachit hever előtte, de erősen beágyazva a földbe. Mivel fordítsa ki? Nincs nála se csákány, se feszítőrúd. Megpróbálta azért puszta kézzel, hátha mozdul. Akkor látta, hogy a követ nem nagyon erősen fogja a föld. Nekiállt akkor Katya, egy botocskával kikotorta körülötte, amennyire tudta, a földet. Aztán ingatni próbálta. Engedett a kő. Alatta megroppant valami — mintha egy ágacska törött volna le. Kisebbfajta kő volt, tábla formájú. Háromujjnyi vastag lehetett, tenyérnyi széles és talán két arasz hosszú. Csodálkozott is rajta Katya.

 Mintha egyenesen nekem termett volna. Ha szétfűrészelem, jó sok lemezkét csiszolhatok belőle. S alig megy belőle kárba valami.

 Hazavitte a malachit táblácskát, s nekifogott nyomban, hogy szétfűrészelje. Lassú munka ez, s Katyának még a ház körül is akadt dolga. Munkával töltötte az egész napot, nem maradt ideje unatkozni. De alighogy leült a munkapadhoz, rögtön Danyilusko jutott az eszébe.

„Ha látná, hogy új mester van a házban! És méghozzá az ő helyén ül, meg a Prokopics helyén."

 Akadtak, persze, rosszakarói is. Hogy is lehetett volna anélkül?... Éjszaka, valamelyik ünnepnap éjjelén, sokáig dolgozgatott Katya. Három garázda legény bemászott a kertjébe. Meg akarták ijeszteni, vagy egyéb rosszban jártak, nem tudni, csak annyit, hogy részeg volt mind a három. Katya kezében nyüszített a fűrész, nem hallotta, hogy járnak a pitvarban. Akkor figyelt csak föl, amikor az ajtaját feszegették.

— Nyisd ki, hallod-e! Vendégségbe jöttünk!

Katya először szép szóval kérte őket:

— Menjetek innen, legények!

 Azok rá se hederítettek. Feszítgették az ajtót — mindjárt betörik! Katya akkor leakasztotta a kampót, kitárta az ajtaját, s megállt a küszöbön.

— Gyertek be, no. Kit csapjak fejbe először?

Látják a legények, fejsze van a lány kezében.

— Te — azt mondják —, ne bolondozz, te!

— Nem bolondozok én! Aki átlépi a küszöböt, fejbe kólintom!

 A legények, ha részegek voltak is, megértették, hogy Katya nem tréfál. Erős leány volt, széles vállú, kemény tekintetű. A fejszét is jól forgatja, látni rajta. Nem mertek hát belépni a legények. Egy darabig még lármáztak, handa-bandáztak, aztán eltakarodtak onnan. Még maguk beszélték el, hogyan jártak. Csúfolták is őket a többiek, hogy hárman voltak, s megijedtek egy fehérnéptől! Azok, persze, igen zokon vették, s azt hazudtak, hogy Katya nem egyedül volt: egy kísértet állott mögötte.  

— De olyan rémséges kísértet, hogy magától lódult futásra a lábunk.  Hitték a legények szavát, nem hitték — ki tudja. De a nép attól fogva csak azt rebesgette:  Tisztátalan lélek lakik abban a házban. Azért akar benne maga maradni Katya.

 Fülébe jutott ez Katyának is, de cseppet se búsult rajta. Azt gondolta inkább:

„Ha ezt mondogatják, annál jobb. Legalább tartanak tőlem. Nem tolakodnak ide többet."

 Az se fért a fejükbe a szomszédoknak, hogy Katya leült a munkapad mellé. Még ki is nevették érte.

 — Férfimesterségre adta a fejét! Ugyan, hogy boldogul vele?

 Ez már jobban bántotta Katyát. Hiszen maga is rágódott rajta eleget:

„Jutok-e valamire egymagam?"

Aztán biztatni kezdte magát:

„Vásári portéka! Nem nagy tudomány ez! Csak sima legyen... Annyit meg csak értek hozzá!"

Szétfűrészelte a követ, amit talált. Látja: ritka szép mintájú kő, s mintha még az is jelölve volna rajta, hol kell hosszában elfűrészelni. Nem győzött csodálkozni Katya, hogy milyen jól a kezéhez áll. Darabokra fűrészelte, aztán hozzáfogott a csiszoláshoz. Nem nagy mesterség ez, de jártasságot kíván. Kínlódott eleinte Katya, de aztán beletanult. Gyönyörűre csiszolta a lemezkéket, s alig ment a kőből kárba valami. Éppen csak a reszelék.

