Felkötöttem hát az útilaput, s elindultam napnyugatnak, hogy költő legyen belőlem. Az értelem a legfontosabb mindenben, a másik két dolog már nem örvend olyan nagy megbecsülésnek, ezt már tudtam. Ezért legelőször az értelmet akartam felkutatni. De hol keressem? "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" - mondta Zsidóország egyik nagy királya, s ezt én már a könyvtárban is kibetűztem. Meg sem álltam addig, amíg egy nagy hangyabolyhoz nem értem, ahol lesben álltam, hogy bölcsességet tanuljak. Roppant tiszteletre méltó nép a hangyanép, csupa értelem mindegyik. Olyan náluk minden, mint egy számtanpélda, amelynek pontosan kijött az eredménye. Dolgozni és tojást rakni - mondják - annyi, mint a jelenben élni és a jövőt biztosítani. Ők ezt is teszik. Kétféle hangya van: tiszta és piszkos hangya; számok jelzik a rangot. A hangyakirálynőnek egyes a száma; az ő véleménye az egyedül helyes vélemény, övé a világ minden bölcsessége, s ezt jól tudnom. Olyan sokat beszélt és olyan okosan, hogy én már merő butaságnak éreztem. Azt mondta, hogy az ő hangyabolyuk a világ legmagasabb pontja, pedig a boly mellett volt egy öreg fa, amely sokkal magasabb volt, s ezt senki se tagadhatta, hát nem beszéltek róla. Csakhogy egy este valahogy odatévedt egy hangya, és felmászott a fa törzsén, nem éppen a koronáig, de jóval magasabbra, mint előtte akármelyik hangyatestvére. Hazatérve aztán elmondta a hangyaboly lakóinak, hogy nem messze van valami, ami még a hangyabolynál is magasabb. A hangyák ezt olyan sérelmesnek találták, hogy a hír hozóját szájkosárra és örökös magányosságra ítélték. Nemsokára egy másik hangya is eljutott ahhoz a fához, megtette ugyanazt az utat és ugyanazt a felfedezést, csakhogy ő nagy óvatossággal és körültekintéssel beszélt a dolgokról, s mivel ráadásul a tiszteletben álló hangyák közé tartozott, a tiszták közé, elhitték, amit mondott, s amikor meghalt, tojáshéj síremléket is emeltek neki, mert tisztelik a tudományt. - Láttam - folytatta a kisegér -, hogy a hangyák szakadatlanul tojásokat hoznak-visznek a hátukon; az egyikük egyszer elvesztette terhét, s nagy üggyel-bajjal megpróbálta újra a hátára emelni, de nem tudta semmiképpen. Éppen arra futott két másik, azok segítségére siettek, ahogy tőlük telt, de közben majdnem elejtették a maguk tojását, mire nyomban sorsára hagyták társukat, mert mindenkinek a maga dolga a legfontosabb. A hangyakirálynő azt mondta a két hangyára, hogy a szívük is, az eszük is helyén volt. "A szív meg az ész - mondta -, ez a kettő emeli a hangyát valamennyi értelmes lény fölé. Az ész a legfontosabb, s a legnagyobb ész az én tulajdonom!" - és hátsó pár lábára állt, hogy még tekintélyesebb legyen. Én nem mulaszthattam el az alkalmat: lenyeltem a királynőt. "Nézd a hangyát, s tanulj bölcsességet!" Hát én nemcsak néztem, de le is nyeltem a királynőt, egész nagy bölcsességével együtt. Aztán odamentem a fához, amit már említettem, tölgyfa volt, hatalmas törzsű, terebélyes koronájú, s igen-nagyon öreg. Tudtam, hogy egy eleven teremtés lakik benne, a fával született, s vele is hal meg - ezt is a könyvtárban hallottam. Végre láttam ilyen fát, s megláttam a tölgyfa tündérét is, aki nagyot sikoltott, amikor megpillantott, félt tőlem, mint valamennyi nő. De neki több oka is volt a félelemre, mint földi társainak; élet-halál ura voltam a szemében, mert ha elrágom a fa törzsét, vége az életének. Meleg és barátságos szóval