A könyv öt történetet fűz egybe, tartalmuk egészen eltérő, de szépségük egyforma. Különösen példamutató a mese a denevérről, aki madár akart lenni. Madárrá nem vált ugyan, de legalább megpróbálta. Messze kalandozott a családjától, bátran repkedett a napsütésben, körülnézett, milyen a verőfényes világ. Végül rájött, hogy ő mindig is denevér marad, de addigra már nem is bánta. A lényeg az állhatatosság, hogy nemcsak álmodozott, hanem tenni is mert érte. A Bubor családról szóló mese hasonlóan optimista. A buborék család pontosan tudja, milyen rövid az életük, mégis megtalálják és kiélvezik annak csodálatos pillanatait. Alig mérhető idejű létezésük alatt csudálatosan sok szépséget tudnak felfedezni, míg végül a szétpukkadásuk is boldog. A majdnem százéves bácsié a legszomorúbb történet – pedig ezt is az optimizmus, a derű járja át. Lehet, hogy csak nekem (felnőtt is, szülő is) folynak a könnyeim, valahányszor a történet végére érek, a gyerekek mindig más oldalát látják kidomborodni. A bácsi túlélte a zsidóüldözést, melyben elvesztette a családját, mégis boldog. Megtanult örülni mindennek, a rossz dolgokkal pedig dacolni és nem foglalkozni. Timkó Bíbor illusztrációi pont annyira nem szokásosak, mint ahogy Tóth Krisztina szereplői sem azok. Nagy szerencse, hogy különleges látásmódját megosztotta az olvasókkal. Tóth Krisztina akkor sem bújik ki a költő-bőrből, ha éppen nem felnőtteknek ír. Ez adja a Felhőmeséksavát-borsát – felnőttes gyerekkönyv ez. Nagyon pontos a kiadó korhatárjelzése: 4-100 éves korig olvasható, élvezhető. Ezért Tóth Krisztina felnőtt olvasóinak ugyanúgy ajánlom ezt a könyvet, mint nagyszerű novellás köteteit vagy a verseit. Nem hagyható ki a Felhőmesék sem, még ha látszólag mesekönyv is.   Lengyel Szilvia Forrás: olvassbele.com