Száz nagyon rövid fejezet, tökéletesen egyedi elbeszélésmódban, mely szinte végighajszolja az olvasót a történeten, mert egyszerre izgalmas és sötét humorú, lakatlan és borzongtató, gyöngéd és elragadó. A Hold legsötétebb oldala eredeti és megindító történet, melyben a barátság és a bizalom az igazi fegyver.   Sally Gardner Londonban nőtt fel, ma is ott él. Gyerekként maga is megküzdött a diszlexiával, egészen 14 éves koráig nem tanult meg sem írni, sem olvasni. Ikrei születése után kezdett regényeket publikálni, melyek a mágikus és történelmi realizmus egyedi keverékei, stílusuk és témájuk kihívás az olvasóknak, akiket beszippant az általa teremtett világ.   Sally szenvedélyesen hiszi, hogy a fiatal olvasókat inspirálni és szórakoztatni kell a könyvekkel, mint ahogy azt A Hold legsötétebb oldala is bizonyítja, melyet számos díjjal tüntettek ki.   Hintafa blog Ez a könyv is a Kolibri Kiadó magasfeszültség sorozatának részeként jelent meg (itt van még egy). A fordítás Pék Zoltán munkája, aki borzasztóan ráérzett a történet feszültségére, ugyanakkor remekül adja vissza azt a  humort, ami a főszereplő nyelvi tévedéseiből, a rosszul használt szavaiból, mondásaiból ered. Kell is  a szöveg ezen könnyedsége, mert a történet olyan feszültséggel telített, olykor nyomasztó, a felvetett gondolatok olyan súllyal bírnak, hogy másként alig lehetne viselni. Igazából egy ültő helyemeben elolvastam, de ezt két gyerekkel talán nem is illik bevallani. A disztópikus (egy elképzelt, negatív jövőképet vizionál) történet Angliában játszódik az '50-es években. Kicsit a nácizmusra, kicsit a szovjet módszertanra emlékeztet az ábrázolt világ. A szent Anyaföld, a legjobb, legszebb, legcsodálatosabb, legmindenebb. Az ország zónákra beosztott rendjében mindjárt itt van a 7-es zóna, mindennek az alja, ahol az omladozó házak között, a kijárási tilalommal fűszerezett napokban a mindennapi élet egy túlélési tréning, ahol nincs semmi, csak rettegés, árulás, razziák, erőszak, kegyetlenség, menekülés, rothadás, patkányok, éhezés és félelem. Illetve valami mégiscsak itt van: itt él Standish Treadwell, aki az Anyaföld imádott uniformizmusából minden sejtjével kilóg. Nem elég, hogy diszlexiája miatt (bár ez a szó a könyvben nem szerepel) sem írni, olvasni nem tud, sem a cipőfűzőjét bekötni, de az ingén lévő gombokkal sem bánik valami jól. Ezenfelül még a szeme is felemás színű, furán beszél, és álmodozik egyfolytában. Nem illik bele egy dobozba sem. Ő a homokszem az Anyaföld gépezetében. Merthogy az Anyaföldnek van ám egy grandiózus terve: saját nagyszerűségét bizonyítandó, embert küldenek a Holdra. Ezen áll vagy bukik minden. Közben Standish-nek pedig lesz egy barátja, Hector, aki mindenben az ellentéte, aki megvédi az iskolai terrortól. Egy olyan igazi jó barátja, akivel lehet álmodozni a Croca-Colák földjéről és fagylaltszínű bőrüléses cadillac-ről. Kiszakadni abból a léleknyomorgató valóságból, amiben a 7-es zónában élők töltik a mindennapjaikat.  Aztán történik valami. Látszólag egy jelentéktelen kis semmiség: átrúgnak a falon egy focilabdát. Csakhogy ez épp a tiltott zónában landol. Most mi legyen? Most legyen az, hogy nem mesélem tovább a történetet, hanem elkezdek egy másikat, ami szintén a könyv lapjain játszódik. Biztos mindenki ismeri azokat a rajzokat, amiket a lapokra rajzolva ha pörgetni kezdünk, mozgófilmé állnak össze. Ha máshonnan nem, hát az iskolai éveiből, amikor a könyv lapjainak a sarkára rajzolt egy-egy különösen érdekfeszítő órán. Van egy légy, és egy patkány. A légy repked, a patkány pedig előbújik a lyukából, talál egy méreggel teli üveget, megkóstolja és persze elpusztul. Aztán a légy, mert ez az ösztöne és mert a túlélésre játszik beköpi a patkány tetemét, akiben hamarosan elkezdenek nőni a kis lárvák. Majd kellő idő elteltével a patkány elporlad, a lárvákból pedig kibújnak újabb kis legyek, de mi már csak eggyel foglalkozunk. Kibújik egy kis légy és elrepül. Szabad.  A könyv ezzel az ajánlóval kezdődik: "Nektek, az álmodozóknak Akiket az iskolában semmmibe vesznek Akik sosem nyertek díjakat Tiétek lesz a holnap" Itt a könyvhöz egy harmadik történet: az írónő, Sally Gardner súlyosan diszlexiás. Olvasni is csak 14 évesen tanult meg, addig taníthatatlannak tartottak, több iskolából is eltanácsolták. Végül kitüntetéssel elvégzett egy művészeti iskolát, majd hosszú évekig dolgozott színházban, mára pedig számos sikeres regény szerzője. A diszlexiájára pedig úgy tekint, mint az élet nagy ajándékára.  Persze felmerül a kérdés, hogy a mai világban mégis mi vinne rá minket arra, hogy egy ilyen pattanásig feszülő könyvet, ami tele van kegyetlenséggel -helyenként durva erőszakkal- a tizenévesek kezébe nyomjunk? Hát pont ezek miatt fontos, hogy beszéljünk ilyen és ehhez hasonló gondolatokról. Mert a végső üzenet mégiscsak az, hogy ha a világ Standish-ei és Sally-jei nem illenek dobozokba, nem lehet rájuk hajtani a doboz fedelét és szalaggal cukin átkötni, majd a megfelelő polcra berakni, akkor sincsen semmi baj. Eljön az idő, amikor megtalálják a szárnyukat.