– Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? Elálmélkodott ezen a királyfi, de nagyon, nagy álmélkodásában nem is szólt egy szót sem, hanem az órát visszatette a zsebébe. Egyszerre csak kétfelé ágazott az út, s az egyik egy rengeteg erdőbe, a másik egy városba vitt. Gondolkozott, hogy melyik úton haladjon. Jó lett volna a városba menni, s ott meghálni, de nem volt egy eleső krajcárja sem. Ment hát az erdő felé, gondolta, hogy ott legalább tüzet csinálhat, még talán madarat is foghat, aztán szed epret, gombát, s úgy megvacsorázik, hogy a király sem különben. Bement hát az erdőbe, s ott egy nagy fa alá letelepedett. Előveszi az óráját, hogy lássa: hány óra? Hát az a láthatatlan lélek vagy mi újra megszólal, s azt kérdi tőle: – Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? Azt felelte a királyfi: – Ha már csakugyan azt akarod, hogy parancsolgassak, hát teremts nekem a föld alól is valami ennivalót. Még jóformán félre sem pillantott a királyfi, már ott állott előtte egy megterített asztal mindenféle drága jó ételekkel. Hozzá is látott a kicsi királyúrfi emberségesen, aztán lefeküdt a puha fűbe, s addig föl nem kelt, míg a hasára nem sütött a nap. Továbbindult, s addig ment, mendegélt, míg egy akkora nagy hegyhez nem ért, hogy annak sem a végét, sem a hosszát, sem a tetejét nem lehetett látni. Nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, kerülgette a hegyet erre is, arra is, de csak nem tudá módját ejteni, hogy valamiképpen átjusson rajta, olyan magas s olyan meredek volt az. De addig s addig keresgélt, hogy egy likra talált. Beindult ezen a likon, de alig ment egy jó puskalövésnyire, olyan erős sötétségbe jutott, hogy sem előre, sem hátra nem tudott mozdulni. Nyúl a zsebibe, hogy gyufát vegyen elé, s amint a gyufa után keresgélt, kezébe akadt az óra, s elévette. – Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? – kérdezte az óra. – Azt parancsolom – szólt a királyúrfi -, hogy teremts nekem világosságot. Ahogy kimondta a parancsolatot, már a kezében volt egy szál égő miligyertya, s annak a világánál mendegélt tovább. Ment beljebb, beljebb, s egyszerre csak szélesedni kezdett a lik. Ott egy házat talált. Benyit a házba, s ott egy öreg törpeembert talál. Köszönti illendőséggel. – Adjon Isten jó napot, édes apámuram, hát hogy van, hogy szolgál a drága egészsége? – Adjon Isten! – felelt a törpe. – Én jól vagyok, hanem ki vagy te s miféle járatbéli ember, hogy itt jársz, hol még az egér se jár? Elpanaszlá a királyúrfi nagy keservesen az ő szomorú sorsát, hogy megesett rajta a törpeember szíve. Biztatta, vigasztalta, hogy egyet se búsuljon, mert aztán ő éppen olyan helyet szerez neki, amilyent elhagyott. Aztán elbeszélte, hogy van a hegyen túl egy király, annak is csak egy fia volt, de az is odaveszett a háborúba. Ha már mostan ő odamenne ahhoz a királyhoz, kit majd megöl a bánat, s azt mondaná, hogy ő az az elveszett fiú, a király sem búsulna többet, s ő sem lenne a világ vándora. De így s de úgy, mondá a királyúrfi, az mégsem volna becsület. Hanem a törpe addig beszélt, hogy így s hogy úgy: hajlott a szóra, a törpe aztán jól a szájába rágta, hogy mit mondjon a királynak: – Mondjad, hogy Pálnak hívnak, hogy hét esztendeje mentél el hazulról, s azért nem írtál levelet, mert fogságba estél, de olyan nehéz fogságba, hogy sem levelet írnod, sem szóval üzenned nem lehetett. Még azt is kérdezd meg, hogy él-e még az a három leánykatestvéred, kiket életben hagytál volt elmeneteledkor. Megköszönte szépen a királyúrfi a jó tanácsot, elbúcsúzott a törpétől, s azzal elindult kifelé a hegyből. Mikor kiért, elévette az óráját, s azt parancsolta a léleknek: – Vígy engem ezen a hegyen túl ahhoz a királyhoz, akinek csak egy fia volt, s az is a katonaságba veszett. – Jól van, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra -, csak hunyd be a szemedet. – A királyfi behunyta a szemét, s érezte, hogy a lába nem éri a földet, repül, mint a gondolat. De nem sokáig tartott ez, ismét földet ért a lába, s ekkor az óra azt mondta: – Most már nyisd ki a szemedet! A királyfi kinyitotta, s szétnézett. Hát még az apjáénál is gyönyörűbb palota kapujában állott. Mikor jól körülnézegette a palotát, benyitott a kapun, s