- Jó estét, jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni? A nap körülnézett, de nem látott senkit a közelben. - Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom! A kecskebéka kidüllesztette a mellét, és így felelt a napnak: - Én vagyok a világszép kecskebéka! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle. Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül. - Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban úgy ugrasz, mint a bolha, tanítsd meg ugrani az én kisöcsémet! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged. - Szíves örömest! – felelte a kecskebéka. – Küldd el hozzám holnap reggel a kisöcsédet, délig megtanítom, estére meg is tarthatjuk a lakodalmat. - Jól van – bólintott a nap, lehunyta fényes szemeit, és mély sötétség borult a világra. Másnap korán reggel egy nagy csigabiga ébresztette fel álmából a kecskebékát: - Adj’isten jó reggelt! Te vagy az a világszép kecskebéka? - Én vagyok! Én vagyok! – felelte a kecskebéka. – Hát te ki vagy, és mit cipelsz a hátadon? - Én vagyok a Nap kisöccse, a házamat hordom a hátamon. Ha igazából olyan jó ugró vagy, taníts meg engem is ugrani! - Meg is tanítalak – lelkendezett a kecskebéka -, de tedd le elébb a hátadról a házad! - Nem teszem le – felelte a csigabiga -, mert ellopják a tolvajok. Éjjel-nappal a hátamon hordom. - Kicsit nehezen fog így menni a tanulás – csóválta fejét a kecskebéka -, no de azért megpróbáljuk. Csak figyelj rám, hogy csinálom, azután majd magad is megpróbálod. Azzal leugrott a varacskos kőről. A csigabiga nagy üggyel-bajjal felmászott a kőre, kiült a háza elé, onnan figyelte a kecskebékát. De amikor ugrásra került a sor, nagyot huppant a földön, alig tudott feltápászkodni. - Minden kezdet nehéz! – bátorította őt a híres-nevezetes tanítómester. – Próbáld meg még egyszer! De bizony az hiába próbálta, nem ment semmire a tudományban. - Sosem szabad elcsüggedni! – jegyezte meg a kecskebéka úgy délfelé. – Tartsunk egy kis ebédszünetet! Letelepedtek, megebédeltek, ebéd után újból hozzáláttak. De most még nehezebben ment az ugrás, mint éhgyomorra. Lassan véget ért a nap, s a csigabiga belefáradt a tanulásba. - Nem értesz a tanításhoz – mondta elégedetlenül, és elballagott házastul, még köszönni is elfelejtett. Közben a nap is aludni tért, semmi se lett a lakodalomból. A kecskebéka ismét kiült a varacskos kőre, és így elmélkedett magában: „Istenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle, és mégsincsen feleségem!” A hold éppen akkor emelkedett ki a nádas közül, fehér arcát fürdette a víz tükrében. meglátta őt a kecskebéka, és így kiáltott neki: - Jó estét jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni? A hold körüljártatta tekintetét a tájon, de nem látott senkit a közelben. - Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom! „Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle! Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül. - Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban olyan szépen tudsz énekelni, tanítsd meg az én húgaimat is! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged. - Szíves örömest – felelte a kecskebéka. – Délig megtanítom a húgaidat énekelni, estére megtarthatjuk a lakodalmat. - Jól van – bólintott a holdvilág mosolyogva, és elindult a csillagos ég országútján, ezüstfénybe borítva a világot. Az égi világosságban a halak mind kijöttek a víz színére, s némán sütkéreztek hold nénjük fényében. - Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást – szólt a kecskebéka a halaknak. A halak beleegyeztek, és másnap reggel kicsődültek a víz partjára. Alig várták már, hogy megtanuljanak énekelni. A kecskebéka felült a varacskos