 Elkészült Katya a lemezkékkel, megcsodálta még egyszer, milyen alkalmas követ talált, aztán azon törte a fejét, kinek adhatná el a munkáját. Tudta, hogy Prokopics az efféle apróságot a városba vitte, s egy boltosnak adta el valamennyit. Sokat hallott arról a boltosról. Azt gondolta hát, hogy ő is beviszi a városba.

„Megkérdem, máskor is megvenné-e a munkámat?"

 Bereteszelte a házacskát, s gyalog vágott neki az útnak. A faluban észre sem vették, hogy a városba ment. Megtudakolta Katya, hol lakik az a kereskedő, aki azelőtt megvette Prokopics faragványait. Ment egyenesen a boltjába. Tele volt az a bolt mindenféle kővel, a malachit lemez meg annyi, hogy megtöltött egy üveges szekrényt. Sokan álldogálnak a boltban. Ki vásárol, ki a munkáját adja el. A kereskedő szigorú, méltóságos külsejű ember.

Katya először meg se merte szólítani. Csak később, amikor nekibátorodott, kérdezte meg tőle:

— Nem vesz-e malachit lemezkéket?

A kereskedő az üveges szekrényre mutatott. Láthatod, mennyi van belőle.

 A mesterek, akik faragványaikat kínálták, tódítottak a szaván:

— Igen megszaporodtak ezek a lemezcsiszoló mesterek. Csak a követ fecsérelik. Ahhoz már rövid az eszük, hogy a lemezkék csak különös mintájú malachitból szépek.

Falubeli mester volt az egyikük. Ez odasúgta a kereskedőnek:

 — Kontár ez a lány. Látták a szomszédok a munkapad mellett. Lássuk, mit farigcsált.

Azt mondta a kereskedő:

— No, mutasd meg, mit hoztál.

Katya odaadott neki egy lemezkét. Megnézte a kereskedő, aztán rámeredt Katyára, s azt kérdezte:

— Hol loptad ezt?

Sértette, persze, ez a szó Katyenkát. Másított a hangján:

— Hogy merészelsz ilyennel gyanúsítani valakit, akit nem is ismersz? Nézd hát, ha van szemed! Kitől lehet ennyi egyforma mintájú lemezkét lopni? Mondd meg, nos! — azzal elébe szórta mind, amit csinált.

 Látja a kereskedő meg a mester, igazat mond a leány — egyforma erezetű valamennyi. S hozzá ritka erezetű. Mintha ágas-bogas fa nőne a közepéből, a fa ágán madár ül, lejjebb egy másik madár. Látszik pontosan, tiszta a csiszolása. A vevők hallották a beszélgetést, oda is gyűltek, hogy megnézzék, de a kereskedő eldugta előlük a lemezkéket. Ritka mívű holmik voltak!

— Nem látni jól, így, egy kupacban. Mindjárt elrakom egyenként az üveg mögé. Akkor aztán választhat belőle, ki amilyet akar.

Katyának meg azt mondta:

— Lépj be az ajtón. Mindjárt megkapod a pénzed.

Belépett Katya, a kereskedő utána. Bereteszelte az ajtót, s csak aztán kérdezte meg a lánytól:

— Mennyiért adod?

 Tudta Katya Prokopicstól, mennyit szokott kapni az efféle holmiért. Annyit mondott hát ő is. De a kereskedő kinevette:

— Még mit nem! Még mit nem! Ilyen árat csak egy Prokopics nevű mesternek fizettem, meg Danyilónak, a fogadott fiának. De azok messze földön híres mesterek voltak!

— Éppen tőlük tudom az árát— azt mondja Katya. — Abból a családból volnék magam is.

 — Lám! — csodálkozott a mester. — Akkor hát Danyilo hagyta rád ezeket a lemezkéket?

— Nem — mondja Katya —, magam készítettem.

— De a malachitot ő hagyta?

— Azt is magam kerestem.

Nemigen hitte a kereskedő, hanem azért nem alkudozott, kifizette becsülettel, amit Katya kért, s még azt is mondta:

— Eztán is hozd el, ha ilyet készítesz. Mindig megveszem tőled, s hozzá jó áron.

 Elköszönt Katya, s örvendezett magában mennyi pénzhez jutott! A kereskedő meg kirakta a lemezkéket üveges szekrényébe. Tódultak a vevők.

