A mesében a gyerekek félelme van középpontban, hogy elveszthetik a szüleik szeretetét, hogy a kisebb testvér elveheti tőlük a szülőt. Míg a Kisnyusziban egy történetszálon vezet végig minket Horse, addig az Elefántkönyvebn Alona Frankel belső, érzelmi úton visz végig. A képek, a könyv egésze egyszerre statikus (állóképek) – nincs akció, és mozgalmas (a képek indázó díszítése), mert rettenetesen intenzív érzelmeket jelenít meg. Alona Frankel tiszta, közvetlen nyelven mondja el Kiselefánt érzéseit. Az ismétlések, a tükröződő, egymásra felelő, soroló mondatok egyfajta ritmikus belső beszéddé teszik a könyvét. Kiselefántnak testvére születik: a kicsi tehetetlen, mindent a mama csinál vele, és Kiselefánttal nem sétálnak, nem játszanak annyit. Kiselefánt megharagszik, és úgy tesz, mintha ő is kicsi volna, hogy megkapja szülei figyelmét. A szülei először nem értik, de Kiselefánt elpanaszolja bánatát, és megígérik neki (igen, a szülők is tesznek ígéretet! ez nekem olyan héber dolog, mint amikor Kol Nidrékor a szülők is bocsánatot kérnek a gyerekeiktől, nemcsak a gyerekek a szülőktől), hogy jobban odafigyelnek rá, hiszen szeretik. Az utolsó képen – ahogy a borítón – együtt család.   Ha a legkisebb családtag még odabenn várakozik a világra jövetelre, a nagy pedig érzi ugyan a közelgő változást, de még nem tudja, mi is vár rá, akkor ez a könyv ideális választás. Akkor is nagy segítség, amikor a nem is annyira nagy szembesül a megváltoztathatatlannal, hogy már nem ő egyedül és kizárólag a világ közepe, a család szeme fénye. Szomorú helyzet, de feldolgozható. Alona Frankel könyve a család minden tagjának segít: egyszerre mutatja meg a szülőnek, mennyire fájdalmas egy kisember életében ez az időszak, ugyanakkor a gyerekek könnyen belehelyezkednek Kiselefánt szerepébe, ő maguk is azzá válnak, vele együtt szomorkodnak, és örülnek. A kistestvér születése körüli feszültség, kiábrándultság könnyebben oldódik. A szerző által készített illusztráció egyedi, varázslatos színei és képi megoldásai lenyűgözőek.