Azt hiszem, nem kellett nagyon küzdenem. Bár soha nem írtam még hosszabb prózát, az egész írás alatt az öröm volt a legmeghatározóbb, és számomra írás közben szokatlan érzés. Azt valahogy azonnal tudtam, hogy a Pygmalion-allúzió lesz a történet fővonala. Egy mai történet, amiből csupán az derül ki, hogy a nagy történetek valóban mind megtörténtek már, és igaz, hogy változnak a körülmények, a civilizációs háttér, amelyben élünk, de olyan párosok, mint Nárcisz és Ekhó, vagy Philemon és Baucis ma is köztünk élnek. A Sibyllákról nem is beszélve. De legfőképpen azt akartam, hogy kiderüljön, történhetnek csodák ma is, hiszen minden átváltozás csoda. Még akkor is, ha gyakran alig vagy egyáltalán nem vesszük észre, hiszen nem nagyon hiszünk bennük. Gyerekszemmel nézve talán Szibill az igazi átváltozáson átesett hős, hiszen ő hajdan ember volt, s most tücsök képében él. Alakjában a római mondák Szibüllájára ismerhetünk. Hogyan szelídítetted meg a mítosz halálvágyó alakját? Szibill, a tücsök (akinek tulajdonképpen kabócának kéne lennie, de ez a valahai félrefordítás már így marad Európában) egy kultúrtörténeti kontamináció eredménye, bár ez így rémesen hangzik. Egyrészt férfi lett belőle, másrészt karmester és hegedűs. Tehát az ókor Sibylláihoz képest ő már nem csupán jósolni tud. Ennek legfőképpen az az oka, hogy több ezer éve él, és részt vett az európai kultúra alakulásában. Így lehetséges az is, hogy személyesen ismeri Antonio Vivaldit. Vagyis komplex művészetszimbólum. Ahogy az egyik fejezetben, amikor cikáda fibulaként kell megjelennie, hogy ne tűnjön fel, valóban tárgyként, jelképként tűnik fel. De ez nem meglepő La Fontaine óta. Persze az előjele más, mint nála, és valóban szelídebb, mint Ovidiusnál. De az, hogy az intuitív tudás egyenértékű a racionális ismeretekkel, vagyis hogy a művész sok mindent tud, amit nem biztos, hogy észérvekkel tud bizonyítani, Szibill lényéből is sugárzik. Egyébként csak akkor jöttem rá, hogy édesapámat – aki karmester és sokáig hegedült – is beleírtam Szibill alakjába, amikor megjelent már a könyv. Felnőttesebb olvasatban Maléna (mint „gyerek Pygmalion”) legalább akkora átváltozáson megy keresztül, mint Szibill, ráadásul a családját, környezetét is bevonja ebbe a nagy átalakulásba. Jól éreztem, hogy Maléna egy kicsit a te kislány-alteregód is? Hát, többen kérdezték már, hogy kicsoda is Maléna valójában. Valóban hasonló kislány voltam, élénk belső életet éltem, kifelé zártabbat, zongoráztam is nyolc évig. De sok olyan gyereket ismerek, mint ő. Nem csupán lányokat. Az én egyik fiam is sok szempontból hasonlít rá, álmodozó, és igazán nem nevezhető szokványosnak a gondolkodása. Előfordul vele, hogy álmában jön rá valamire. Volt, aki úgy vélte, írtam magamnak egy kislányt, hiszen a valóságban három fiam van. Nem gondoltam erre, de lehet, hogy mégis így történt. Pontosabban így is. A szülők neve (Nárciusz és Hanga), illetve a nagyszülőké (Filemon és Borbála) szintén ismert mítoszokra utalnak, Philemon és Baucis mondája el is hangzik egyszer. De nemcsak ókori mítoszok, hanem sok és sokféle tudás sűrűsödik a regénybe, amelyek egy részét glosszaként is kiemeled, mások mellékletben jelennek meg. Miért tartottad fontosnak ezeket a szokatlan gesztusokat? A glosszák eredetileg lábjegyzetek vagy jegyzetek lettek volna. Szerkesztés közben merült fel, hogy lehet, hogy nagyon megakasztja a lineáris olvasást egy mese esetében, ha lábjegyzeteket kell közben olvasni. Aztán arra gondoltam, miért is ne hozhatnánk vissza a glosszát, a kódexek törzsszövegébe írt megjegyzéseket vizuálisan is a könyv terébe. Annál is inkább, mert a ma olvasó gyerekek hozzá vannak szokva az internethez, ahhoz, hogy egy olvasótérben több különböző, betűtípusában és témájában is különböző szöveget látnak. A paradigmaváltás a befogadásban is egyre erőteljesebben jelentkezik. A jó tankönyvek is kezdenek alkalmazkodni ehhez, és a mese persze más műfaj, mint a tankönyv, nem is lenne jó, ha hasonlítanának, de az talán nem baj, ha a nem közérthető dolgokra meglelhető bennük a magyarázat. És ha ez a magyarázat egy külön kis ablakban – glosszában – jelenik meg. Anyaként-tanárként – tehát a mindennapokban – mennyire tudod, akarod felvenni a küzdelmet a rózsaszín mobiltelefonnal, karrierépítéssel és egymás meg nem hallgatásával jelképezett világgal szemben? Egészen nyilván nem, és nem is szükséges. Arra törekszem, hogy ne én tiltsak, ha lehet, hanem felmutassak és létezővé, választhatóvá tegyek olyan értékeket is, amelyek végül erősebbek lesznek a rózsaszín mobiltelefon iránti vágynál. Azt hiszem, az a legjobb, ha nem én küzdök, hanem – ahogy a mesében is ez történik, hiszen Maléna az, aki mást szeretne, és nem a kommersz iránti vágy lesz rajta úrrá – belülről fakad igény a tartósabb értékekre. Például a beszélgetésre, az együttlétre. De ezt csak tiltással nem lehet elérni. Meg kell tapasztalni a beszélgetést és mondjuk az esti sorozatnézést is ahhoz, hogy kiderüljön, melyik a jobb. És általában az derül ki, hogy a beszélgetés. De azért az sem baj, ha valaki rózsaszín mobilt szeretne. Az „egy házat kéne rakni” vágya Kőház című versedben s azonos című kötetedben is megjelenik. Persze a hársfa ágai közé épített házikó és a „kőre kő” nem egészen ugyanaz… de biztos, hogy olyan nagy a különbség? Úgy értem, biztos, hogy annyira mást és másról ír a szerző, ha gyerekeknek ír, mint ha felnőtteknek? Weöres Sándor Rongyszőnyeg ciklusát mi már gyerekversekként ismertük meg. Holott egyáltalán nem annak szánta. Ha elolvassuk A tündért mint felnőtteknek szóló verset, vagyis egyszerűen csak mint verset, meglepő következtetéseket tehetünk. Bóbita alakja egészen mássá lesz, nem beszélve a malacról. Nem hiszem, hogy mást írok a gyerekeknek és a felnőtteknek, ez a Maléna kertje alcíméből is kiderül. Persze a Kőház versei műfaji szempontból is különböznek, és a líra annyira más, mint a próza, intenzívebb, tömörebb. Ahogy Szibill hegedűszólója is esszenciálisabb a történeteknél, amiket elmesél.

Forrás: meseutca.hu