— Mennyiért adod?

 Nem járt rosszul, persze, a kereskedő sem — tízszer annyit kért, mint amennyit Katyának fizetett, s dicsérte a portékáját:

 — Ilyen erezetű malachit még nem volt a kezemben. Danyilo mester munkája. Szebb nem is lehetne. 

Hazament Katya, s nem győzött csodálkozni.

— Ez aztán csoda! Az én lemezkéim voltak a legszebbek! Jó követ találtam. Szerencsém volt, úgy látszik. — S akkor kapott észbe: — Hátha Danyilusko adott azzal a kővel hírt magáról?

 Még végig se gondolta, sarkon fordult s futott egyenesen a Kígyódombra.

Hazaindult közben az a malachitfaragó mester is, aki a kereskedő előtt szégyenben akarta marasztani Katyát. Irigyelte a lányt nagyon, a ritka erezetű malachitért. Kiokoskodta hát:

 Meglesem, honnan fejti a malachitot. Hátha valami új lelőhelyet mutatott neki még Prokopics vagy Danyilo.

 Látta, hogy Katya futva indul valahová. Utánasietett. Katya kikerülte a Vörös-hegyet, s a Kígyó-domb túlsó oldalára ment. A mester utána. Azt gondolta: „A dombnak az a része erdős. A fák között lopódzom a lelőhelyhez."

 Befordultak az erdőbe. Ott lépdelt Katya a mester előtt, egészen közel, nem gyanított semmit, hátra se pillantott, nem is hallgatózott. Örült a mester, hogy ilyen könnyen kilesheti az új helyet. Hirtelen nagy zúgásmorajlás támadt a közelében, de olyan erős, hogy a mester megijedt. Meg is állt. Ugyan mi lehet az? Amíg ezen törte a fejét, Katya eltűnt előle. Szaladt a mester, szaladt az erdőben. Az Északi-tónál jutott ki belőle nagy nehezen, vagy két mérföldre a Vörös-hegytől.

 Katyának meg sem fordult a fejében, hogy lesnek utána. Felment a dombra, ahol az első malachitot lelte. A mélyedés, annak a kőnek a helye, mintha kitágult volna, s mellette ugyanolyan malachitdarab csillogott a földben. Ingatni próbálta Katya, engedett a kő. Úgy roppant megint, mintha gallyacska törött volna ketté. Kifordította Katya a követ, aztán elsírta magát keservesen. S mint amikor halottat sirat az asszonynép, úgy kesergett hangosan:

 — Édesem, kedvesem, mért is hagytál itt engem... — ekképpen.

Kisírta magát, aztán mintha könnyebb lett volna a szíve. Álldogált, gondolkodott, a bánya felé nézett. Olyan volt az a hely, mint az erdei tisztás. Körös-körül vadon erdő, a bánya környéke laposabb. Éppen ott nyugodott le a nap. Mintha lángot vetett volna az a lapos, csak úgy égett minden kis kődarab.

 Elfogta Katyát a kíváncsiság. Közelebb akart menni. Alig lépett egyet, megroppant valami a lába alatt. Felkapta a lábát, de ahogy lenézett, látta, hogy eltűnt alóla a föld. Valami magas fán áll, a fa legtetején. Körülötte ugyanolyan fák csúcsai. Az ágak közül látni a füveket, virágokat a fák tövében. Másfélék egészen, mint a földiek.

 Más megijedt volna Katya helyében, talán sikoltozott volna rémületében. De a lánynak nem volt más gondolata, csak az:

„Feltárult a hegy gyomra! Ha láthatnám Danyiluskót!"

Ahogy ezen töprengett, lepillantott az ágak közül, s mit látott! Közelgett a fák között valaki, hajszálra olyan, mint Danyilusko. Felemeli a karját, mintha mondani akarna valamit. Nem gondolkodott Katya egy percig se, kapta magát, leugrott a fáról. A földre huppant — arra a helyre, ahol az elébb állt. Ott tért csak magához, s azt gondolta: Káprázott a szemem. Haza kell sietnem.

 Kell bizony, de csak marad, üldögél a dombon, várja, várja, hátha kitárul még egyszer a hegy, s megmutatja Danyiluskót. Addig várt, amíg besötétedett. Csak akkor indult haza, s arra gondolt egész úton: „Mégiscsak láttam Danyiluskót."

