Vannak könyvek, amelyek már célkitűzésüknél fogva megérdemlik a kritikus megelőlegezett bizalmát. Nényei Pál kötete mindenképpen ezek közé tartozik, hiszen nem­csak hiánypótló munka, de olyan területen vállal úttörő feladatot, amely az iro­dalomolvasás jövője szempontjából meghatározó jelentőségű. Noha az utóbbi évek­­ben számos kiadó és szakmai szervezet a korábbinál tudatosabban ügyel az iro­­dalom marketingjére, kimondottan kamaszoknak szóló irodalomnépszerűsítő mun­­káról nincs tudomásom. A tanárok által iskolásoknak írt művek többsége in­kább pragmatikus oktatási segédlet, amelyek egy része megkönnyítheti ugyan a ta­nulást, de ennek gyakran komoly ára van: az irodalommal való közvetlen találkozás kiküszöbölése, az olvasás megkerülése, az irodalom tényekre, adatokra, elő­re­gyártott értelmezésekre való redukálása (gondoljunk a kidolgozott érettségi tételeket, zanzásított regényismertetéseket tartalmazó segédletekre – és persze tartsuk nagy tiszteletben a kivételeket). Nényei könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy tudatosan szakít ezzel a felfogással, és elsődleges céljának azt tekinti, hogy min­tát adjon az irodalom olvasásához, illetve általában az irodalommal való foglalkozás miértjét és mikéntjét állítsa a középpontba.   Talán leginkább ebből a megváltozott szerepfelfogásból érthető meg, hogy mi­ért ágyazza Nényei fejtegetéseit különösnek tetsző narratív keretbe: a kötetet nyitó és később vissza-visszatérő párbeszédes szövegrészekben az elbeszélő a jótanuló és a rossztanuló archetípusát idézi meg, és kiderül, hogy egyik karikaturisztikusan meg­rajzolt típus sem ideális olvasója a könyvnek (no és az irodalomnak). A két meg­idézett típushoz intézett intelmekből az szűrhető le tanulságként, hogy az irodalom tanulását kötelességnek tekintő jótanuló és a minden kötelezettség ellen zsigerből lázongó rossztanuló egyaránt félreérti a hagyomány, a kánon és általában az irodalom lényegét, ezért a magyarázatot olyan alapokhoz kell visszavezetni, ame­lyekben kialakítható a személyes élvezet és a közösségi értékek kölcsönössége. Ezt a szerző általában úgy igyekszik elérni, hogy az irodalmi hagyomány azon as­pektusait hangsúlyozza, amelyek a kamasz olvasók számára egyszerre jelenthetnek izgalmat és kihívást. Vagyis nem az irodalom ünnepélyes, magasztos és hivatalos oldalából indul ki (amit a tankönyvek érthető okokból hajlamosak előtérbe ál­lítani), hanem inkább a humorosból és a szemérmetlenből. Nem nehéz belátni, hogy ha a cél az olvasási szenvedély kialakítása, akkor hatékonyabb az olvasók sa­ját szenvedélyeire alapozni, és mind a humor, mind a gyakran tematizált szexualitás ebbe az irányba mutat. Nem kétlem, hogy még ma is akadnak felnőtt olvasók, akik megbotránkozhatnak azon, hogy a tanár (és a tanárszerepben megszólaló szerző) ennyire központi szerepbe állítja az irodalomban a testiséget és a szenvedélyeket (erről lásd: 138–139.). A könyv borítóján elhelyezett karika figyelmeztet, hogy csak 14 év fölötti olvasóknak ajánlják a kötetet, az olvasóhoz gyakran ki­szóló elbeszélő pedig esetenként figyelmezteti a „széplelkű” olvasókat, hogy mely ré­­szeket érdemes átugorniuk. Persze aki valóban átugorja ezeket a magyarázatokat, az alighanem lényegi lépéseket hagy ki a magyarázatból. Mindjárt a kötet elején két népdal (Kiskertemben uborka; Hej, halászok) szövegének explikációjával ta­lálkozunk, melyet szorosan követ a Jancsi és Juliska, a Piroska és a farkas és a Hó­­fehérke gyors értelmezése. A magyarázatok leginkább a szövegek és mesék töb­bértelműségét, a látszólag ártatlan motívumok rejtett jelentéseinek hálózatát fejtik ki. A népdalok értelmezése egyértelműen az erotikus jelentés kódolását rögzíti, a me­séké megengedi, hogy több­féle (de mindenképpen a felnőtté válásra, a felnőtt vi­lágra vonatkozó) jelentést társítsunk hozzájuk. A konklúzió megalapozza mind a mí­toszok, mind az irodalom egészének szemléletét: „A mítoszok sem szemérmesek, a népdalok sem. Az emberiség mindig arról beszélt, ami érdekelte őt. Lehet, hogy nem is unalmas az irodalom?” (32.)     