A művészettörténet és művészetkritika saját pozíciójának tisztázása azért is sürgető, mert ez a „varázserdő” az elmúlt évtizedben sosem látott virágzásnak indult. 2000 óta Magyarországon a gyermekkönyvek teljes piaci részesedése háromszorosára nőtt. A robbanásszerű növekedés minőségi áttörést is eredményezett: a hetvenes évek óta nem volt olyan jó a magyar gyermekkönyv-illusztráció, mint az elmúlt tíz évben.   A gyermekkönyvek területén tapasztalható „képi fordulat” egyértelműen az ezredfordulóhoz kötődik, szimbolikus kezdődátumaként kijelölhető a Csimota kiadó 2003-as indulása, amely mai napig az egyik legmeghatározóbb szereplője a modern hazai piacnak. Alapítását gyors egymásutánban követte több, színvonalas gyermekirodalom kiadására specializált kiadó, a Pozsonyi Pagony, Naphegy, Cerkabella vagy a Két Egér. A nemzetközi nyitás és elismerés jeleként Magyarország volt a 2006-os Bolognai Nemzetközi Illusztrációs Kiállítás és Gyermekkönyv-vásár díszvendége.   A gyermekkönyvek növekvő minőségi képigénye 2007-ben pedig életre hívta az Aranyvackor pályázatot, amelynek két évente megrendezett szemléje azóta is a fiatal tehetségek hazai bemutatkozásának legfontosabb fóruma. A műfaj új reneszánszát szaporodó szakmai intézmények, kutatóműhelyek, internetes kritikai fórumok kísérik. Irodalomtörténészeink immár évek óta kitartóan munkálkodnak a gyermekirodalom történeti és kritikai szempontrendszerének kidolgozásán. Munkájuknak szakmai folyóiratok (Új Forrás, Szépirodalmi Figyelő) és a gyermekirodalom újdonságaira naprakészen reflektáló webes irodalmi oldalak (Prea, Bárka, Könyvmutatványosok) adnak nyilvános teret.   Az irodalomtörténet számára már rég nem kérdés az, ami a hazai művészettörténetnek még igen: vajon része-e a kortárs művészetnek a gyermekkönyv-illusztráció? A gyermekirodalom és az illusztrált gyermekkönyv azonban távolról sem ugyanaz, irodalminak aligha nevezhető szövegeket olykor kiváló illusztrációk kísérnek, vagy fordítva. A két fogalom elágazása legtisztábban a dominánsan képes „picture book” típusa révén nyilvánvaló. A művészet/nem művészet határvonalai azonban az irodalomhoz hasonlóan nehezen meghúzhatóak. Ha a művészet történetének része az első magyar képes gyermekkönyv, a több tucat kiadást megért Flóri könyve, akkor mi jogon iktatnánk ki abból napjaink legnagyobb példányszámban kiadott, kultikus gyermekkönyv-sorozatát, a Bogyó és Babócát? A művészettörténet e téren tapasztalható tehetetlenségét csak fokozza, hogy a történeti alapkutatásokkal és a kortárs kritikai érdeklődéssel egyaránt adós. Amíg nem rendelkezünk a történeti kanonizáció konszenzusos fogalomrendszerével, és amíg nem tisztázzuk a kortárs kritika szempontrendszerét, addig csupán a „vizuális kultúra” térfelére söpörjük a nyugtalanító kérdéseket.   Így eshetett meg, hogy alkalmazott volta idővel a művészi grafika területéről az iparművészet, pontosabban a design kategóriájába sodorta a gyermekkönyvek képeit. Felsőfokú művészképzésünkben az első Illusztrációs Tanszék 1946-ban jellemző módon az Iparművészeti Főiskolán, Hincz Gyula vezetésével állt fel. A hatvanas évek „nagy generációja” (Kass János, Reich Károly, Würtz Ádám) az ő köréből, klasszikus rajzi tudását követve léptek színre. A hazai kortárs illusztráció legjobbjai ma is az utódintézmény MOME tervezőgrafikai képzéséből, jellemzően Pálfi György műhelyéből kerülnek ki. Míg a (gyermek)könyvillusztrációnk a századfordulótól kezdve jellemzően képzőművészeti szemléletű volt, az ezredfordulón a hazai megújulás ösztönzője elsősorban az alkalmazott grafika. Ennek köszönhető a leíró jellegű, „szép rajz” mellett a tömegkultúra emblematikus, tömör, frappáns ötletekre alapozott vizualitásának térnyerése a gyermekkönyvekben.               