Jonathan Swift klasszikus műve pedig egyébként szerintem nem különösebben megterhelő regény: bár tény és való, hogy főszereplője nem egy igazán szimpatikus alak, és a szöveg nyelvezete sem olyan egyszerű, de ez talán nem annyira nagy probléma – a kitartó olvasó azért még így is sok örömét tudja lelni benne (különösen, amikor Swift már felesleges körítés nélkül gúnyolódik az emberi fajon). Az persze más kérdés, hogy a bátortalan és bizonytalan diák, aki szívesebben csinálna inkább valami mást a betűk előtti gubbasztás helyett, nem lesz annyira lelkes és kitartó, mint mások, és az igazán érdekes részekig lehet, hogy el sem jut: neki valószínűleg jól jön a plusz segítség – Jonathan Coe „újramesélése” pedig tökéletes ehhez. Ő sem tesz ugyanis mást, mint legutóbbi kollégája: csupán a saját szavaival, rövidebben, felesleges kitérők és leírások nélkül elmeséli a szöveget, ám közben a sorok között ugyanúgy jelen van a lényeg, nem feledkezik meg a regény valódi üzenetéről. Ugyanis a Gulliver utazásai bár klasszikus pikareszk kalandregény, az igazán fontos részeket Swift saját véleménye adja. Szatíraként is olvasható fejezetek váltják egymást a kalandok leírásaival – és mindegy, hogy Gulliver Lilliputba utazik a nagyon apró lények birodalmába; az óriások földjére, Brobdingnagba; a tudomány embereinek Laputájába vagy a nyihahák (és a jehuk) szigetére, a konklúzió mindig ugyanaz: a mai ember bizony sokkal mélyebbre jutott az erkölcstelenség, a háborúk és a romlottság mocsarába, mint azt valaha is képzelte volna. Különösen a gondolkodó lovak, a nyihahák között döbben rá Gulliver, hogy szeretett Angliáját milyen állapotok uralják valójában – ezáltal pedig az olvasó is elgondolkodik a saját életén. Márpedig úgy hiszem, hogy pont ezért érdemes a Gullivert olvasni mindenkinek, kortól függetlenül: mert olyan alapvető kérdéseket tesz fel, amelyek mindig is bennünk motoszkáltak, de sosem jutottunk el odáig, hogy tényleg el is gondolkodjunk róluk. Vajon tényleg jó az ember? Tényleg erre utalnak a világban elkövetett tettei? Sőt, ami még fontosabb: mit kell ahhoz tenni, hogy jók legyünk? Jonathan Coe tálalásában pedig a fiatalabb korosztályhoz is eljutnak ugyanezek a kérdések (nem mellesleg Sara Oddi illusztrációival, ami nekem az állatok és egyéb furcsaságok rajzolásánál tetszett igazán) – ennél többet pedig nem is várhatunk tőle. Ahogy elnézem a sorozatot, a következő rész is kötelező olvasmány lesz: kíváncsian várom, hogy vajon az Antigonét milyen szemszögből ismerhetjük most meg. Forrás: ekultura.hu