Nem sokkal később, immár a görög mitológiáról szólva fel is vetődik a kérdés: „mi­kor szabad beavatni fiatalokat egy felnőtteknek szóló mű értelmébe” (52.), és az elbeszélőnek itt feltűnik a magyartanár dilemmája és az Ikarosz-mítosz közötti ana­lógia (túl korán, túl magasra?). Az ezt követő áldialógus (ezúttal a jó tanulóval) pon­tosan azokat a kérdéseket feszegeti, amelyek a szülőben vagy a felnőtt olvasó­ban is fölvetődhetnek a kötet szemérmetlen tematikája és értelmezési stratégiája kap­csán. Nehéz nem egyetérteni Nényeivel, hogy ha az irodalmi szocializációt va­lóban a felnőtté válás részeként gondoljuk el, akkor az értelmezési kérdésekben va­ló szemérmesség, a diákok saját korosztályos kérdéseinek háttérbe szorítása ép­pen az irodalomolvasás lényegi összetevőiről tereli el a figyelmet, minek kö­vet­kez­­tében nem csodálkozhatunk azon, ha az irodalom tanítása az unalom és (jó ese­tben) a kényszerűen letudott kötelesség terepévé válik. Nényei ezzel szemben kockázatvállaló stratégiát szorgalmaz, amely ugyan intézményi szempontból ké­nyes kérdéseket is felvet, de cserében annak ígéretét hordozza, amit az irodalomtanítási szakirodalomban az irodalom „formatív” oktatásaként tartanak számon (lásd Christina Vischer Bruns, Why Literature?, New York, Continuum, 2011). Ez a stra­tégia azt szorgalmazza, hogy az irodalomra mintegy „átmeneti térként”, olyan me­­zőként tekintsünk, amely az olvasók saját belső, akár tudattalan kérdéseit engedi megfogalmazódni és felszínre törni. Ehhez elengedhetetlenül fontos a szaktudományban sokszor készpénznek vett, sőt olykor lenézett „átélő” olvasat, a képzelőerő játékba lendülése, melynek utólagos (de legalábbis semmiképpen sem előzetes) kontrolljaként a kritikai vagy szakszerű értelmezés az olvasó saját önmegértését is lehetővé teszi (Bruns, 119–123.). Fontos és Nényei szemléletét alátámasztó ki­egészítés, hogy ennek a stratégiának az érvényesítéséhez a diákok bármilyen ér­zelmi reakciója (az unalom vagy az utálat kifejezése is) hasznosabb, mint a tanári vagy intézményi szándéknak való békés behódolás (Louise Rosenblatt megfigyelését idézi Bruns, 138.). Ez magyarázza, hogy Nényei kötetében miért igyekszik a „jó ta­nulót” legalább akkora erővel kimozdítani kényelmes pozíciójából, mint amennyire törekszik meggyőzni az oktatásnak ellenálló „rossz tanulót”.   A kötet jelentős részét kitevő irodalom- és művelődéstörténeti áttekintés jórészt azt a célt szolgálja, hogy hozzásegítse az olvasót a művek világában való elmélyüléshez. A többkötetesre tervezett sorozat első kötete (alcíme szerint Léda tojásaitól az Aranyszamárig) a görög és a római irodalom vázlatos, de a középiskolai tantervekben foglalt minimumon így is bőven túlmutató áttekintését adja. Ennek kapcsán jogosan merülhet föl a kérdés, hogy miért ragaszkodik a szerző a magyar irodalomtanításban kizárólagos kronológiai elrendezéshez. Hiszen ha a kötet elsődleges célja az irodalomhoz való hozzáférés megkönnyítése, az irodalomértés elősegítése, ehhez nem törvényszerűen az időrend betartásán keresztül vezet az út. Per­sze a jelenleg hivatalosan elfogadott középiskolai tankönyvek mindegyike ezt a gya­korlatot követi, de nem kevés érv szól amellett, hogy az időrendi tananyag-elrendezés és a tanulók életkorából következő befogadói igények között szinte tör­vényszerűen fennálló feszültség nagymértékben megnehezíti az elsődlegesen ki­tűzött célok megvalósítását. Erről magyar nyelven valószínűleg