Az a mester, aki utánalesett, közben hazafutott. Látta, zárva van még Katya házacskája.

Megbújt hát a ház mellett: meglesem, azt mondja, mit hoz haza ez a lány. Ahogy Katya hazatért, elébe toppant:

— Hol jártál?

— A Kígyó-dombon — azt mondja Katya.

— Éjnek idején? Mit kerestél ott?

— Danyilót akartam látni...

 Elszörnyedt a mester, s másnap suttogni kezdték az emberek:

 Meghibbant egészen az a lány! Éjnek idején eljár a Kígyó-dombra, kísérletet várni. Utóbb még felgyújtja a falut az a félkótya!

 Hírét vették ennek Katya testvérei is, futottak megint húgukhoz, hogy figyelmeztessék, lelkére beszéljenek. De Katya meg se hallgatta őket. Megmutatta a pénzét, s azt kérdezte:

— Mit gondoltok, hogy szereztem? Jó mesterek munkáját se vette meg a kereskedő, nekem meg, aki nem is vagyok jártas ebben a mesterségben, ennyit fizetett. Ugyan mért?

Azt mondták erre a testvérei: Véletlen szerencse. Kár is erről beszélni.

 — Nem véletlen ez! — azt mondja Katya. — Danyilo küldte nekem azt a követ, ő választotta a mintáját.

A bátyjai csak nevettek, a nővérei legyintettek.

 — Meghibbant ez csakugyan! Szólni kell róla az intézőnek. Még utóbb igazán felgyújtja a falut.

Persze, azért nem szóltak róla. Arra nem vetemedtek, hogy kiadják a húgukat. Csak amikor otthagyták, akkor összetanakodtak:

— Szemmel kell tartani Katyerinát. Akárhova megy, utánamenni.

 Katya kikísérte a testvéreit, bereteszelte az ajtót, aztán nekifogott, hogy elfűrészelje az új malachitdarabot. Közben azt jártatta a fejében: „Ha ez is olyan ritka erezetű lesz, mint az első volt, akkor nem volt káprázat, amit láttam. Danyilusko volt az valóban!"

 Sietett hát szétfűrészelni, hogy meglássa mielőbb, milyen a kő erezete. Késő éjszakába nyúlt az este, s Katya még mindig ott ült a munkapadja mellett. Felébredt közben az egyik nővére, meglátta, hogy Katya házának még világos az ablaka. Átszaladt, belesett a zsalugáter résén, s elcsodálkozott:

— Már az álom is kerüli! Istencsapása ez a lány!

Szétfűrészelte Katya a tábla formájú követ, s meglátta az erezetét. Még szebb mintájú volt, mint az első. Az egyik madár már elröppent a fáról, alatta tollászkodott, a másik pedig messziről röpült feléje. Ötször ismétlődött ez a minta a táblácskán. Megjelölve rajta pontosan, hol kell keresztben is elfűrészelni. Nem volt most már kétsége Katyának. Kapta magát s kiszaladt a házból. A nővére utánasietett. A háza előtt elmenőben bezörgetett a bátyáinak: fussanak, azt mondja, gyorsan! Szaladtak azok, még másokat is összecsődítettek. Már virradt. Látták, hogy Katya elfut a Vörös-hegy mellett. Utánaeredtek az emberek. Katya, úgy látszik, nem is gyanította, hogy annyian vannak a nyomában. Elszaladt a bánya mellett, aztán csöndesebbre fogta a lépteit, s átkerült a Kígyó-domb túlsó oldalára. Meglassúdott a tömeg is: lássuk, azt mondják, mit tervei a lány.

 Fellépdelt Katya, ahogy szokta a dombra. Körülnézett: olyan erdő vette körül, amilyet még sohasem látott. Megtapogatott egy fát — hideg volt és sima, mint a csiszolt kő. Kőből volt alatta a fű is. Körül meg sötét. Azt gondolta Katya:

„Alighanem a hegy gyomrába jutottam."

Meghökkentek a testvérei meg a többi kíváncsi.

— Hová lett? Az előbb még itt volt. Ugyan hová tűnhetett?

 Futkostak összevissza. Ki a dombtetőre, ki a lábához. Kiáltoztak egymásnak:

„Nem látod? Nincs ott?"

 Katya meg jár-kel a kőerdőben, találgatja, hol lelhetné Danyilót. Erre fordult, arra tért, s elelkiáltotta magát:

— Felelj, Danyilo! 