egyenesen a királyhoz ment. Nem sokat konfundálta* magát, hanem egyenest a nyakába borult a királynak, ölelte, csókolta, hogy így drága édes jó apám s úgy felséges apámuram, éppen hét esztendeje nem láttalak, s már azt gondoltam, hogy többet meg sem látlak ez életben. A király ámult-bámult, nézte a fiút tetőtől talpig, szembe, hátba, mindenképpen, de csak nem ismert benne a tulajdon édes fiára. Hanem ez minden kérdésre úgy megfelelt, hogy a király nem gyanakodott többet, s nagy örömében olyan dáridót csapott, hogy még a pópa is borral ette a puliszkát, nem pálinkával, s még a sánták is táncra kerekedtek. A királykisasszony mind a három élt, s a királyúrfi gondolta, hogy jó volna valami szép ajándékkal kedveskedni a “testvéreinek”. Elévette az óráját, s megparancsolta a léleknek, hogy a három leánynak olyan három aranyvirág-bokrétát hozzon, amilyent még emberi szem nem látott. Nem telt bele egy óra, s ott volt mind a három aranyvirág-bokréta. Külön-külön elküldötte a három kisasszony szobájába, úgy, hogy egyik sem tudott a másikéról. Na, telik-múlik az idő. Egy este nagy bál volt a királyi palotában, s a legkisebb királykisasszony azt a szép aranybokrétát tűzte fel a mellére. Hát olyan ragyogó fényesség lett egyszerre, hogy akár el is lehetett a gyertyát oltani. Az idősebb királykisasszonyok nem hozták el a magukét, s mind a kettő azt hitte, hogy az övét lopta el a testvérük. Rátámadtak, hogy adja vissza a virágjukat. – De bizony nem adom én – mondta a kicsi királykisasszony -, ha nektek is van ilyen, hozzátok el, bizonyosan ott van, ahová tettétek. Elszalad erre mind a két lány, s csakugyan egy-egy aranybokrétával tértek vissza. De már akkor olyan fényesség támadt, hogy ennél még a nap sem világíthatott fényesebben. Híre kerekedett ennek az egész országban, mindenki csak a csodálatos aranybokrétákról beszélt. A király nem győzte eleget dicsérni a fiát, hogy még rabságában is a testvéreire gondolt, s olyan takarékos tudott lenni, hogy három aranybokrétát vásárolhatott. Hanem a hopmester a fejét csóválta, s azt mondta a királynak: – Már, felséges királyom, meg ne haragudjék, de ebben valami ördöngösség van, s én fogadok, ha felséged azt parancsolná, hogy a palotájától az én palotámig holnap reggelre aranyhidat építsen, azt is megcsinálja a herceg. Kikacagta a király a hopmesterét, de ez addig erősködött, hogy utoljára is megígérte: próbát tesz a fiával. Eléfogta mindjárt a fiút, s elmondta, hogy mi az ő kívánsága. Öreg ember, de szereti a szépet, s azt gondolta, hogy ő mint világlátott ember talán tudná a módját, hogyan lehetne aranyhidat építeni. Azt mondta a királyúrfi, hogy csak várjon reggelig, addig nem mondhat semmit. Mikor aztán elváltak egymástól, a királyúrfi elévette az óráját, s elmondta, hogy mi a király kívánsága. – Sebaj, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra -, reggelre meglesz a híd. S meg is lett. De olyan szép, olyan ragyogó, hogy mikor a király felkelt, s kitekintett az ablakon, majd hanyatt esett nagy csodálkozásában. Mindjárt hívatta a fiát, s azt mondta neki: – Na, ezt jól megcsináltad, fiam. Hanem ha ilyent tudsz, akkor tudsz te többet is. Ha holnap reggelre hét kontignációs palotát nem építesz csupa színaranyból, s az a palota nem egy vékony gyémántlábon áll – fejedet vétetem! A király csakugyan azt gondolta, hogy ezt a fia nem tudja megcsinálni, s már örült is neki, hogy megöletheti, mert attól félt, hogy ördöngösségével még a pokolba juttatja. A királyúrfi maga sem hitte, hogy a csudaórának annyi lelke legyen, hogy ilyen palotát tudjon építeni, de azért mégis megmondta neki, hogy mit kíván a király. Azzal lefeküdt, s reggel – fölkelt. Hát aztán nem állott-e az ablaka előtt a hét kontignációs palota?! Csakhogy meg nem ölte a csodálkozás. Hát még a királyt! Föl kellett mosdatni hideg vízzel, úgy elájult a nagy csodálkozástól. Hanem a királynak még mindig nem volt elég a csodából. Másnapra már az aranypalotához való udvar kellett. Mikor az megvolt, olyan kertet kívánt, melyben még a legkisebb fűszál is arany meg gyémánt legyen. Erre három napot adott. – Jól van – gondolta a királyfi -, megcsinálom ezt is, de ha még ezzel sem éri be, én bizony kereket oldok. Mert eddig is csak