Arató László publikálta a legtöbbet. E tekintetben tehát Nényei könyve nagyon is konzervatív, az irodalmat annak művelődéstörténeti összefüggéseiben, narratív módon mutatja be. Ezzel „ad egy kicsit a tankönyvszerűségnek” (97.). Igaz, a kötet hangneme az irodalomtörténeti bemutatás során is oldott, olykor a szlenggel is kacérkodik (pl. „tudja a ló”, 133; „rizsáznak”, 161.), de általában a „tankönyvszerű” részletek nyelvi regisztere viszonylag jól elkülönül a dialógusos részektől, továbbá az ugyancsak rendszeresen beékelt hétköznapi vagy popkulturális példákétól – amelyek között fik­tív akciófilm-leírást és elképzelt diákok közötti párbeszédeket is találunk. Noha a példák funkciója általában világos, kifejtettségük tekintetében eltérnek egymástól; helyenként fölöslegesnek is véltem egészen triviális élethelyzetek drámai megjelenítését (például a „szelfi” minidrámáját, 336–337.).   A narratív, művelődéstörténeti áttekintés elsődleges funkciója talán az, hogy ma­gának a történeti megértésnek a fontosságát, a régi korok és kultúrák tanulmányozásának értelmét mutassa be. Ez leginkább a mitikus gondolkodás vissza-visszatérő méltatásából, a tudományos racionalizmus ezzel párhuzamos viszonylagosításából derül ki (pl. 44, 88–89, 349.). Vagyis Nényei az irodalomértés lényegétől el­választhatatlan attitűdként mutatja be az időben és kulturálisan távoli közegben ke­letkezett szövegek iránti nyitottságot. Ebből magának az irodalomnak egyfajta – jó értelemben is vehető – „korszerűtlensége” is következik. Az olvasásból eredő nyi­tottság a diákot a saját kulturális közegének korlátaira is rádöbbentheti. Mi­közben Nényei stílusa az irodalmat a fogyaszthatóság felé mozdítja el – olykor az epo­szok és regények cselekményének szórakoztató stílusú újramondásától sem riad vissza –, ugyanakkor ódzkodik attól a fogyasztóközpontú prezentizmustól, amely a jelenkorban és a saját kultúránkban keletkezett szövegekben látná a diákkorú olvasók megnyerésének zálogát. Nényei sokszor hivatkozik a népszerű kultúra szövegeire (a Harry Pottertől a talán indokolatlanul is méltatott Avatarig), és a történeti elbeszélést is rendre megszakítja modern vagy akár kortárs művekre va­ló hivatkozással. Havasi Attila változatos antik versformákban írott szellentés-költeményei kétségtelenül üdítően hatnak (197–198.), mint ahogy a műfajok presztízsének történeti változékonyságára is jó példa a televíziós sorozatok mai felfutása (a görög regény kontextusában – 303.). A példákból is következik, hogy itt nem ré­gi és kortárs szembeállítása a domináns, hanem inkább egymást megvilágító erejük. Nényei egy interjúban hangsúlyozta is e szembeállítás iránti kételyét, mondván, személyesen is ismer latin nyelvű neohumanista verseket író költőt (Nényei Pál: Fecsegés az irodalomról, Litera, 2015. december 2.). Persze a kortársiság vagy a poétikai korszerűség viszonylagosítása egyszersmind a történetiség gyengítésével is együtt jár: az irodalmi mű tapasztalata eszerint inkább kiemel a történelem sod­rából, hogysem belekényszerítene. Az Odüsszeia és a hosszasan elemzett An­ti­goné kapcsán is a régi műben meglelt, de ma is aktuális kérdéseket hangsúlyozza Nényei: nemcsak az emberi gyengeség „modern” ábrázolását, a kamaszos dac és a felnőtt dac kölcsönhatását emeli ki Szophoklésznél (265–268.), de Ho­mé­rosznál szóvá is teszi a „régi irodalom” és a „modern problémák” állítólagos ellentétének látszólagosságát, és nem riad vissza attól, hogy Odüsszeusz távollétét a válás modern prob­lémájával hozza összefüggésbe, Télemakhosz központi szerepéből kiindulva (115–117.).     