Ez a mondóka-mottó sok mindenről árulkodik. Például arról, hogy itt valaki nagy bajban van. Valakinek ég a háza, meg kell menteni. Nevezetesen a csigabigának, akinek ahhoz, hogy megmenthesse az égőházút, elő kellene bújnia begubózott állapotából. Ráolvasó ének, mágia ez e mondóka. Bízunk abban, hogy a szónak varázsereje van, ha kiejtjük, teljesül a kívánság. S ez előre mutat a mese(író) logikájára is: egy mágikus gyermeki gondolkodás egyesül a felnőtt intellektuális szellemével, humorával. (Ez a mese megint csak közös szerzemény - derül ki az ajánlásból. Írója Fruzsina lányának ajánlja, aki kitalálta Berzsiánt és Didekit. Fruzsina ugyanis egyszer, meglátván az apa íróasztala fölött lógó Berzsenyi arcképét, így kiáltott fel: "De csúnyán néz ez a Berzsián.")     Ennek a mesének is, akárcsak a legtöbb Lázár Ervini-i írásnak, több olvasata van. Elemi szinten úgy értelmezhetjük, mint bűbájos, fergeteges iróniával megírt történeteket Berzsiánról és barátairól, mely történtekben valójában alig van cselekmény - inkább a hangulatiság, a nyelvi játékosság, bűvészkedés (Lázár Ervin nyelve: legfőbb teremtőeszköze!) dominál.    A legfelületesebb olvasatban: az első mesében Berzsián költő szakít az emberiséggel. Kiderül, hogy Berzsián, bár utálja a rosszkedvet, mégis állandóan búvalbélelt. Többnyire külső okokra próbálja fogni mélabúját. Például arra, hogy az emberiség gonosz, ezért szakítani kell vele. (Az emberiség - nevezetesen Berzsián igaz barátai: az aranykezű Sróf mester, a félnótás fülgyötrő Violin csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klobédia, illetve a csivirgők-csavargók, balfácánok és jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó gúnyások - előtt eddig tárva-nyitva állt Berzsián kapuja.    Most azonban bezárta, s a csengőt egy páncélszekrénybe rejtette. (Ez a motívum egyébként Lázár Ervint látszik igazolni, miszerint legtöbbször nem fantáziál. Csak azt írja meg, ami megtörtént. Ennek a csengősztorinak is van története. Amikor az író szülei Pécelre - a puszta után egy nagyvárosba! - költöztek, az öregek eleinte nem bírták megszokni az óriási forgalmat (naponta körülbelül két autó ment el a ház előtt). Édesapja kifakadt, hogy ebben a városban neki mindenki idegen, ő be nem enged senkit a saját házába. Ezért aztán fia kitalálta, hogy zárják be a kaput, s szereljenek fel egy csengőt rá. Mire az öreg óvatosan megkérdezte: nem lehetne, hogy inkább ide tedd a csengőt a tűzfalra?) Szóval Berzsián elhatározza, hogy szakít az emberiséggel - amely minden bánatának okozója -, ám rájön, hogy nem tud nélküle élni. Kicsit alaposabb olvasás után azonban sokkal többről árulkodik már ez az első mese is. Például arról, hogy itt egy lelkiállapot ábrázolásáról lesz szó; hogy ez a költő hajlamos belesüppedni saját nyomorúságába; hogy csak odáig terjed a látása, hogy külső okokra kenje rosszkedvét. Bár Berzsián utálta a rosszkedvet, mégis már a mese elején olyan szomorú, hogy még a tárgyak is szomorúak lesznek körülötte. Vigyáznia kellett, nehogy elhatalmasodjon rajta ez az állapot: a lyukasserpenyő szomorúságot követi a hervadtdália állapot, s  "az után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni".  