a kicsi királykisasszony kedvéért maradt itt. De míg a kertre került a sor, a hopmester azt ajánlotta, hogy menjenek vadászni, s vigyék el a herceget is, mert emlékszik, hogy a háború előtt nagyon szerette a vadászatot. Mindjárt el is határozták, hogy vadászni mennek. De mielőtt elindultak volna, azt mondta a hopmester a királyúrfinak, hogy jó volna, ha azt a szép órát itthon hagyná, mert az erdőben még könnyen elromolhatnék, s itt aztán nincs olyan mestere, mint külső országban, aki megreparálja. A királyúrfi megfogadta a tanácsot, s az órát a szobájában hagyta. Hanem alig értek az erdőbe, a hopmester – ki megleste egy éjen a királyúrfit, amint az órájával diskurált – hazaszökött, bemászott az ablakon a királyúrfi szobájába, elvette az órát, s felnyitotta. Azt kérdezte most az óra: – Mit parancsolsz, te tolvaj, rabló gazdám? – Azt parancsolom, hogy vígy olyan helyre, ahol még a szél is ritkán jár, s egérnél egyéb nem jut oda. Egy szempillantás alatt ott volt a hopmester a királyúrfi órájával együtt, ahová kívánkozott. Hazajön este a királyúrfi vadászatból, megy a szobájába egyenest, s először is az óráját keresi. Keresi, de nem találja. Fölfordít, tűvé tesz mindent, de hiába, híre-pora sem volt a csudaórának. Hej, megszomorodik a királyfi! Hát ő már most mit csináljon óra nélkül! Vége az életének, ha hirtelen odébb nem áll. Míg valaki észrevehette volna, el is szökött a palotából, s ment, amerre a szeme látott. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, kérdezősködött mindenfelé, de csak nem akadt a nyomára ennek a drága kincsnek. Nyolcadnap, éppen naplementekor egy kis házikóhoz ért. Benyit oda. Hát ott éppen a Nap lakik maga, s éppen akkor akart lefeküdni. Jóestét köszön, engedelmet kér, hogy ilyen későn háborgatja. – Hát mi járatban vagy, fiam? – kérdi a Nap. Elémondja, hogy egy ilyen meg ilyen hopmestert keres. – Ó, édes fiam – felelt a Nap -, én csak kelettől nyugat felé járom meg a világot, de akit te keresel, arra nem jár, mert akkor én bizonyosan láttam volna. Hanem ide, nem messze lakik a szelek királya, az ő fiai mindenfelé megjárják a világot, bizonyosan tud a te hopmesteredről. Megköszönte a királyúrfi a jó tanácsot, nyugodalmas jóccakát kívánt a Napnak, s azzal ment a szelek királyához. De ez is csak azt mondta, hogy sem ő, sem a fiai nem láttak semmiféle hopmestert, s bizonyosan olyan helyre bújt el, ahová a szél is csak nagy ritkán kalandozik el. Talán az egerek királya tudná útbaigazítani. Ment az egerek királyához. Az egerek királya mindjárt összeparancsolta valamennyi egeret, s megkérdezte, hogy nem láttak-e ilyen s ilyen hopmestert. – Essék ki a szemem, ha láttam! – azt felelte valamennyi. Már nagy búsan vissza akart menni a királyúrfi, mikor elésántikált egy sánta egér. Kérdi az egerek királya ezt is, hogy nem látott-e egy hopmestert? – De bizony láttam – felelte a sánta egér -, éppen onnét jövök, de a föld alatt egy olyan kőbarlangban s olyan szűk likban* lakik, hogy még én is csak alig férek bé. Megörült a királyfi, s kérte az egeret, hogy csak vezesse el őt a barlanghoz, majd csak kieszelnek ott valamit. Odaértek a barlanghoz, s ott elkezdettek tanakodni, hogy már most mitévők legyenek. Azt határozták, hogy az egér bebújik a likon, s míg a hopmester alszik, elrágja az óraláncot, s kihozza az órát a királyúrfinak. Jó félóra múlva már jött az egér, hozta az órát, s a királyúrfi ezért annyi gabonát hozatott a csudaórával, hogy az egér egész életére urasan megélhetett belőle. A hopmestert ott hagyták a barlangban, hol sem nem élt, sem nem halt. Ott éppen jó volt neki. Visszament most a királyúrfi a második apja udvarához, s hát azt éppen akkor temetik! A királyságot a legkisebb leányára hagyta, mert ez volt a legügyesebb. Még jóformán el sem földelték a királyt, a két idősebb leány két királyfihoz ment férjhez, ő pedig a legkisebbet kérte meg. Közbe legyen mondva, megvallotta, hogy ő nem testvére a királyleányoknak, s csak a törpe tanácsára, hogy a király megvigasztalódjék, adta ki magát a király fiának. De hiszen nem kellett sokáig kérni a királykisasszonyt. Hamarosan deszkát vettek, padot, asztalt nyúztak,* s egyszerre olyan három lakodalmat csaptak, hogy talán még máig sincs vége.