Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintóval járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is. No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.

 

- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg. - Ha én mindenkinek visszaköszönnék: Mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen. A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujuk porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott  kevély Kereki.   Hej sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagyúr előtt! - Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban - és, vet egy kis segedelmet a falunak. Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fejében. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján. Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki. - Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák? A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével. - Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem? De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron. Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót. - Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével. A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire: - Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is! - Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.