Moraj futott végig a fák között. Összecsendültek az ágak: „Nincs itt! Nincs itt!"

De Katya nem hitte.

— Felelj, Danyilo! 

A fák megint: „Nincs itt! Nincs itt" 

Katya rá:

— Felelj, Danyilo!

 Akkor maga a Rézhegyek Királynője jelent meg Katya előtt.

 — Mit keresel — azt kérdi — az erdőmben? Mit akarsz? Talán követ? Vedd, amelyiket akarod, aztán siess innen!

Ráfelelte Katya:

 — Nem kellenek nekem a te holt köveid! Az élő Danyiluskót add vissza nekem! Hová rejtetted? S mi jogon csábítod magadhoz a más mátkáját?

No, bátor teremtés! Kimondta kereken, amit gondolt. S hozzá a Királynőnek magának! De az nem haragudott, csak állt mozdulatlan.

— Mit beszélsz?

— Nem mást, mint azt: add vissza Danyilót! Itt van nálad...

Kacagott egyet a Királynő, aztán megkérdezte:

— Tudod-e, te ostoba lány, kivel beszélsz?

— Látom, ki vagy — azt kiáltja Katya —, nem vagyok vak. De nem félek ám tőled, te bajszerző. Nem én, egy cseppet sem! Akárhogy ravaszkodol, csak énhozzám húz a Danyilo szíve. Láthattad magad is. Mért ragadtad el?

Azt mondta akkor a Rézhegyek Királynője:

— Hadd halljuk, mit mond ő maga.

 Addig sötét volt az erdő, de akkor egyszerre megelevenedett, világosság támadt benne. Ezer színben tündökölt a fű, a fák is, egyik szebb, mint a másik. A fák között tisztást látni, rajta kővirágokat, arany méhek szálldostak fölöttük, mint megannyi szikra. Olyan szépséges szép volt minden, hogy holtáig elnézné az ember. Aztán egyszer csak mit lát Katya: Danyilo közelít futva a fák között, egyenesen feléje. Elébe röppent.

— Danyilusko!

— Várj — mondta a Királynő, aztán megkérdi a legényt: — No, Danyilo mester, mi a szándékod? Vele mégy és elfelejtesz, vagy itt maradsz, és őt meg az embereket felejted el?

 — Az embereket — azt mondja Danyilo — nem tudom elfelejteni. Ő pedig minden pillanatban eszembe jut.

 

 Elmosolyodott a Királynő, fényes volt a mosolya, mint a nap. Azt mondta:

— Te nyertél, Katyerina! Vidd a mesteredet. Bátorságodért meg hűségedért fogadd tőlem ezt az ajándékot. Danyilo pedig tartson meg az emlékezetében. Csak ezt felejtse el örökre! — Körülmutatott, s nyomban elsötétedett a különös virágokkal hímes tisztás. — Most pedig arrafelé térjetek — mutatta meg az ösvényt, aztán a lelkére kötötte a legénynek:

— Amit a hegy mélyében láttál, arról senkinek se szólj, Danyilo! Mondd az embereknek, hogy egy messze földön élő mesternél tanultál. Te meg, Katyerina, vesd ki a fejedből, hogy én csábítottam magamhoz a mátkádat. Maga jött hozzám valamiért, amit már elfelejtett.

Meghajolt akkor előtte Katya.

— Bocsásd meg a kemény szót!

— Jól van — szólt a Királynő —, már el is feledtem. Csak azért mondtam, hogy ne neheztelj rám.

 Elindult az erdőben Katya Danyilóval. Egyre sötétebb lett körülöttük, s a lábuk előtt hepehupássá vált a föld, hol gödörbe léptek, hol buckába botlottak. Körülkémlelődtek — hát a bánya körül jártak, a Vörös-hegy lábánál. Kora hajnal volt még, senki sem járt arra. Csöndeskén hazaosontak.

 A kíváncsiak, akik Katya után eredtek, még mindig az erdőben őgyelegtek, szólítgatták egymást:

— Nincs ott? Nem látod?

 Keresték, kutatták, végül sem találták. Hazafutottak, hát látják: ott ül az ablakban Danyilko.  Persze megijedtek. Hányták a keresztet, bűvös igéket mormoltak. Aztán látták, hogy Danyilusko megtömi a pipáját. Erre aztán megnyugodtak.

„A visszajáró lélek — gondolták — nem szokott pipázni."