A meseregény felépítése egyébként ezt a folyamatot követi nyomon: hogyan hatalmasodik el Berzsiánon a rosszkedv, hogyan gubózik be egyre jobban saját kis csigaházába, hogyan tölti el egyre jobban a sötétség, olyannyira, hogy már megvakul - s aztán (a kis tündérlány segítségével) hogyan sikerül kiűznie magából a sötétet, megszabadulni a vakságtól (néző helyett látóvá válni) - s mágikus erejét, mely addig csupa rombolást okozott, a Jó szolgálatába állítani. Az első mesében már nagyjából felvázolva áll előttünk Berzsián alakja. Megtudjuk, hogy Berzsiánnak igazán jó barátai vannak, s hogy abszolút mértékben különbözik minden más költőtől, amennyiben jobbladákat ír, és nem balladákat (érthető, hiszen ami ballal kezdődik, az neki nem kell).   A második mesében (Sróf mester szerel) azután szinte minden lényeges jellemvonására fény derül. Például, hogy Berzsián végletes, nem ismeri a mértéket. Az előbb még vizzelteltszarvasnyom szomorúság húzta lelkét, most meg már fütyürészett.  "De nem ám olyan szelíden, mint egy örvendező fülemüle vagy teszem azt, egy kettős létrán pingáló szobafestő. Hogyisne! Úgy fütyörészett őkelme, mint egy nekivadult expresszvonat."  Berzsián sokszorosan boldogabb volt a közepesnél. S miért? Mert úgy érezte: mától szabad ember lett - elromlott a tévéje. Ezek után már semmi akadálya, hogy elég elégiát írjon, s ne odázza el az ódákat. A józan eszű, igazbarát Zsebenci Klopédia (zseb enciklopédia!), aki állítólag mindig valami könyvtárban gubbaszt, és tanulja az ábéabot, téríti észre: ha olyan sziklaszilárd jellem lenne, mint amennyire nem az, akkor megjavíttatná a tévéjét, és nem futna meg a próbatétel elől. Berzsián meg is fogadja Klopédia tanácsát: elviszi az ezeregymester (ezeregy kontár) Sróf mesterhez a tévét, aki meg is szereli (mennyi játékosság, szellemesség van ebben a rövid kis történetben is!) -, s Berzsián ott áll az igazi próbatétel előtt. Persze, hogy itt is elbukik; egyetlen vigasza lehet, hogy nem ő kapcsolta be a televíziót.   A harmadik történet (Berzsián költő köszönti mesterét) szerkezetileg is a meseregény centrumában áll, s a mű központi gondolatát feszegeti, amelyet Berzsián úgy fogalmaz meg: hát költő vagyok én? Berzsián egyre mélyebbre süllyed bánatában. (Hogy Lázár Ervinnél a nyelv mennyire a kifejezni vágyott tartalom szolgálatában áll, bizonyítják ezek a mesék is: soha nem találkozunk üres szójátékokkal; itt a jelzők, szó-bűvészmutatványok mindig vagy a jellem ábrázolásának, vagy a hangulatátadásnak az eszközei.) "Bánatában ordított szegény Berzsián. Bizony. Vaskos, vastag-nyakú bánatok nyomták a háta közepét." És Berzsián megint csak külső okokra próbálja kenni rosszkedvét. Sorra veszi a szokásos sztereotípiákat: a költők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek. Ő viszont életerős, válla mint a bivalyé, bicepsze mint a kő - biztosan ez a baj (remek önirónia). De hát Berzsián is jól tudja, hogy nem ez a baj. Egyszerűen nem megy a versírás - már három éve nem írt egy sort sem. Utolsó "remekműve" - amit a szerelmes Zsebenci Klopédia szokott dúdolni - igazi mintapéldánya Berzsián tropára ment alkotóerejének:  "a propagátor propagál a tropagátor tropagál  a tropagátor propa a propagátor tropa." Ebből a meséből kiolvasható a költő szemérmes önvallomása az alkotás kínkeserveiről:  "Nagyon üres volt az a papír, nagyon fehér, nagyon ellenséges."  "A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam" - jegyzi meg mélabúsan Berzsián, s inkább megszökik a keservkínos kötelesség elől.  