Patrick Ness könyvet este kilenc után elkezdeni SZIGORÚAN TILOS!!! Mert soha nincs vége. Mármint az olvasásnak. Letehetetlen. Nem is befalom a könyvet, hanem az fal fel engem, bekebelez, magába ránt. Aztán másnap reggel támolyoghat be az ember a munkahelyére/iskolába, lecsukodó szemmel zötyögve a villamoson. De nem, nem szabadul: mint a kedvencem, a Válasz és Kérdés után, most is napok óta a könyvben feldobott kérdéseken kattog az agyam. - VIGYÁZAT, A CIKK SPOILERT TARTALMAZ! Persze közben az agyam reflexióhoz szokott magyarszakos fele bosszankodik, hogy ezek az ezerszer elsütött thrilleres-filmes klisék hogyan ütnek be sorról sorra a szövegben, és visznek magukkal engem, a (túl)képzett olvasót. Mert hát a kertes amerikai ház ablakán bekukucskáló bűnöző, a porlepte szobák, a porban lévő titokzatos lábnyomok, a hörögve megnyíló rozsdás csap, a kocsik közül előlépő gyilkos, a kihalt ABC hosszú, hosszú sorain végigzörgő magányos bevásárlókocsi - mind-mind filmes közhely. Ahogy a regény magját képező antiutópia is eleinte túlságosan hasonlít a Mátrixra: az emberek átlépnek egy virtuális világba, hogy öntudatlanul, koporsókban fekve éljék virtuális életüket zümmögő termekben. Mert igen, a filmes klisék megvannak fejelve még egy jó csomó olyan helyszínnel, ami egyértelmű szimbólum, sőt jel: a börtönben fekszenek koporsójukban a virtualitásban élő emberek, és három (ártatlan) gyerek megmenti az álomba ájult emberiséget. Már éppen fintorognánk a közhelyeken, hogy a virtuális világ börtön, hogy az igazi valóságot megöli a virtualitás, és ez a három gyerek itt az új Krisztus. Tudjuk, mint Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss. Nem. Szerencsére nem történik ilyesmi. A világot szerencsére senki nem mentheti meg. Legfeljebb, talán, saját magát menthetik meg a gyerekek - vagy éppen azt sem. De azt mindenesetre érdemes megpróbálni: ezzel zárul a regény. Patrick Ness ugyanis tud mit kezdeni a százszor lerágott sztereotípiákkal. Nála ezek valódi toposzok lesznek, szöveghelyek, ahol elidőzünk, megállunk kissé körbe nézni, épp úgy, mint azon a bizonyos homokos, szomorú, vizes síkon, a halál előtti utolsó pillanatban. Mert embereink: Tomasz, Regina, Seth nem remélnek. Mind meghaltak, és mind erőszakos halállal. Ezzel indul a könyv: Seth halálával, hogy innen induljunk vissza, göngyölítsük fel egy ember életét fokozatosan, az öngyilkosságtól a társadalmi kitaszítottságon keresztül a szerelmi csalódáson át a gyerekkori traumáig és anyai elutasításig, mint egy klasszikus lélekelemző, realista regényben. Mert egy ilyen is van ebben a könyvben. Seth a családjában pária: sérült testvérét szereti csak az anyjuk. Idézzük fel, honnan ismerős a név: Sét, Ádám és Éva harmadik fia, héber nevének jelentése: helyettesíteni. A halott Ábelt pótoló gyerek, egy üres hely, egy senki, akit nem vesznek észre, akiről nem szól a mese, akinek nincs története. Épp ezért neki magának kell összerakni a saját történetét. Sét nemzetségéből származik Noé - aki mégis megmentette az emberiséget, ráadásul az Özönvíztől! Seth pedig a regény első lapjain éppenséggel a háborgó tengerbe fullad bele, aztán pedig majdnem azon van, hogy megmentse az emberiséget - de aztán inkább csak magát menti meg. Raktározzuk el ezt a tudást olvasás közben, mint azt a rengeteg utalást, műfaji idézetet, amely gazdagítja a regény - látszólag olyan sztereotíp - szövetét. Seth tehát éppen vízbe fullad az első lapokon, Nesstől megszokott brutális-naturális módon, az elbeszélő rövid mondatokat egymásra halmozva fokozza a feszültséget. Elég sokáig lebegtetve van, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság van-e háttérben. Mint Ness többi könyvében, a cselekmény itt is több szálon fut, és fokról fokra fedi fel az események lineáris