Vujovits Juli Kúlnak tetszik lenni, Danny bá’! A mosoly mögött sok minden más is bujkál. Aki mosolygós, az kedves, az törődő, az vicces, optimista és emberséges.  Akárcsak az iskolába érkező új gyakorlótanár.  Danny bá’ 20 éves (bár lélekben inkább diákjai korához közelít) kedves és nyilvánvalóan nagyon kúúúúúl! Nézzük csak, miért is irtó király (legalábbis egy 11 éves perspektívájából):  -  motorral jár suliba   - van saját kutyája   - nem igazán izgatja a tanulás.   A kissé bohókás tanár kezdeti félénkségét hamar levetkőzve csupa izgalmas és szokatlan feladattal szórakoztatja kis diákjait. Activityznek, anagramma bajnokságot szerveznek, kutyát sétáltatnak. Habár van pár olyan húzása, ami már inkább vitatható. Vajon tényleg iskolába való tevékenység, hogy magyarórán végig vicceket mesélnek vagy természetismereten megnézik a Pókembert? A könyvben az oktatásügy két szélsőséges álláspontja csap össze a vaskalapos igazgatónő és az újító Danny bá’ személyében. A nagy kérdés az tehát, hogy mi a nyerő, inkább a frontális oktatás poroszos fegyelmezéssel fűszerezve vagy a játékos nonformális oktatás kreatív módszerei. Azt hiszem, ez a kérdés kissé sugalmazó…Ahogy a könyv maga is. Tanulság: bibircsókos szigorú igazgatónő = rossz, vicces fiatal laza tanár = jó. Nem tartom magam a hagyományos oktatás hívének, de esetleg meg lehetett volna pedzegetni a gondolatot, miszerint mindkét módszernek meglehetnek a maga előnyei. De vegyük ezt egy zárójeles megjegyzésnek, hiszen Danny bá’ újdonsült osztályfőnökként rengeteg remek dolgot tesz pár hét alatt. Például beszélget a gyerekekkel arról, hogy mi az a sokat emlegetett szerelem. Meg támogatja a kreativitást, az önkifejezést, az őszinte kommunikációt. Számomra azzal vívta ki a tiszteletet, hogy oly sok magyar tanítóval szemben (tisztelet a kivételnek) SOHA nem alkalmazott nyilvános megalázást mint fegyelmezési módszert. Inkább kissé könnyen szerzett ötösökkel turbózta az önbizalmat, mint hogy a szerencsétlen gyerekkel végleg megutáltassa az iskolát. És itt jön a képbe a főszereplőnk, Tobias, akinek a „régi rendszer” alatt bőven jutott szidás, büntetés, skatulyázás. Danny báért viszont egyenesen rajong. Egyszerre tekint rá menő bátyként és gondoskodó szülőként. Talán épp azért, mert egyik sincs neki. És itt jön a szomorú rész. Zseniálisan dolgozta ki az írónő, hogy a történet elejétől szép lassan adagolja a jeleket, melyek Tobias családi hátterére mutatnak. Az elején alig tűnnek fel olyan apróságok, mint hogy a fiúnak pont nincs uzsonnája, majd szépen lassan egyéb események kezdik elgondolkoztatni az olvasót. Miért lóg Tobias minden áldott délután a legjobb barátja otthonában? Miért nem szeret hazamenni? Miért lesz tetves újra és újra? Miért szólnak rá a tanító nénik erélyesen, hogy torna után ne felejtsen el zuhanyozni? Igazán húsbavágó a viccesebbnél viccesebb jelenetek között felfedezni az újabb jeleket, amelyek felfedik a csúnya igazságot, hogy Tobias egy nagyon elhanyagolt gyermek. Anyukája egész nap ágyban fekszik, fia közeledése nyűg számára. Valószínűleg depressziós, de még ez sem derül ki igazából, mert egyszer sem szerepel személyesen. A legnehezebb az egészben, hogy nincs feloldás. Az anyja nem borul Tobias nyakába bocsánatkérések közepette, nem bán meg mindent, nem jelenti be egy kedélyes orvos, hogy meggyógyult és minden jóra fordul. Nem, csak legörbült szájjal áll az olvasó. Pont, mint a valóságban. Szerencsére Danny bá’ csodásan kezeli a helyzetet. Nem akadékoskodik kínos kérdésekkel, csak nagyon támogató és szeretetteljes. Gondolom a könyvsorozat következő részeiben lesz még szó az anyukáról, különben ez a lezáratlanság elég kemény üzenet lenne. A könyv elgondolkodtat. Milyen egy jó tanár, mi igazán fontos benne? Hiszen egy jó és törődő pedagógus a világot jelentheti egy problémás gyereknek, ezért elképesztően fontos ez a szakma. A könyv tudatosít. Megtanuljuk megfigyelni a szülői elhanyagolás jeleit és útmutatót is kapunk a helyzet kezelésére, segítségnyújtásra. Mulatságos és elgondolkodtató történet hétéves kortól.   (2) Danny bá' kézen áll>> vissza a sorozathoz