Odalopakodtak egyenként az ablakhoz. Látták, hogy Katya is benn van a házban. A kemence körül forgolódik, s vidám nagyon. Rég látták ilyennek. Erre már megbátorodtak, beléptek a házba, faggatni kezdték Danyilót:

— Hol jártál? Rég nem láttunk.

— Messze földön, s folyón túl feleli Danyilo. — Hallottam a hírét egy ottani mesternek, azt beszélik, nincs nála jobb kőfaragó. Hát egy kicsit tanulni akartam nála. A boldogult apácskám kötötte a lelkemre. Nem szóltam senkinek, titokban mentem el. Csak Katya tudott róla.

— Hát a serlegedet — azt kérdik — mért zúztad széjjel?

— Mért... Mulatságból tettem... Többet ittam a kelleténél... Ránéztem, nem tetszett, hát nekiálltam a kalapáccsal. Megtörtént már ilyen más emberrel is. Említeni is kár. 

Rátámadtak Katyára a testvérei: mért nem mondta, hogy Danyilo a folyón túlra ment? De Katya nem maradt adósuk, letorkolta őket nyomban:

 — Mondtam én, de falra hányt borsó volt a beszédem. Nem elégszer mondtam, hogy Danyilo él? Ti meg? Kérőket küldözgettetek a házamba, máshoz akartatok erőltetni. Üljetek inkább az asztalunkhoz.

Megsült a tojás a serpenyőben.

 Több szót erre nem is vesztegettek. Letelepedtek a rokonok, elbeszélgettek erről-arról, aztán hazaszéledtek.

 Danyilo este elment az intézőhöz, hogy tudtul adja: megjött. Az, persze, lármázott. De azért mégis eligazították a dolgot.

 Attól fogva együtt élt a kis házban Danyilo meg Katya. Békében megvoltak, azt mondják, jó egyetértésben. Úgy dolgozott Danyilo, hogy mindenki hegybéli mesternek hívta. Nem tudta utánozni senki. Vagyonkát is gyűjtögettek. Csak nagy néha gondolkozott el Danyilo. Katya tudta jól, mi jár a fejében, de hallgatott.

 

 

 

 

 

 
OLVASÓVÁ NEVELÉS

 

 
MONDÓKA- ÉS VERSGYŰJTEMÉNY
  1. Népi mondókák 
  2. Kortárs mondókák 
  3. Gyerekversek
 
VIZUÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ
 
GYERMEKTÉMÁK
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
I. ÉLETKORI SZAKASZ
CSECSEMŐ-, KISGYERMEK- ÉS KISÓVODÁSKOR (0-4)

Mondókák

 
    Babakönyv

2/ KISGYERMEKEKKOR (1-3)

Mondókázó-Verselgető 

Babakönyv lapozók 

 Interaktív fejlesztő lapozók

3/ 'MI EZ' KORSZAK (3-4)

Játékos ismeretszerzés
 
 
II. ÉLETKORI SZAKASZ
ÓVODÁSKOR (4-7)

 

 
ÓVODÁBÓL ISKOLÁBA

 
III. ÉLETKORI SZAKASZ
KISISKOLÁS KORSZAK
 
 

I. BEVEZETŐ SZAKASZ
(1-2. évf.)

ISMERETTERJESZTŐ (6-8)


II. ALAPOZÓ SZAKASZ
(3-4. évf.)

REGÉNY

  SOROZATOK

ISMERETTERJESZTŐ (8-10)

 
IV. ÉLETKORI SZAKASZ

KISKAMASZKOR (9-12)

  1. Klasszikus és kortárs ifjúsági irodalom
  2. Meseregény
  3. Mondák - legendák - civilizációk
  4. Vissza a múltba - regényes történelem
 
V. ÉLETKORI SZAKASZ
KAMASZKOR

CSAK KAMASZOKNAK (klasszikus-kortárs)

 
- Könyvajánló témánként
 
OLVASÁSI SZOKÁSOK

„Nekik való szövegekkel kellene szíven-lelken trafálni a gyerekeket

 
AZ ÉV GYERMEKKÖNYVE

ibbylogo

<<2019 - 1989>>

 
OLVASNI JÓ-OLVASS TÖBBET!-2014
 
OLVASNI JÓ!-2012

Ajánlott könyvek:

 
TERMÉSZETFILM

Természetfilmek

 
ÁTLAGNÉZETTSÉG
Indulás: 2008-11-01
 
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót