Amikor a szülei elvesztése körüli ijedtségtől, fájdalomtól csöndes Rajkóról olvastam, az a szigligeti nyár jutott eszembe, amikor egy pingpongasztal mellett Borbély Szilárd mesélt magáról. A kisfiúról, aki egyszer csak elnémult. Akinek nem ment a beszéd sehogy se. Lassan kerültek elő később a szavak. És ezek a halk szavak befúródtak mindenhová, ott vannak a bőr alatt, a lépéseinkben, ott, amikor a lélek bajban, vagy épp túl jól van. Gőzkocsival, levendulaszagú anyával és a havasok lábával indul regényes útjára Rajkó. A gróf úr egyszerűen csak apa, és ott van az a csuda masina a mindenféle szerkentyűivel. Nagy kattogással behúzta a kézifék emeltyűjét. Láttam, ahogy a bőrrel bélelt fékpofák ráfeszülnek a felnire. Lemászott, és a kocsi orrához ment. A két nagy fényszórót csak így lehetett begyújtani. Kinyitotta az egyik rézveretes üveglencsét, és felcsavarta mögötte a lángot. Egy kastély, hát persze, hogy az a cél, oda kell eljutniuk. Farkas, medve, útonálló bemelegítésképpen. Hágó helyett a völgyeken át. Micsoda elfeledett ízek. Cigánykaraván, Peter van Beek fotóiból összevágva úgy, hogy szinte hallod a szénszeműeket. „Dik, a Jámbor már befogadta a néma kis gádzsót, more”. Csapda és villogó szemek, a rémület bekövetkezik. És mire a hó esni kezd, az az érzésem, előállt a számomra legjobb kombináció, mintha egy Ábelbe oltott Szorokin-féle Hóvihart olvasnék. Színre lép az ellenérdekű csapat, Winkler és Suhajda csendőrduó, egyenesen a gőzkocsis gyilkosságba. Nyomozás, jegyzőkönyv, feltételezések. Fejsze, amitől rossz érzése lesz az embernek, felidéződnek nyomasztó emlékek. Kicsit szájbarágós ugyan az eljáró hatóság – Van itt nekünk egy kettős gyilkosságunk, nyilván rablótámadás. És van itt nekünk egy csapat cigányunk, akikről köztudomású, hogy csalnak, lopnak, hazudnak, amikor csak tehetik. –, de édes lesz utána, amint átejtik őket a palánkon. Szegény ember, gazdag ember sztori, amint a kissrác megkapja csajkában a gombapörköltet. Sosem ettem még így, terítő, sőt asztal nélkül, a kezem és az arcom is csupa maszat lett. Szalvétát nem kaptam, aztán pillanatnyi habozás után megtöröltem a számat a kézfejemmel, amit aztán a nadrágomba töröltem. Hegedülni tanulnak, futnak, bújócskáznak. Prímás, kontrás, másodhegedűs. Muzsika éled, vad, pörgős, mint előbb a színek. Máskor bús, segít felejteni, és előhívja a bennrekedt könnyeket. Együtt menekülünk velük, beleolvadunk ebbe a barna füstszagú kavalkádba, mint a Tanyaszínház, ha ismered őket, ott tapasztalhatsz meg valami ilyesmit. És rögtön vele szemben Rajkó verandás emléke előző nyárról, hullócsillag, anya, szőlősorok. No meg Hector nagypapa medvebőre a vadászszalonban. A jegenyési hágónál autós-üldözős jelenet, hólepte szekérnyomok, kutyák nyakába bújó purgyék. Közben a szépséges, kedves mondatok, A szüleim szemében sosem láttam ezt a mosolygást. Ők mindig a szájukkal mosolyogtak, és közben a szemük komoly, felnőttes maradt. Apropó, szülők és gyerekek és Rajkó. Lustábbaknak szívmelengető a fejezetekre osztás. Nem kell sokat küzdeni a végéig, hogy ott könnyedén azt lehessen mondani, hát eddig beszéltük meg. Nem fogják ezt mondani, inkább belekezdenek a következőbe, úgyis olyan rövid, meg a következőbe, úgyis olyan jó. Én magam, mire a kezükbe került volna, végigolvastam. A csendőrök rajtaütnek, a cigányok szabadkoznak, vörösbor folyik a hóra, és megjelennek az igazságosztó farkasok. Vécsei Rita Andrea Forrás: pagony.hu