kő tetejére, amekkorára csak tudta, kitátotta a száját, és rázendített egy víg nótára. A halak tágra nyitották a szemüket, úgy figyelték a kecskebékát. Mikor vége lett a nótának, így szólt hozzájuk a tanítómester: - Most már láthattátok, hogyan kell énekelni! csináljátok szépen utánam! - Jól van – bólintottak a halak, még jobban kimeresztették a szemüket, szájukat is kitátották, de hang nem jött ki a torkukon. - Mindent kezdet nehéz! – állapította meg a kecskebéka. – Még egyszer megmutatom, hogy kell. – És rágyújtott – a változatosság kedvéért egy szomorú nótára. - Most már tudjuk! – szólt egy tükörponty a legelső sorban, és a halak elkezdtek tátogni, ahogyan a mestertől látták. De a hang most sem akart kijönni a torkukon. - Mutasd meg még egyszer! – kérlelték őt a keszegek, rózsaszín szárnyukkal verdesve a vizet, mire a kecskebéka még nagyobbra tátotta el a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, felfújta magát, és teljes erejéből rázendített egy gyászindulóra. Könnyük potyogott a meghatottságtól, de mégsem tudtak hangot adni a halak. Fő a szorgalom! – jelentette ki úgy délfelé a kecskebéka, rekedten a sok énekléstől. – De most tartsunk egy rövid ebédszünetet! A halak boldogan buktak le a víz alá, gyorsan megebédeltek, de mire vége lett az ebédszünetnek, már csak feleannyian voltak. „Nem baj – gondolta magában a kecskebéka -, kevesebbel majd csak többre megyek!” És folytatta az énekleckét. A halak újult erővel láttak hozzá a tanuláshoz: tátogatták a szájukat, meregették a szemüket… közben vége lett a napnak, mégsem tanultak meg énekelni. Lassan bele is fáradtak a tanulásba, és búcsúszó nélkül lebuktak sorban a víz alá, mert közben a vacsora ideje is elérkezett. A világszép kecskebéka csak ült a nagy varacskos kövön, látta, hogy kél a holdvilág, hogy int gúnyos mosollyal búcsút néki a fűzfaágak mögül, s majd megszakadt a szíve bánatában. Mit tehet ilyenkor egy szegény kecskebéka? Rágyújtott a békakeservesre, hogy megremegett bele a fűzfa minden levélkéje. Mikor vége lett a nótának, megtörölte könnyes szemét, s kiállt a kő legszélére – gondolta, hogy beleugrik a kacsaúsztatóba, így vet véget szomorú életének. De alighogy elhangzott a dal, egyszerre csak megszólalt valaki a fűzfa ágai közül. - Ó, ki vagy te, szép hangú énekes, és mitől van a szívedben ennyi szomorúság? A kecskebéka búbánatos szemét a fűzfára emelte: hát egy szépséges szép kecskebéka leányzó ült ott, egyik ág tövében, zöld selyemszoknyában: szép lapos a feje, nagy gurgula a szeme. És a szája? Kis híja, hogy körüléri a fejét. Ott üldögélt a zöld levelek között, varrogatott a holdfényben. - Én vagyok a világszép kecskebéka. Hát te ki vagy ott a fűzfán zöld selyemszoknyában, és mit varrogatsz a fényes holdvilágnál? - Árva kecskebéka vagyok, papucsokat varrogatok. - Kinek varrod? Kinek varrod? Mint a zöld fű, szép az arcod! - Neked varrom! Neked varrom! Abban fogsz sétálni otthon! - Ó, te szépség, gyönyörűség, eljössz hozzám feleségül? - Hogyne mennék, drága párom, erre várok egész nyáron! Ezután már sok szó nem is esett köztük. Még az este lagzit ültek, szitakötők hegedültek, tücsök volt a cimbalmos, szúnyog a klarinétos, dongódarázs a nagybőgős. De a násznép se hiányzott, libacombot vacsorázott, habos tortát evett rája, még a hideg is kirázta. Akkor aztán hazamentek, tollas ágyba lehevertek. Hát az új pár hol lakott? Ahol este jóllakott: nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén – se nem tenger, se nem tó, hanem kacsaúsztató -, hol fűzfa zöld levele kecskebékával van tele. Az ifjú pár ott lakott, ott varrják a papucsot. Azóta a lagzi óta egyre szól a békanóta: hol vékonyan, hol vastagon… minden este hallgatom.