Hogyan kezd el egy képzőművész meséket írni? Abban az időben, amikor ezeket a meséket írtam, már rég elfelejtettem, hogy képzőművész vagyok. Akkoriban minden az anyaságról szólt. Nem terveztem meséskönyvet, de egyszer mégis elkezdtem írni, rajzolni, kikívánkoztak belőlem ezek a történetek. Az első rajzokkal nem voltam megelégedve, még a második renddel sem. Hosszú munkafolyamat volt, amíg el tudtam fogadni ezt a változatot, ezeket a rajzokat, képeket, amelyek végül társai lettek a meséknek. Édesanyaként nyilván sok az inspiratív pillanat a mesékhez, viszont a könyvet Babuka és Fader emlékének ajánlja, ha jól sejtem, ez visszavezet a saját gyerekkorába.... Visszavezet Lemhénybe, nagyapám, Fader volt Lemhény és a környező falvak körorvosa, fiákerrel járta a falvakat. Ha esett az eső, a ló csak esernyővel volt hajlandó menni. Nagymamámat, Babukát, ha pár száz évvel korábban születik, megégették volna, annyira vállalta önmagát, volt egyénisége. Számunkra egy varázslatos gyerekkort teremtettek, és önmaguknak egy boldog életet. Mikor gyerekeim lettek, folyamatosan felidéződtek bennem történetek a saját gyerekkoromból. Így összeraktam a saját és a gyerekeim gyerekkorát. A tizenhetedik vendégpapucsban minden mese mögött egy valós történet van. Hogyan lett ebből kötet? Mikor kész voltam két-három mesével, elküldtem őket Andinak, az unokatestvéremnek, jól megkacagtattam és biztatott, hogy folytassam. Így született több mese, majd elküldtem Rostás Péter Emesének, a Koinónia kiadóba. Ő is szerette, de kérte, hogy még írjak néhányat. Így alakult ki a Vendégpapucs végleges tartalma. „Kinek a lábára találnak a vendégpapucsok?” Aki felpróbálja, az rögtön tudja, hogy neki való-e vagy sem. Egyedi barangolás volt a mesék világában vagy számíthatunk folytatásra? Ha jönnek, szívesen látom őket. Forrás: hirmondo.ro