sorrendjét, a különböző lelkiállapotok előzményeit, azaz az igazságot. Vagyis, és ez a regény magja: a vélt igazságot. Itt a párhuzamosság nem pusztán a több szereplő fejében lévő párhuzamos világokat jelenti, amelyek az egy közös valóság perspektivikus vetületei. Nincs ugyanis egy közös valóság: mindenkinek a fejében játszódik a saját története, és a valóság egy élettelen, kiégett, lakatlan világ. VAGY nem léteznek a különböző szereplők fejében lejátszódó valóságok, csak Seth valósága, amiben öngyilkos lett, és minden, ami a regény folyamán ebben a filmszerű, porlepte angol városban történik, csak Seth képzeletének szüleménye. Hiszen valahogy mindig az történik, aminek történnie kell, az utolsó pillanatban minden égető, életveszélyes helyzet megoldódik, mint egy filmben, ahol a főhős mindig megmenekül. Hogy lehet az, hogy Seth ebben az igazi valóságban nem tud meghalni, akárhogy törnek is az életére, a virtuálisnak állított életében pedig igen? A könyv nem a thriller-elemektől válik igazán izgalmassá, hanem attól, hogy a valóság és virtuális valóság definiálását végig lebegeteti az elbeszélő, Seth végig nem tudja eldönteni, hogy a halála előtti hosszú percben éli meg mindazt, ami vele történik, vagy valójában a halála csak az avatarjával történt esemény, és ő tényleg még mindig ugyanabban az angol városkában él, kikelvén koporsójából. A könyv nemcsak azért lélegzetvisszafojtóan izgalmas, mert pörögnek az események - annyira nem is pörögnek egyébként - hanem ami miatt Ness összes többi könyve az: utazás a lélek mélyére. Az emberi lélek megismerésének végtelen izgalmát éljük át. Egy élet mélyére nézünk be voyeurként, ami egyébként egy ordinary life: amerikai, kisvárosbeli, egymásra nem figyelős élet, filmekből ismerjük ezt is, Kevin Spacey játssza benne a főszerepet, meg Alicia Keys. Kibomlik belőle a család traumája fokozatosan, konyhaasztal körül játszódó jelenetekben: elhanyagolás, sérült gyerek, homoszexualitás, és persze a vágy a szeretetre és intimitásra, a közelségre: mindenki erre vágyik, a hülyeségekkel idejüket csapó haverok éppúgy, mint a terheiket levetni nem tudó apa és anya. Ezek a díszletek, ezek az események teszik Seth-et olyanná, amilyen - és ezekről derül ki, hogy csak egy virtuális világ díszletei. De ettől még Seth igaziból olyan, amilyenné a virtuális tette, és ezzel már nem lehet elválasztani a valóságot a másik valóságtól, mert egymásba gabalyodnak. Seth a gyerekkora színhelyére tér vissza a regényben. Arra a pontra, ahol minden elromlott, ahonnan elindultak a virtualitásba. (Vagy persze ez a visszatérés az álom, amiben megpróbál rájönni, hogy hogyan jutott el odáig, hogy a tengerbe vesse magát, és felismerje, hogy mennyiszer volt ő is figyelmetlen.) Mellette ott áll két segítője, Tomasz és Regina. Mint Dante-t Vergilius, kísérik és óvják ebben az ő személyes poklában. Mindketten meghaltak és látták a saját halálukat kívülről - legalábbis az elképzelt életük odafajult, hogy meghaltak. De vajon mi volt az a pont, ahonnan újraindultak? Meddig tartott az ő életükben a képzelet és meddig a valóság? Nem tudjuk meg. Ők a tiszták, a meggyilkoltak, az áldozatok. Seth eljut a börtönbe is, ahonnan annak idején a halál és fenyegetés érkezett - és ami most koporsókkal van tele, benne emberek, akik álmodnak, vagyis élik a virtuális életüket. Hogy ez a virtualitás maga börtön-e - elfogadjuk-e ezt a direkt szimbólumot - kérdéses. Az egyik szereplő válaszol a fel sem tett kérdésre: hiszen ez egy eleve biztonságos hely volt az emberek tárolására. Szabadság vs. biztonság, Ness, és persze a kamaszok (nem csak a kamaszok) nagy kérdése. De a virtuális világban is az emberi lélek törvényszerűségei hatnak, ezért cseppet sem tökéletes. Kicsit olyan oda átlépni, mint amikor Csipkerózsika szülei