A narratíva gyakorlati oldalát tekintve: a felhalmozott anyag mennyiségileg is je­lentős, valóban messze túlmutat a középiskolában elvárt tudáson. A görög irodalom bemutatása jóval részletesebb, mint a rómaié, de ennek jelentős előzményei van­nak a magyar népszerűsítő irodalomban (lásd Tamás Ábel recenzióját a Gintli-Schein szerzőpáros Az irodalom rövid története című munkájának vonatkozó fejezetéről). Nemcsak Szimoni­dész és Hésziodosz költészetéről van mondanivalója, de a görög regénynek is kü­lön fejezetet szentel, és – mint az alcímből kitűnik – a könyv végén Apuleius regénye is szóba kerül. A szerző tehát láthatólag nem a tananyagcsökkentés híve, in­kább minél átfogóbb bemutatásra törekszik. Ennek következtében, továbbá a narratív száltól eltérő betétek nagy számának köszönhetően a több mint négyszáz ol­dalas kötet (igaz, lazán szedett könyvről van szó, becslésem szerint kb. tízíves kézirat lehetett) csak a kilencedik évfolyamon általában tanított anyag mintegy felét fog­ja át. Vagyis ilyen tempóban haladva legalább hét-nyolc kötetes sorozatra lehet szá­mítani, ha Nényei és kiadója azt tervezi, hogy a világ- és a magyar irodalom történetét is a közelmúltig feldolgozzák (idézett interjújában Nényei azt mondja, hogy a második kötetet Voltaire-ig, „de legalábbis Shakespeare-ig” tervezi eljuttatni). Ez­zel önmagában semmi gond nincsen, ha kitart a szerzői lendület és az olvasói ér­deklődés. Arra viszont rávilágít, hogy miért okoz problémákat a közoktatásban a kro­nológiai szemlélethez való makacs ragaszkodás: mivel egyre nagyobb az igény a célzott készségfejlesztésre, a kortárs kultúra és irodalom „beemelésére” az anyagba, ezért a tantervek és tankönyvek készítői is egyre riasztóbban bővülő anyagmennyiséggel küzdenek, ami a gyakorlatban a tantervek túlzsúfolásához, kapkodáshoz vezet. Mindez éppen a fönt megfogalmazott, Nényei által is kitűzött célok meg­valósítását: az olvasói attitűd kialakítását, az irodalom értő befogadásának elő­ké­szítését, az el­időző értelmezés és akár újraolvasás lehetőségének megteremtését ne­hezíti meg.   Nem vagyok hivatott azt megítélni, hogy Nényeinek a görög és római mű­vekről adott értelmezései mennyiben állják ki a kortárs szaktudomány próbáját. Nép­szerűsítő munka esetében talán nem is ildomos a legfrissebb szakmai eredményeket számon kérni, a föntiek értelmében pedig hiányokat emlegetni végképp fö­lösleges volna. A nem klasszika-filológus irodalmárban inkább azokon a helyeken vetődnek föl kérdések, ahol a kultúratudományi kontextus frissítése további ér­veket adhatna az irodalomközvetítő kezébe. A homéroszi kérdés kapcsán joggal jegy­zi meg a szerző, hogy a bárd anonimitásának örülhetünk, hiszen fölöslegessé te­szi az életrajzi adatok magolását (81.), de például a szóbeliség-írásbeliség kérdését nemigen érinti, a diktálás teóriájával sem foglalkozik, holott ez adhatna a ho­méroszi kérdésnek a mai médiamixhez is kötődő aktualitást. Ugyancsak meglepő az Ovidius Átváltozásokját ért erős kritika: „mitológiai kézikönyvnek túl költői, köl­­teménynek pedig túlságosan mitológiai kézikönyv” (382.). A minősítés mű­faj­ta­ni­lag normatív, Nényeire egyébként nem jellemző karakterén túl ez azért is meg­le­pő, mert – mint nemrég éppen e lap hasábjaira írt korábbi kritika révén, Bé­nyei Ta­más könyvét áttanulmányozva megtudhattam – az Átváltozások jelentős re­ne­szánszát éli a kortárs irodalomban és kultúratudományban, a „poszthumán” vi­lág­ban újra megnövekedett a relevanciája. Abban nagyon is igaza van Nényeinek, hogy a katalógusszerű összefoglalás igénye válságtünetként is felfogható, de ez in­kább csak növelheti rokonszenvünket Ovidius műve iránt, hiszen „az, hogy most is görcsösen harcolnak egyesek az alapműveltségért, ugyanennek [a válságnak] a jele” (384.). Vagyis Nényei vállalkozása – amelyre szintén jellemző a műfaji és a sti­láris eklektika is – szorosabb rokonságban áll Ovidiuséval annál, hogy a