Alma, Drifter és Félix osztálytársak, de addig a bizonyos napig még soha egy szót nem szóltak egymáshoz. Teljesen más a személyiségük, az érdeklődési körük, mindannyian jók valamiben, de egymás képességeit nem tartják sokra. Alma sakkversenyekre jár, Félix kosáredzésekre, Drifter imád gördeszkázni és kockulni a számítógép előtt. Alma következetes és jó stratégiai érzékkel rendelkezik, Félix könnyedén átlátja a legnehezebb logikai feladványokat is, Drifter pedig rendkívül jó megfigyelő és ösztönösen megérzi a veszélyt. Drifter zárkózott fiú, szeret egyedül lenni, Félix ezzel szemben okos, sportos és népszerű srác, Almáról pedig senki nem tud sokat, mert új.   A három osztálytárs Félix húgával, a lovakat mindenkinél jobban ismerő Bellával kiegészülve aznap hirtelen egy másik világba csöppen, ahonnan eleinte csak az eseményekkel sodródva, később pedig tudatosan, összehangoltan és saját képességeik maximális kihasználásával próbálnak hazatérni. A négy gyerek a titokzatos Dharma úr birodalmába került. Dharma úrról nem tudni semmit, csak azt, hogy az összes falubeli ódákat zeng jóságáról és hatalmáról, ami már önmagában is gyanús Almáéknak. A falu lakói Dharma úr várába küldik őket, ahogyan előttük az összes idegent, de a folyamatosan változó folyosókon a hazavágyó gyerekek hamar eltévednek. Helyzetüket tovább rontja, hogy állandóan civakodnak, egymást cikizik és soha semmiben nem értenek egyet. Eleinte úgy tűnik, Dharma úr csak szórakozik velük és esze ágában sincs hazaengedni őket, ám végül rájönnek, hogy milyen logika mentén változik a vár, és így arra is fény derül, hogy mi a birodalom urának a célja. A hazajutás előtt, akárcsak egy népmesében, számos próbatételen kell túlesniük. Ezek a feladatok gyakran köthetők a sakkhoz, ám a megoldás sosem csupán annyi, hogy Alma mattot ad a sötét királynak. Minden egyes akadálynál szüksége van társai segítségére: Bella bőbeszédűségére, Félix logikájára és Drifter tapasztalataira a számítógépes játékok terén. A könyv nagy hangsúlyt fektet az egyes karakterek jellemének fejlődésére: a négy gyerek végül megtanul együttműködni és feladni saját érdekeit a közös célért, így teljesen kiképezve jutnak el az utolsó próbatételig, mely nem más, mint egy sakkjátszma Dharma úr ellen, ahol nem bábukkal, hanem a saját életükkel játszanak Alma irányításával. Dharma úr személyisége remekül kidolgozott: nagyon sokáig nem találkozunk vele személyesen, csak akkor, amikor már kellőképpen ellenszenves, sőt kifejezetten gonosz figurává válik, hiszen folyton becsalogatja alattvalóit a várba, hogy aztán örökre fogva tartsa vagy háborúba vigye őket. Gyanakodva szemléljük, ahogy a falubeliek áradoznak róla, miközben még sosem találkoztak vele, de az sem érthető, hogy miért ad mindig megoldható feladatokat a gyerekeknek és miért segíti őket bolyongásuk során, ha az a célja, hogy bezárja őket is, mint elődeiket. Az olvasás során tehát csak késleltetve kapunk választ az állandóan a Dharma úr személye kapcsán felmerülő kérdéseinkre, emiatt az Alma pörgőssé és letehetetlenné válik még (majdnem) felnőtt fejjel olvasva is. A könyv végére világossá válik, hogy senki sem kizárólag jó vagy gonosz, s az utolsó fejezetben Dharma úr már nem Döbrögire, hanem arra a kedves bácsira emlékeztetett, akivel egy erdélyi faluban találkoztam és sakkversenyt rendezett a táborozóknak, mert imád játszani. Az egyes sakkfeladványokat (melyek Polgár Zsófia ötletei alapján készültek) nyomon követhetjük a lapok szélén található ábrákon. Aki tud sakkozni, annak remek kihívás elgondolkozni a rejtvényeken, melyek a végső próbatételhez közeledve egyre nehezebbé válnak. A könyv zsenialitása, hogy minden egyes sakkfeladvány megfeleltethető Almáék aktuális helyzetének, egyetlen lépés vagy ütés sem történik véletlenül. Kedvencem az a sakkmérkőzés volt, ahol Almának minden tisztjét fel kellett áldoznia a győzelemhez: ekkor jött rá, hogy ő lesz a vezér a legutolsó csata során, valamint arra is, hogy a végső játszma megnyeréséhez (ami egyet jelent számukra a hazajutással) lehet, hogy fel kell áldoznia barátait. Az utolsó csata egy valós játszmát mutat be, Polgár Judit és Viswanathan Anand 1998-as mérkőzését. A történet ezenkívül tele van a sakkhoz köthető szimbólumokkal, de ezeket egyszer sem éreztem erőltetettnek vagy feleslegesnek, sőt a különböző szakkifejezéseket (sárkány, villa, szicíliai védelem) az ember így rendkívül könnyen meg tudja jegyezni. Berg Judit és Polgár Judit azokra az olvasókra is gondolt, akik nem tudnak sakkozni, vagy akik esetleg emiatt a könyv miatt kapnak kedvet hozzá: a könyv végén remek összefoglalót találhatunk a sakk szabályairól és a sakkírás jelzőrendszeréről, amiből akár az is tanulhat, aki már tisztában van az alapokkal. Az Alma egy rendkívül ötletes és merész próbálkozás, tökéletesen eltalálta az arany középutat. Valószínűnek tartom, hogy Almáék kalandjait megismerve egy addig sakkozni nem tudó olvasó elhatározza, hogy megpróbálkozik a játékkal, de a történet anélkül is rendkívül olvasmányos, hogy meg akarnánk ismerni a sakk szabályait. A könyv néhány kérdést (például a kialakuló szerelmi szálat) megválaszolatlanul hagy, így még a folytatásban is reménykedhetünk. A könyvet Bernát Barbara egész oldalas, linóleummetszetre hasonlító képei díszítik. A fekete-fehér rajzok tökéletesen ábrázolják Alma, Drifter, Bella és Félix sakkbirodalombeli kalandjait. Bánáti Anna