azt kérik, hogy ne haljon meg a lány, csak álmodjon 100 évig. Itt is a meghalás helyett álmodnak az emberek, mert a halál feldolgozásához tényleg muszáj lenne az emberi lényeghez visszamenni egy nagyon csúnya, rögös, göröngyös úton, ami helyett talán, jobb az álmot választani. Hiszen bármikor újra lehet indulni, az élet egy nagy videójáték, ha nem veszed komolyan. Tényleg bármilyen pont törölhető - és ha igen, akkor mi marad a személyiségből, az emberi élet lukak nélkül elbeszélhető narratívájából? Az emberi integritásból? És még érthető is a választás, ami a személyiség ellen szól. Itt senki nem bűnös, mindenki esendő. Forrás: pagony.hu Győri Hanna   Nehéz lenne tagadni, hogy az ifjúsági regények fénykorukat élik. Patrick Ness történetei a fiatalok életének sötétebb oldalát mutatják be, de mégsem mondhatóak depressziósnak – sokkal inkább egy realista, valószerű világot mutatnak be, ami valóban olyan, mint a miénk. Azonban regényei nemcsak a kamaszokat, hanem a felnőtteket is képesek megfogni, köszönhetően annak, hogy vagy ők maguk, vagy a gyerekeik is hasonló problémákkal küzdenek, mint a Ness főhősei. A Soha nincs vége 17 éves főszereplőjének, Seth-nek az az utolsó emléke, hogy egy sziklának ütközik a teste, és meghal. Azonban később mégis felébred egy angliai ház előtt, melyről kiderül, hogy ott töltötte gyermekkorát, egészen addig, amíg szüleivel Amerikába nem költöztek. Nem érti, hogy miként került oda, ráadásul az egész környék elhagyatott, rajta kívül egyetlen ember sincs ott. Seth-nek nemcsak azt kell kiderítenie, hogy hova került, és miként élheti itt túl a mindennapokat, hanem azt is, miért került egyáltalán ide. Vajon ez lenne a halál utáni élete? Mielőtt azt hinnénk, ez a könyv a halálról szól, azonnal le kell szögeznem: sokkal inkább az életről. Egyrészt az élni akarásról, hiszen Seth akármennyire is mostoha körülmények közé érkezik, akármennyire is kételkedik önmagában és abban, hogy mit keres ezen a pokoli helyen, nem adja fel. Másrészt pedig szép lassan az álmában megjelenő emlékeiből megismerhetjük, hogy milyen életet élt, kiket szeretett, és milyen hibákat követett el – bár sokáig azt hiszi, leginkább az utóbbiak számítanak, rá kell ébrednie, az előbbiek sokkal fontosabbak. Ness szinte minden regényében kiemelkedő szerepe van a szeretet és a szerelem erejének, általában karakterei is csak akkor menekülhetnek meg, ha erre ők maguk is rájönnek. De nála ehhez a megértéshez nem vezet könnyű út, Seth-nek is sokat kell szenvednie, mire eljut a felismerésig. Ettől tűnt számomra olyan életszagúnak a regény: nem hullik minden rögtön főhősünk ölébe, hanem mindenért meg kell küzdenie. A történet elején még csak azért, hogy élelemhez juthasson, később viszont az önmagával vívott harc kerül a középpontba – majd amikor az események különösebbnél különösebb fordulatot vesznek, el kell döntenie, miben is hisz igazán. A regény vége pedig meghagyja számunkra azt a lehetőséget, hogy mi magunk dönthessük el, hogyan is értelmezzük a történteket. A regény eredeti címe, a More Than This azt jelenti: „több ennél”, és szerintem remekül illik is a könyvre: Patrick Ness azt akarja megmutatni, hogy több értelme van az életünknek, mint azt gondoljuk; hiába sokkal könnyebb a rosszat észrevenni, a jó is ott van az orrunk előtt – még Seth is belátja, hogy élete végéhez közeledve elsiklott a pozitív dolgok felett. De a Soha nincs vége is jó címválasztás volt a kiadó részéről, hiszen a történet egy másik síkjára mutat rá – arra, hogy soha nem szabad feladni a reményt, hogy jöhet valami más, jöhet valami jobb az életünkben. A tragédiák is hozzátartoznak az életünkhöz, de ezeket el kell viselnünk, tovább kell lépnünk. Nem ragadhatunk benne a múltban, különben a jövőnket veszíthetjük el. Ferencz Anita