Gyerekkönyvet azonban jellemzően a szülők választanak, s többségük a képeken is azt az idilli, problémamentes világot keresi, amilyennek a gyermeki világot látni szeretné. Kortárs gyermekkönyv-illusztrációnknak ezt a domináns szeletét, a „kerekítő” stílust Kállai Nagy Krisztától Agócs Íriszig sokan, hibátlanul művelik. A klasszikus rajzstílus legjelentősebb, nemzetközileg is elismert képviselője ma kétségtelenül Szegedi Katalin, akinek aprólékosan megmunkált, mívesen megformált figurái a meseirodalom legnagyobbjait, Ózt, Alice-t „állítják színpadra”. Hozzá hasonlóan Rofusz Kinga kötetei is képzőművészeti albumnak tűnnek, hiszen szürrealisztikus olaj-akril kompozíciói az irodalmi szövegekkel összhangban működő, autonóm festményekként hatnak. Álombéli tájakon mozgó képzeletbeli lényekkel benépesített festői világa először Irjám és Jonibe 2009-ben megjelent történetével nyílt meg az olvasók előtt, hogy újabban Máté Angi prózájának kísérőjeként öltsön formát. Hozzá hasonlóan szuggesztív festői világot alakított ki Kun Fruzsina Sárkány a lépcsőházban kötete 2008-ban, amely újszerű módon az elsők között rendelte alá a szövegeket a könyv teljes felületét betöltő festményeknek. Egyénien újszerű képi világ jellemzi az alkalmazott grafikusként igen elismert Herbszt László köteteit, akinek Finy Petra A csodálatos szemüvegéhez készített kompozíciói a szecesszió nosztalgikus poézisét abszurd retró elemekkel ötvözik.   E művek egyaránt azt bizonyítják, hogy a szürreális képzettársítás vagy az absztrakció nem csak a rajzoló, hanem a képet befogadó gyermek számára is természetes élményforrás. Gévai Csilla illusztrációi a gyermekrajz elvont téri formáiból kiindulva teremtenek önálló világot. A Nagyon zöld könyv repetitív, archaizáló rajzi elemekből fejlesztett térképszerű diagramjai úgy képesek a környezetvédelemhez kapcsolódó elvont folyamatokat megjeleníteni, hogy közben a gyermeki szemlélő részleteket böngésző figyelmét is lekötik.   Az elmúlt évek gyermekkönyv-illusztrációs folyamataiból két mozgásirány rajzolódik ki világosan. Az egyik a képek fokozatos térhódítása, ami immár az idősebb korosztályoknak szánt könyvek szokványos kép-szöveg arányait is felülírja. A másik trend a szöveget szorosan követő, leíró illusztrációk mellett mind nagyobb teret enged az emblematikus, önelvű képi elbeszélésnek. Mindkét jelenség felerősödésében úttörő szerepet játszott a Csimota kiadó Design-könyv sorozata. 