köszöntöttem, s ettől felbátorodott, finom kis kezébe vett, s amikor megtudta, miért járom a világot, megígérte, hogy talán még aznap este hozzájuttat a hiányzó két kincs egyikéhez, a képzelethez. Elmondta, hogy a képzelet istene, jó barátja. "Ülj csak le oda, az alá a zöld szagosmüge alá, s figyelj; ha a képzelet istene idejön, majd módot találok rá, hogy kihúzzak egy tollat a szárnyából. Ha azt megszerzem neked, azzal beérheted, többet egy költő sem kívánhat." Az isten nemsokára ott is termett, a tölgyfa tündére kihúzott egy tollat a szárnyából, én fölkaptam és elszaladtam vele - folytatta a kisegér -, és vízbe mártottam, hogy megpuhuljon. Nehezen emészthető falat, de én alaposan megrágtam és lenyeltem. Nem könnyű ám költővé lenni, sok mindent kell lenyelni, amíg sikerül. Az értelem és a képzelet tehát már bennem volt, s ezek sugallták nekem azt a gondolatot, hogy a harmadik dolgot a könyvtárban találom meg; egy nagy ember mondta, s meg is írta, hogy vannak regények, amik egyedül arra valók, hogy az embereket megszabadítsák fölösleges könnyeiktől, vagyis ezek afféle szivacsok, amelyek magukba szívják a túlcsorduló érzelmet. Eszembe jutott, hogy én láttam is ilyen könyveket, nagyon étvágygerjesztő külsejük volt, lapjaik zsírosak a sok forgatástól, s látszott rajtuk, hogy a könnyek valóságos áradatát szívták fel. Fogtam hát magam, és hazasiettem szülőföldemre, a könyvtárba, kerestem egy ilyen regényt, s föl is faltam mindjárt majdnem az egészet - már ami a puha belét illeti. A kemény héját, a kötését, otthagytam. Aztán nekiláttam egy másiknak. Amikor mind a kettőt megemésztettem, éreztem, hogy megmozdul bennem valami. Egy harmadik könyvből is ettem még egy keveset, egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy költő vagyok. Ezt megállapítottam magamban, s elmondtam másoknak is. Fejfájásom támadt, hasfájásom, s még ki tudja, hányféle fájásom: azon törtem a fejemet, milyen meséket, történeteket tudok, amiket kapcsolatba lehetne hozni a hurkapálcikával. Hirtelen annyi pálcika, bot meg ág jutott eszembe, hogy zúgott belé a fejem. Hiába, túlságosan sok értelmet nyeltem le a hangyakirálynővel. Még annak az embernek a története is eszembe jutott, aki a szájába vett egy fehér pálcikát, és láthatatlanná vált; aztán végig felsoroltam magamban: "pálcát törni", "zöld ágra vergődni", "bottal ütik a nyomát": S a végén már úgy éreztem, csupa pálca, ág, vessző, bot az egész agyam. De hát ezekről kell verset írnom, ha már költő lettem, márpedig az lettem, nemhiába törtem magam érte. Így hát a hét minden napján egy-egy pálcikaverssel leptem meg királyomat - ez az én levesem. - Halljuk a harmadikat! - a király csak ennyit mondott. - Cin, cin! - hangzott ebben a pillanatban a konyhaajtóból, s egy kisegér surrant a többi közé: a negyedik világjáró, akit már elsirattak társai. Nagyon sebesen érkezett, föl is döntötte a gyászfátyolos hurkapálcikát; napokon, éjeken át csak szaladt szegény, még egy alkalmi tehervonatra is felkapott, hogy időre hazaérjen, mégis majdnem elkésett. Előrefurakodott; borzas volt és elcsigázott, vándorbotját, a hurkapálcikát is elvesztette, de a beszéd fonalát bizony nem. Máris elkezdte, mintha csak az ő szavát várná mindenki, mintha nélküle a világ kereke is megállana. Beszélt, beszélt, amíg csak végére nem ért. Olyan hirtelen termett köztük, hogy senkinek sem volt ideje megütközni a viselkedésén vagy a beszédén. Hallgassuk meg hát, mit mesélt.