Ezúttal már létező mesékkel dolgoztam (ha nem is mind egyformán ismert), és arra törekedtem, hogy egy-egy meglepő nézőpontváltással hozzam közelebb őket az olvasóhoz. Egész más az öreg halászra és nagyravágyó feleségére úgy gondolni, mint őseinkre, akik miatt inkább elkerüljük még a „Nagy Víz” tájékát is, csak az aranyhallal ne kelljen többé szembe kerülni; és sokkal mulatságosabb a vitéz szabólegény „hetet egy csapásra” hencegését egyes szám első személyű elbeszélőtől meghallgatni… Talán azt is sikerült érzékeltetnem, hogy a mesebeli jó és rossz szereplők sem olyan vegytisztán fekete-fehérek, mint ahogyan hajlamosak vagyunk gondolni rájuk. A királyfis meséket feldolgozó, megidéző mesekönyvek közül az elmúlt időszakból említésre érdemes Simon Réka Zsuzsanna: Ahány király, annyi mese és Dóka Péter: Lila királylány című kötete. Mindkét könyvben más megközelítésben olvashatunk királyokról, varázslatokról. Az egyediség a te könyvedre is jellemző. A Mesék a Teljességhez című könyvben van szépen adagolt izgalom, kihívás, kaland, s az egészet összefogó, bámulatos humor. Hogyan találtál rá erre a történetre? A Mesék a Teljességhez tulajdonképpen a szülővé válás, a szülővé érés könyve. Valójában nem tettem mást, mint kiindultam egy ismert mesebeli szituációból: adott egy birodalom, benne király s királyné, és természetesen adott egy probléma is, különben nem volna mit megoldani. Ezúttal a probléma nem az, hogy a királyi pár gyermek után sóvárog, hanem az, hogy a meglévő gyermek valamitől szenved, gyógyírt kell találni a bajára. A megoldás elsőre egyszerűnek tűnik: meg kell tölteni a Teljesség könyvét, ám azonnal kezdetét veszi a bonyodalom, amint a király képtelen meghívni birodalma tizenkettedik bölcsét, a Tenger Boszorkányát. Az a király – legyünk akár aCsipkerózsika meséjében, akár egy mai mesében –, aki nem ért szót birodalma bölcseivel, nem jó király. Tehát a főhős utazása belső utazás is, a királlyá érésének útja. A felkeresett bölcseknek és az elhangzott történeteknek pedig van egy titkos íve. Aki figyel, észreveheti, hogy a félelmet nem ismerő hőstől, aki mindig fejjel megy a falnak, eljutunk a teljes önfeláldozás meséjéig, A kis hableányig: az éntől a feloldódásig, a fejtől a lábig. A versben írt mesékről megtudjuk, hogy az élethez elengedhetetlenek. Ezzel némi pedagógiai felhívást teszel közzé a szülők felé, hogy ezekre és más mesékre is nagy szükség van a gyerekek egészséges lelki és szellemi fejlődéséhez. Tehát a mese a mai napig tanítói funkcióval bír? „Érdemes „használni” a mesét a mindennapi életben?  A mesékre nemcsak a gyerekek lelki fejlődéséhez van szükség, hanem mindannyiunk lelki fejlődéséhez. A mese alapvetően felnőtt műfaj, legalábbis az volt hosszú századokon át, és nem is olyan rég történt, hogy kiszorult a mindennapi életből, s csupán a gyerekszobák könyvespolcain maradt helye. Én inkább a népmesék segítő funkcióját hangsúlyoznám (a tanító olyan szigorúan hangzik), utat mutatnak, terelgetnek, vigasztalnak, és rád bízzák, elfogadod-e az útmutatást. Persze ez manapság már nem is olyan egyszerű, hiszen már nem beszélünk meséül; annál beszédesebb, ha mégis akad egy kedvencünk, amely komoly érzelmi hatással van ránk, amelynek hősével azonosulni tudunk – az a mese valószínűleg egy számunkra fontos kérdésre hordozza a választ. Mindezt szívesen hangsúlyozom interjúkban, szakmai beszélgetések során, de amikor írok, nem a szakértőnek kell szólnia belőlem. Nagyon gondos, a pongyola stílust határozottan kerülő nyelven megírt mesekönyv a tiéd. Olyannyira, hogy egy-egy kevésbé használatos, cizelláltabb szó és kifejezés is megjelenik a szövegben. Ezzel mintha azt a régi hagyományt szeretnéd feleleveníteni, miszerint az olvasás segíti a szókincs bővítését és a „szép magyar beszédet.” Célja ez egy mesének? A kortárs gyerekkönyvekben mintha több hangsúlyt fektetnének a történetre, mint a nyelvre. A verses meséim versformája felező tizenkettes. Ennek szép és ismert hagyományai vannak, ezért mertem – némi hezitálás után – a tizenkét bölcs közös beszédformájának, mondhatni, nyelvének választani, és úgy éreztem, bátran archaizálhatok a verses