– Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? Na, nekem a fél fogamra sem volna elég. – Ne bízd el magadat, medve koma – mondta a farkas. – Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb “állat” a világon. Én tudom, mert én próbáltam. – Hogyhogy? – Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akad egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni. – Már én mégiscsak azt mondom – erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember. – Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat. – Szeretném látni! – Azt ugyan megláthatod. Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta. – Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert. – Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor. – Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom. – Nem hiszem, komám. – Nem-e? Fogadjunk! – Itt a lábam, nem disznóláb! – Itt a talpam, ez sem disznóláb! Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember. Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve: – Ember-e ez, farkas koma? – Nem. – Hát mi? – Ez még csak lesz ember. Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus. – Hát ez ember-e? – Nem. – Mi hát, ha nem ember? – Ez csak volt ember – mondta a farkas. Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s arra jött egy asszony. – Hát ez ember-e? – Ez sem ember. Ez csak asszony. Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jön egy huszár a lován. – Hát ez mi? Ez csak ember? – Ez már ember! – mondotta a farkas. A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak. – Ejnye, aki áldója van! – rikkantott a huszár. – Félre az utamból! Király katonája vagyok! A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta a kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff! kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg: meg sem mozdult a helyéről, csak egy kicsit megrázta a bundáját. – Hiszen megállj – rikkantott a huszár -, mindjárt megberetvállak én! Azzal kihúzta a kardját, s vágta-szabta, beretválta a medvét, amerről találta, jó éles kardjával. A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel-ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjába nem ért. Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állott, s kimozdult a barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg, hogy a farkassal. – No, komám – mondotta a farkas -, megnyertem a fogadást! – Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat. – No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat? – Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy furcsa állat az ember. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni – már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én! Forrás: Mesélj nekem - Medvékről és vadakról