A 21. századból két diák érkezik a kiegyezés évébe, 1867-be az Aranykurthy családhoz. Az arisztokrata grófi család a fantáziám szüleménye, ám a barátaik és rokonaik, akikkel kapcsolatot tartanak: Deák Ferenc, Eötvös József báró, Podmaniczky Frigyes gróf és az Andrássy család a valóságban is éltek, és szembesültek a kérdéssel: hogyan tovább a szabadságharc leverése után? Görgey Artúr magyar honvédhadserege 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert a cári csapatok előtt. Ezt követően a Habsburg uralkodó Bécsből irányított, egységes államot épített ki, és a magyaroktól minden jogot elvett, a forradalmárokkal pedig kíméletlenül elbánt. Haditörvényszék elé állítottak ezreket, akik 1848. október 3-a után szerepet vállaltak az eseményekben: hivatalnokokat, országgyűlési képviselőket, főrendeket, katonatiszteket. Sokakat kivégeztek, másokat börtönbüntetésre ítéltek. Voltak,akik külföldre menekültek vagy magyar területen bujkáltak. Akiket nem ítéltek el, visszavonultak vidéki birtokukra, mint Deák Ferenc. A diktatúrára a magyarok egyik válasza a passzív ellenállás volt. Nemes, értelmiségi, polgár nem fizetett adót, nem szólalt meg németül, nem vallotta be vagyonát, jövedelmét. Megvetették az önkényuralmat, és annak szolgálóiról nem vettek tudomást. Az aktív ellenállók a szabadságharc folytatásában reménykedtek. Erdély és Dunántúl hegyeiben megbújtak olyan szabadcsapatok, amelyek Kossuthot és a folytatást várták. Több titkos szervezkedés is indult (még az 1860-as évek első felében is) a császári uralom megdöntésére. Kossuth is várta a kedvező külpolitikai helyzetet, amikor a magyar forradalom folytatódhat és győzhet. Ő volt az emigráció vezetője, és 1859-ben még III. Napóleonnal is tárgyalt (sikertelenül) a francia-olasz háborúba induló Ausztria ellen. Az 1860-as években Kossuth továbbra is azt üzente: ki kell tartani, minden alkut el kell hárítani. Csakhogy hiába ünnepelték őt romantikus hősként Angliában és Amerikában, konkrét támogatást nem kapott sehol. A Habsburgok elleni eredményes szabadságharc azonban külföldi segítség nélkül lehetetlennek látszott. Hiába szenvedett vereséget több háborúban is Ausztria (még 1866-ban a poroszok ellen is Königgrätznél), Angliának, Poroszországnak, III. Napóleonnak is az volt az érdeke, hogy a Habsburg-monarchia fennmaradjon. Deák Ferenc úgy látta, hogy az önálló Magyarország nem tudna megmaradni a nagyhatalmak között az orosz fenyegetettséggel szemben. Különösen úgy, hogy nem sikerült az érdekegyesítés sem a nemesség és a parasztság között, sem a nemzetiségekkel. A paraszti megmozdulások is megszaporodtak, a nemzetiségek pedig egyre nagyobb autonómiára törekedtek. A magyar nemesség köreiben is kezdtek belefásulni a több mint tizenöt évnyi passzivitásba, ezért Deák és támogatói hajlottak a kiegyezésre, nem láttak jobb megoldást. De nem árulás-e olyan császár kegyeit keresni, aki keményen megtorolta a szabadságharcot, és aki halálba küldte az egyezkedésre hajlók rokonait, barátait? A császár a königgrätzi vereség után kompromiszszumra kényszerült a magyarokkal, de a magyaroknak is meg kellett alkudniuk, nem lehetett külön hadseregük és külpolitikájuk, a külügy, a hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy közös irányítás alá kerültaz osztrák miniszterekkel. Bár a Deák-párti és a konzervatív többség megszavazta a közösügyes rendszert, sokan ellenezték a kiegyezést és a koronázást, nemcsak a képviselők soraiból, hanem a magyar lakosságból is. Deák Ferenc névtelen, gyalázkodó leveleket kapott, és nagy port kavart Kossuth nyílt levele is, melyben azt jósolta, hogy az összeomló Habsburg birodalom maga alá temeti majd a