kirívóan bíráló hangnemet ne tekinthetnénk akár szimptomatikusnak is. Harmadikként az egyébként nagyon örvendetes Apuleius-fejezetre tennék két megjegyzést: egyrészt itt sem egészen értem, hogy miért állítja értékellentétbe az Aranyszamár ke­rettörténetét az Ezeregyéjszakáéval („fontosabbnak és izgalmasabbnak” nevezve az előbbit – 393.). Szegény Sáhrzád egyedül ebben az összefüggésben, a mérleg negatív oldalán kerül szóba – ezt persze a későbbi kötetek még helyrehozhatják. Mintha a lineáris elbeszélésnek a rizómaszerű szerkesztéssel (másképpen: a hi­pertextualitással) szembeni előtérbe helyezése mutatkozna meg: kétségtelen, hogy az Ezeregyéjszakát nem lehet úgy végigolvasni, ahogy Lucius történetét, de mi­vel Nényei a kulturális hatásra hivatkozik (Apuleius mint Boccaccio és Chaucer előd­je), ezen az elven a keleti gyűjtemény mellett is lehetne elég nagy neveket felsorakoztatni: Rimszkij-Korszakovtól Krúdyn és Borgesen át számos mai amerikai el­beszélőig (John Barth, Steven Millhauser). Mi bizonyítja inkább a történetmondás fon­tosságát, mint hogy életre-halálra megy (ahogy a jótanulóval perelő elbeszélő ál­lítja az irodalomról – 12.)? A másik apróság: a Psyché-betéttörténet kapcsán joggal em­legeti Nényei az állatférj meséjét, de nem köti vissza a történetet a könyv elején szó­ba hozott mesékhez, holott Psyché történetében nemcsak A szépség és a szörnyeteg, hanem a Hófehérke és a Hamupipőke szüzséjének számos elemét is fölfedezhetjük. Mindez persze a mítosz, a folklór és az irodalom kapcsolatának kérdéséhez is visszavezethetne.   Az eddigi fölvetésekből talán következik is, hogy a könyv legnagyobb erényét nem az irodalomtörténeti narratíva újramondásában látom, noha ennek is vannak na­gyon élvezetes és megvilágító részei. Ennél fontosabbnak vélem azokat a ki­térőket és megjegyzéseket, amelyek magának az irodalomolvasásnak az értelmére és mibenlétére, az irodalomról való beszéd lehetőségeire vonatkoznak. Ezek a meg­jegyzések olykor viszonylag szorosan tapadnak a narratívához, más esetekben azon­ban abból kiemelve, külön fejezetben kapnak helyet. Két önálló egységben, bár a görög és a római líra keretébe ágyazva találhatók verstani fejtegetések. Ez esetben is szembeötlőek a kronológia általános elvéből adódó problémák. Egy­részt az ütem­hangsúlyos verselés az időmértékesnél későbbre kerül, ami ellentmond an­nak a didaktikai igénynek, hogy az ismerős felől haladjunk az ismeretlen felé. Más­részt némiképp mesterkélt dolognak hat a szaturnuszi költeményekkel bevezetni az ütemhangsúlyos verselés kérdéseit, mivel ez utóbbiak csakis magyar nyel­vű anyagon demonstrálhatók. Nényei egyébként átveszi azt a tankönyvekben is sze­replő definíciót, hogy az ütemhangsúlyos verselés a „hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapul” (332.), ami megnehezíti a ma­gyaros és például az angol vagy német költészet metrikai elvei közötti megkülönböztetést. Ez pedig fontos kérdés lehet (hogy a mai kamaszokat is potenciálisan ér­deklő példára hivatkozzunk) annak kapcsán, hogy hogyan és miként lehet ma­gyarul rap­pelni, milyen ritmikai feszültségek keletkeznek a négynegyedes beat és a magyar nyelvű szöveg egymásra másolódásakor.     