2006-tól kezdődően négy klasszikus mese (Piroska és a farkas, Három kismalac, Hófehérke és a hét törpe, Csizmás kandúr) jelent meg oly módon, hogy az egyes meséket öt-öt grafikus önállóan interpretálta. A kötetek minden szöveget következetesen kiiktattak, egyedül csak a borítókon jelent meg a cím, ám az is különböző nyelveken, némelyik oroszul, némelyik arabul. Mindez világosan kifejezte a sorozat vállalását, miszerint az egyetemes kultúrában élő archetipikus történeteket a képek internacionális, önálló nyelvén meséljék el. A fiatal grafikus generáció legjobbjai kaptak lehetőséget a szabad munkára, így a képsorozatok között akad vektoros, pixeles mű, archaizáló, fotós, képregényes és folyamatábra is. A szülők legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy már a négy-öt éves gyermekek is folyékonyan értik a tisztán képi elbeszéléseket, gond nélkül értelmezik a különféle, elvont képi kifejezési formákat. A legfontosabb azonban talán az, hogy e könyvek által a „képolvasó” gyerekek szembesülhettek azzal, hogy egyazon történetnek számtalan (képi) interpretációja lehetséges, s a maga módján mindegyik hiteles és teljes.   A Csimota „Ötkönyve” mozgósította azt a fiatal grafikus generációt, amely mai napig a hazai gyermekkönyvek progresszív képi műhelyeit alkotják. Ezt az irányt legmarkánsabban Baranyai (b) András, Kárpáti Tibor és Stark Attila művei képviselik. Ők a mai magyar gyermekkönyv képteremtő fenegyerekei, akik nem tesznek úgy, mintha Gumball és az Angry Bird-ök nem léteznének. Munkásságuk forrásvidéke a hazai punk-design nagy hatású képviselője, a 2005-ben indult Roham-magazin, ahol képregényekkel, dadaista hangulatú rajzokkal tűntek fel. A hazai gyermekkönyvekben általuk nyert belépést a groteszk, a tömegkultúrától átitatott (de nem megfertőzött) képiség. Street artos festményeiről és alkalmazott grafikai munkáiról ismert Stark Attila a Csizmás kandúrt írta át képregénnyé. Baranyai (b) András retrós, a hatvanas évek munkavédelmi tablóinak sematikus formáit megidéző világa a hazai kortárs festészetben is virágzik, elég ha Hecker Péter vagy Horror Pista műveire gondolunk. Kárpáti Tibor a korai Commodore-játékok pixeles figuráiból építette fel illusztrációit, minimal artos, groteszk lényei pedig nem csak a hazai gyerekkönyveket, hanem immár a New Yorker Magazin közönségét is meghódították. Friss látványviláguk térnyerését mi sem bizonyítja jobban, mint Baranyai és Kárpáti elmúlt években kapott jelentős könyvszakmai elismerései.   E folyamatok iránya a művészkönyvek, az autonóm könyvtárgyak felé mutat. Az ezeket forgató kisgyermekek remélhetőleg később sem zárkóznak el a „képkönyvek” elől. A tengerentúlon igen elismert grafikus, Bányai István Zoom-ja jellemző példája annak, hogy van átjárás a gyermek- és felnőtt képeskönyv között. A kamaszok vizuális meghódítására tett progresszív kísérlet Molnár Jacqueline Kapjátok el tüdőgyuszit című idei kötete, amelyben Lackfi János tabu-témákat merészen érintő verseit a „street art” és az „art brut” szellemiségét megidéző kompozíciói kísérik. Hasonlóképp új irányt nyit Takács Mari A londoni mackók című frissen megjelent kötete, amely Tóth Krisztina verseit a különféle képi modus-ok közt szabadon átjáró ábrákkal kíséri. Grafikái nem egyszerűen a szöveg képi fordításai, hanem egy párhuzamos vizuális világ sejtjei, alkotórészei annak a vizuális együttesnek (tipográfia, design), amelyben mint könyvtárgyban a vers testet ölt. Az ily módon létrejövő „képszöveg” olvasója szabadon közlekedik a vizuális és verbális elemek szövevényes ösvényein. Barátságos varázserdő ez, amely valóban új világot nyit.

Forrás: Műértő, 2014/1.