Krausz Vera   Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy szinte elsőként olvashattam a nyilvános olvasók között a Balla Adrienn sorozat bevezető kötetét – mivel még nem jelent meg egyetlen egy befolyásoló kritika sem, és e-bookról lévén szó igazából a terjedelemmel sem voltam tisztában, csak azt követhettem olvasás közben, hogy kb. mekkora hányadát fogyasztottam el a könyvnek, így igen nagy várakozással kezdtem bele az olvasásba. Aktív, napközbeni munka mellett nekem három napig tartott kiolvasni Szabó Tünde sodró lendületű, fordulatokban gazdag sorozatának bevezető részét, és igencsak megdöbbentem, amikor a Könyvhéten a kezembe fogtam a vaskos kötetet, ugyanis pontosan a felére, 200-250 oldalasra saccoltam Az alibit. Mostanra egészen otthonosan mozgok a young adult irodalomban (legyen az hazai vagy angolszász), hiszen az utóbbi években ennek a műfajnak sokféle változatával találkoztam már, végig követtem jó néhány ismert, nagy népszerűségnek örvendő magyar ifjúsági sorozatot is. Ezek ismeretében egyértelműen azt mondhatom, hogy Szabó Tünde regénye újdonságot jelent ezen a piacon, leginkább egyedi műfajának és különleges hangvételének köszönhetően. A Balla Adrienn sorozat ugyanis egy izgalmas történetvezetéssel bíró ifjúsági krimi, amelyben az írónő mesterien keveri a két műfaj sajátosságait, autentikus környezetben, hihető módon megformált szereplőkkel, fiatalokkal bont ki egy rejtélyekkel átszőtt, szerteágazó történetet.  A Szabó Tünde által vázolt gimis világ egészen más, mint a már ismert magyar sorozatok középiskolái, legyen az a Szent Johanna, vagy a D.A.C. sorozatban bemutatott suli. Írónőnk nem feltétlenül boldog, bajtársiasságon alapuló közösséget vázol fel, hiszen a Bébében a diákok komoly hierarchiába rendeződnek, afféle bandákba tömörülnek, bulijaikon is rendesen fogynak az ilyen-olyan szerek (na és persze az alkohol), mindenki mindenkivel kavar, folyamatos az egymás kibeszélése, időnkénti „hátba szúrása”. A krimi vonal miatt, persze nem lehet teljességgel valósághű a könyv, sőt, időnként inkább az az érzésünk támadhat az olyan eseményekről való olvasás során, mint a rendőrségi kihallgatások, számítógéprendszerek feltörése, telefonos zsarolások, hogy nem is egy magyar gimi falai között mozgunk, hanem sokkal inkább egy Columbo-epizódban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a rendkívül sokrétű cselekmény, amelyet sokan kritizáltak bonyolultsága miatt – a megjelenés óta nem bírtam persze megállni, és elolvastam jó pár véleményt –, jól követhető, ez adja a könyv sava-borsát. A történet szerteágazó mivolta révén folyamatos feszültségben tart bennünket, és rákényszerít arra, hogy kombináljunk, töprengjünk, találgassunk, ami szerintem mindenképpen a jó krimi ismérve. Ugyanígy a karakterek is nagyon jól eltaláltak, egyszerre valósághűek és mégis eléggé regényszerűek ahhoz, hogy felkeltsék és hosszú távon is fenntartsák az olvasó érdeklődését. A főhősnő, Adrienn, vicces, talpraesett, ügyes, csinos lány, aki bár nem feltétlenül a legmenőbb diákkörök tagja, de mindenképpen elfogadott személy a „bébés” társadalomban, emellett amolyan „igazság bajnoka”, akivel könnyű azonosulni. Vannak a könyvben helyes, karizmatikus, érdekes fiúk, és bár a romantikus szál egyelőre még hiányzik, azért már nyomokban meg-megjelenik Márk, Janó és akár még Karesz személyében is. A szereplőgárda egyébként rendkívül színes, és még a mellékszereplők is jól megformált, izgalmas karakterrel rendelkeznek. Számomra azonban a könyv legnagyobb erénye és különlegessége nem más, mint az egyedi hangneme, megközelítése. A regény minden sorából átjön, hogy Szabó Tünde egy jó humorú, nagyon intelligens ember: a párbeszédek árnyaltak, viccesek, értelmesek, még ha akad is időnként egy-egy túlbonyolított mondat, felesleges leírás, a könyv ezekkel együtt is rendkívül jól megkomponált, okosan, jól adagolja az információkat. Itt megint visszautalnék a már említett, máshol megjelent kritikákra: úgy tűnik, hogy Adrienn valóban nem érdeklődik igazán a fiúk iránt, és teljesen lekötik a nyomozói teendői. Ez azt eredményezi, hogy Az alibiben nem drukkolunk (lehet, hogy nem is fogunk) az első laptól az utolsóig egy álompárnak – itt nevezetesen Adriennek és egyelőre még kérdéses kiszemeltjének –, hogy végre összejöjjenek, és aztán persze pont az utolsó lap előtt sikerüljön is nekik. Ugyanígy, nem ismerjük, csak sejthetjük, hogy főhősünk miért is annyira nyitott a nyomozásokat illetően, miért veti bele magát akkora lendülettel, hogy kiderítse az ismeretlen eredetű pendrive titkát és a természetes igazságérzeten túl mi hajtja őt abba az irányba, hogy mindenkivel szembeszállva valós alapokon nyugvó alibit szolgáltasson az általa is gyűlölt Janónak, az iskola fenegyerekének. Azonban pontosan ez egy összetettebb sorozat lényege: hogy folyamatosan bizonytalanságban tartson minket, meghökkentsen, meglepjen. Halkan jegyzem meg, ami a szerelmi szálakat illeti, kicsit életszerűbb is így – nem hinném, hogy a mai tinik többsége a házasságra gyúrna, és arra, hogy megtalálja az igazit, így az itt ábrázolt élethelyzetek és kapcsolatok is reálisnak tűnnek. A Balla Adrienn 1. – Az alibi ily módon egyszerre nagyon izgalmas krimi, mindemellett a figyelmet maximálisan lekötő ifjúsági regény; Szabó Tünde tökéletes egyensúlyt talál a két műfaj között, így remek olvasmány lehet egyszerre két célközönség számára is: az akcióra, adrenalinszint növelésére vágyó olvasóknak épp úgy, mint a gimis miliőben játszódó történetek kedvelőinek. Bár az átkötés, az újabb pendrive felbukkanása nekem picit feleslegesnek tűnt, megelégedtem volna egy sima nyitott véggel, ezzel együtt nem tagadhatom, hogy igencsak lázban tart, hogy az új, Dopping című rész vajon milyen meglepetéseket tartogat számunkra, és Az alibihez hasonló beszédes címmel van-e dolgunk. Forrás: ekultura.hu