A verstaniaknál is izgalmasabb az a betét, amely a lírai költészet bevezetésekor az irodalomról való beszéd „szakmai minimumának” kérdését veti föl, és alapvető po­étikai fogalmakat igyekszik tisztázni (158–182.). Ebben az egységben nemcsak ar­ra tesz kísérletet Nényei, hogy megmagyarázza, miért van szükség a poétika alap­vető szókincsének elsajátítására a költészetről való értelmes beszédhez, ha­nem a bölcsészeti és a matematikai problémamegoldás hasonlóságait és különbségeit is mérlegeli, valamint alapvető nyelvelméleti fejtegetésekbe is belemegy, ideértve a nyelvi jel önkényességének, illetve a nyelvhasználat alapvető metaforikusságának problémáját. Ha abból indulunk ki, hogy a könyvet kamaszolvasóknak szán­­ta, akkor nem érdemes szigorú elméleti következetességet számonkérni, viszont annál érdemesebb felfigyelni példáinak érzékletességére és személyességére, miáltal valóban közvetíthető az a belátás, hogy a bölcsészet alapvető problémá­inak sokféle köze lehet az iskolán és a könyveken kívüli világhoz. A trópusok kö­zül elsőként a metonímiát hozza szóba, ami igen indokolt döntés; az itt elősorolt pél­dák többsége valóban hétköznapi beszédhelyzetekből származik, és alkalmas le­het a nyelvhasználat alapvető figurativitásának szemléltetésére („bejött egy né­met”, „a pofa kisodródott a motorjával”, „a 20. század még nem ismerte a légdeszkát” stb.”). A tálalás könnyedsége és a példák szemléletessége itt mindenképpen meggyőz arról, hogy Nényei érvelésmódja hatással lehet az irodalomtanulás relevanciáját illető kétségek eloszlatására.   Persze nyitott kérdés, hogy hosszú távon kik lesznek a sorozat elsődleges olvasói. Csak remélni lehet, hogy valóban sok kamaszolvasó kézbe veszi a kötetet, és meg­győződik az irodalom olvasásának, valamint a róla való szakszerű beszédnek az értelméről. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a köteteket nagyobb számban forgatják majd magyartanárok, akik érveket, poénokat, példákat tudnak gyűj­teni a szerzőtől. Ezt arra a benyomásomra alapozom, hogy az első kötet számos he­lyen inkább emlékeztet lejegyzett beszédre, mint gondosan megformált szövegre. Képet kaphatunk belőle arról, hogy (az olykor stand-up komikusként is fellépő) Né­nyei Pál milyen szórakoztató módon képes előadni az irodalomról, és remélhető, hogy más tanárok is kedvet kapnak arra, hogy az irodalomról való beszédet élet­közeli példákkal és analógiákkal tegyék élvezetesebbé, valamint hangsúlyozzák az irodalom könnyed, játékos, humoros és alkalmasint erotikus oldalát (is).   Az első kötettel kapcsolatos fönt kifejtett fenntartások többnyire nem is annyira a szerzőnek és a kiadónak szólnak, sokkal inkább annak az oktatási szisztémának, amelynek keretein belül a művet létrehozta. Nényei egyik interjújában mintaképként hivatkozik Gombrich fiataloknak szóló világtörténetére, amely viszont a ma­gyar kiadásban mindösszesen 330 szellős oldal. Ehhez képest ez a vállalkozás sok­szorosan terjedelmesebbnek ígérkezik, ami akkor is aggályokat ébreszt, ha a mai fiataloknak szóló irodalomra egyébként jellemzőek a terjedelmes sorozatok. Ta­lán érdemesebb lett volna feladni a kronológia mindenhatóságának elvét, és ré­gi hagyományokhoz visszanyúlva a poétikai, retorikai, irodalomelméleti és esztétikai fejtegetéseket a történeti haladványtól elválasztva, külön kötetben kiadni, mintegy kedvcsinálóul az irodalom olvasásához. A főcímet – Az irodalom visszavág – vi­szont nem lehet az oktatási rendszer számlájára írni: megítélésem szerint már a tíz éve megszűnt folyóirat esetében sem volt különösebben humoros, így felmelegítve pedig még kevésbé, és a kötet célkitűzésével egybevágó értelmezését sem könnyű adni. Persze itt is érvényes, hogy a kötet nem a finnyás szakmabélinek, ha­nem a kamasz olvasónak (vagy a kamaszokkal hangot kereső tanároknak) szól; ta­lán rájuk vonzóan hathatnak a recenzens által olcsónak vélt poénok is. Nényei Pál könyvének hangnemi újszerűsége, valamint az irodalomtanítás alapkérdéseire irá­nyított figyelme mindenképpen kiérdemli a méltatást, és remélhető, hogy a kö­tet számos magyartanár és kételkedő ifjú olvasó kezébe jut majd el.   Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. – Léda tojásaitól az Aranyszamárig, Baranyai András illusztrációival, Tilos az Á, 2015   (Megjelent az Alföld 2016/11. számában.)