történelmi Magyarországot. A koronázást mégis nagy pompával megtartották, és próbálták a kölcsönös kompromisszumot örömünnepnek álcázni. Deák Ferenc nemcsak visszautasította, hogyaktív szerepet vállaljon a koronázáson, de végül el sem ment az aznapi programokra. A fentieket biztosan tudjuk. Az azonban már csak találgatás, vajon kitől jöttek a fenyegető levelek? Vajon miért maradt távol Deák a koronázástól? Voltak-e aktív ellenállók, akik merényletet terveztek a császári pár ellen a koronázás napjaiban? Azok a válaszok, melyeket ezekre a kérdésekre adok a regényemben, már csak a fantáziám termékei. A jövőből érkező Kristóf és Viktória tudhatja, milyen előnyök és hátrányok származtak a kiegyezésből. Egy ponton lehetőségük nyílik megváltoztatni a múltat. Rajtuk áll, legyen-e kiegyezés, vagy az ellenállók győzzenek. Kristófnak döntenie kell, de ez a döntés nagyon nehéz, hiszen itt nincsenek egyértelműen jók és rosszak, kedves és gonosz hősök, mindkét oldal ugyanazt akarja: a legjobbat a hazának. Ezért választottam ezt az időszakot a regényem témájának. Szerintem ez olyan kérdéskör, amire ma sem adhatunk biztos válaszokat, annak ellenére sem, hogy mi látjuk és ismerjük a következményeket, sőt a következmények kihatnak a jelenünkre is. Amikor a cselekményt írtam, Kristóf gyakran változtatta a véleményét, ahogy megismerkedett a különböző álláspontokkal, és Kristóffal együtt én is gyakran változtattam a véleményemet, ahogy egyre több forrást olvastam el a témában. Mégsem csak politikáról szerettem volna mesélni a regényemben, hanem egy egész korszak életszemléletéről, mindennapjairól. A főszereplőimet elviszem olyan valós helyszínekre, amelyeket ma már nem kereshetünk fel, és ellátogatok velük olyan épületekbe is, amelyek még most is állnak. Bár az Aranykurthy család nem élt, szerettem volna a legapróbb részletekig hitelessé tenni a mindennapjaikat: azt, ahogy öltözködnek, ahogy szórakoznak, ahogy társaságba járnak. Erről szerencsére ketten is meséltek nekem. Olyanok, akik a saját szemükkel látták, milyen volt a fővárosi élet 1867-ben! Egyikük az Andrássy család angol nevelőnője volt, aki Andrássy Gyula kislányát oktatta, és a kiegyezésévében is rendszeresen írt haza a családjának. A leveleiben egy kívülálló, mégis bennfentes szemszögéből számolt be arról, hogyan költözött be a család a Sándor-palotába, és milyen volt az életük a hétköznapokban: hogyan étkeztek, mikor milyen estélyekrejártak, miről beszélgettek. A másik mesélőm Báttaszéki Lajos újságíró volt, aki épp a kiegyezés évében írt zsánerképeket a fővárosról. Az éles szemű és a társadalmi problémákra érzékeny szerző bemutatott sok-sok helyszínt: a Korona kávéházat, Kugler cukrászdáját, a Váci utcát, a zálogházat, a Hermina téri zsibvásárt, a Nemzeti Színházat, a pálinkaméréseket, és szót emelt a fővárosi szegény emberek szenvedései láttán is. Ahogy olvastam az angol lány és a magyar újságíró sorait, rá kellett jönnöm, milyen nagyot tévedtem. Korábban ugyanis féltem a történelmi témájú regényírástól. Attól tartottam, nem fogom megérteni a múltbéli szereplőimet, idegenek és távoliak maradnak majd számomra, mivel olyan régen éltek. A kutatással és írással eltelt fél évben azonban rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz azonosulni velük. Főleg azért, mert a díszletek és a jelmezek változhatnak körülöttünk, de az igazán fontos kérdések és válaszok nem. Akármennyire döbbenetes is – számomra az volt –, de több mint száz évvel korábban született embereknek nagyon hasonló nehézségekkel és dilemmákkal kellett megküzdeniük, mint nekünk. Így amit ők mondanak, az mindig naktuális lehet a számunkra. Wéber Anikó Forrás: pagony.hu