elbeszélésekben. Mindamellett próbáltam a bölcseknek egyéni hangvételt biztosítani, így akad köztük olyan, akinek egészen könnyed a stílusa. Kétségtelenül fontos számomra a nyelv, és nemcsak a versmondatokat csiszolgatom nagy gonddal, de mind a mondanivaló, mind a forma szempontjából kerülném, hogy pedagógiai célokról beszéljünk. „Ha egy boszorkánynak vagy tündérnek lejár az ideje, így szokás mondani. Elhajózott. Azt hiszem, ilyenkor hajóra szállnak, de hogy hová mennek, nem tudom.” Írod a Tizenegyedik mesében. Kiss Ottó Ati és a holdvilág című könyvében a meghalt nagypapa felköltözik az égbe. „…arra gondolt, milyen jó lesz majd, ha ő is megöregszik. Akkor összeszerelheti a különleges autót, és elrepülhet vele a holdra, hogy ő is segítsen Hanna kisasszonynak meggyújtani a holdlámpákat.” A halálról a felnőttek is keveset tudnak, ezért megfelelő tudás híján a szimbólumok segítségül hívása szükséges. Hogyan viszonyulnak szerinted a mai gyerekek a halálhoz, mennyire félnek tőle, s fontos-e, hogy egy mese, egy szöveg beszéljen róla? Ennek a könyvnek nem kifejezetten témája a halál, bár valóban szó esik egy „elhajózott” boszorkányról, illetve tudjuk, hogy a királyné tündérnagymamája sincs már ezen a világon (mármint azon, amelyben a mese játszódik), ő is elment már. Az elhajózás motívuma nem feltétlenül egyedi, viszont azt sugallja, hogy ezek a lények valahol azért tovább élnek, léteznek, más formában. Hogy az emberek is „elhajóznak”-e, arról ez a mese nem beszél. Egyébiránt persze, fontos a gyerekekkel a halálról beszélni, hiszen foglalkoztatja őket. Hogy hogyan, az nehéz kérdés, és nemcsak azért, mert a felnőttek is keveset tudnak róla. Amit tudnak, az bizonyos értelemben túl sok, „nem gyereknek való”. Az én négyéves kislányom most jutott el abba a korba, hogy magától kezdi el firtatni, mi lesz, ha ő már nagy lesz, mi lesz, ha mi – a szülei – már nem leszünk. Rettentően el tud szomorodni. Ismerem ezt az érzést, én is sokszor megkértem a „tündérnagymamámat”, ígérje meg, hogy sosem hal meg. Furcsa, de nem emlékszem, mit mondott ő nekem ilyenkor (talán ígéretet tett…?), pedig jó volna valami kész választ bevetni, amivel megnyugtathatom a kislányom. De ilyen válasz nincs. A jó mesék sokat segíthetnek, a megfelelő metaforikus nyelv vigaszt nyújthat. A mesekönyv végén az olvasó könnyen azt érezheti, hogy egy csalimesébe keveredett, ugyanis a mesegyűjtő-körútra elindult király az utolsó lapokon megtudja, miért is sírt valójában a kis királylány. Az utolsó, a tizenkettedik mese az előzményekről tudósít. Mintha itt finoman érzékeltetni szeretnéd, hogy nincsenek feleslegesen megtett utak, s ugyanez igaz lehet a képzelet szabad, akadálytalan áramlására is. Röviden: bátran és bizalommal induljanak el a gyerekek az ismeretlenbe? Marie-Louise von Franz Női mesealakok című művében olvastam A hat hattyú című mese elemzésében egy szimbólumról. Emlékeztetőül: A hat hattyúban a főhősnő már épp a máglyahalál küszöbén áll, de épp letelik a hat év, amelyet némaságban kellett töltenie, arra szállnak a fivérei, a hattyúk, rájuk dobja nagy szenvedések árán a maga szőtte ingeket, s így megváltja őket. Egy fél ingujjal azonban nem készült el, így a legifjabb testvérnek a bal karja helyett hattyúszárnya marad. Azt írja Marie-Louise von Franz: „Indiában az atmant, az isteni szellemet – különösképp a világban jelenlévő formájában – gyakran szimbolizálja hattyú, amely a tenger fölött lebeg, és fél lába van csak a vízben. Ha a vízben lévő lábát is kihúzná, megszűnnék a világ. Mesénkben úgy áll a dolog, mintha az atman háromnegyed vagy öthatod részben a világban volna; viszont egy szárny a másik világban marad. Ha kész volna a bal ujj is, és az a szárny is karrá válnék, nem volna többé semmi kérdés vagy probléma. Hanem itt szellemi és vallási vonatkozásban valami még fennmarad, szinte kérdőjelként, amit sohasem kell feloldani; különben minden túl világos volna, és túlságosan leszögezett. Mindent tudna az ember, és az volna a halál.” Amit te az én mesémben „csalimesésnek” érzel – talán kicsit még csalódtál is? –, az nem más, mint az élet. Különben minden túl világos volna. Forrás: uveghegy.com