Elbujdosik otthonról, mielőtt barátai eljönnének a mesternek írt köszöntésért. (Berzsián elbujdosása régi jelkép a népmesékben. Azt szimbolizálja, hogy az egyén elindult keresni önmagát, hiszen csak ő találhatja meg önnön személyiségét.) Berzsián végül - látszólag - eredmény nélkül tér vissza a bujdosásból. Szökésében számtalan papírfecnit ír tele verskísérletekkel - ám egyik rosszabb, mint a másik. Ez az oka szenvedésének is, amelyet egy fölényesen tréfásra vett versben fogalmaz meg Klopédiának: "Mekkora az én bánatom? / Nem tudom. / Mi vagy te, Berzsián? / Ócskavas vagy kincs?/ Fogalmam sincs. / Berzsián, Börzsián, / e-zem vagy ő-zöm, / nincs róla gőzöm." Klopédia mégis megtalálja egy fecnin az igazi köszöntőt, amely aztán a három jóbarát segítségével el is jut a mesterhez (Berzsiánék baráti kompániája négytagú. A számszimbolikában pedig a négyes szám mindig a teljességet jelenti.) A köszöntő a költő győzelmét sugallja, még a vereségben is: "Mester! Van elég gőzünk, / ha vesztünk is, gőzünk". (Ez a mese egyben ironikusra vett költői önvallomás Lázár Ervin részéről: több helyütt is nyilatkozta, hogy ő amolyan amatőr író - csak azt tudja megírni, amit megélt és megszenvedett; rendelésre semmi nem megy.) A Három szerencsétlen szakáll című negyedik történetben - amely felszíni olvasatban amolyan ironikus környezetvédő mesének is olvasható - Berzsián logikusan azt javasolja a városatyáknak, hogy menten megoldódna a szemétprobléma, ha megszerveznék a szemétgyűjtést. A városatyák azonban felháborodva legyintenek, hová gondol ez a Berzsián, hiszen az pénzbe kerülne. Ők inkább a költő mágikus ráolvasó képességét szeretnék felhasználni. Csakhogy Berzsián nem hajlandó szolgálni a hivatalnokokat (a költő mint autonóm lény!) - dühében inkább leégeti szakállukat. Itt megint csak fény derül Berzsián bánatának fő okára: Költői tálentuma előtt meghajolnak, de nem verset akarnak tőle, hanem azt, hogy varázserejét állítsa a város szolgálatába. "Hát ezért! Ezért vagyok én városunk nagy fia!" - keseredik el Berzsián. Itt végleg kénytelen rádöbbenni: benne a költői tulajdonságok teljesen szétváltak. Verset írni nem tud, viszont dühös ráolvasásai (a mágikus hatóerő az igazi költészet lényege) rendre beteljesülnek. Megintcsak Klopédia az (a természetes női ész!), aki rátapint a lényegre: csak akkor teljesülnek Berzsián kívánságai, ha dühös. Berzsián e ráolvasó képességének jellegzetes szimbóluma a szakáll. A szakáll (a száj körül növő szőr), amely Marie-Luise von Franz szerint a logosz ellenőrizhetetlen, tudattalan folyását jelenti, rengeteg bajt kavar.   És ebbe a bajkeverésbe Berzsián bele is betegszik. Merthogy nem lehet így élni. Leégett szakállak, ménkűcsapta házak, dércsípte emberek, kitörött lábú tűzoltóparancsnokok, felrobbant trombiták, megbénult nyelvek - ez Berzsián csodálatos képességeinek termése. "Berzsián, te rosszabb vagy, mint egy elemi csapás" - mondja neki Klopédia. És hiába védekezik Berzsián, hogy ő erről nem tehet: "Képzeld el, Klopédia, hogy amit mérgükben ordítanak az emberek, az mind megvalósul" (tényleg, képzeljük csak el!) - még a barátok sem tudnak segíteni Berzsián baján. Hiába találja meg a megoldást Violin, a fülrepesztő zenész:  "akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj!" (egyszerű vagy mégse olyan egyszerű.); vagy hiába Sróf mester parádés ötlete:  "csak a szavad járását kell megváltoztatni"; olyan szavakat kell kitalálni, ami nem árt senkinek, mondjuk, hogy "azt a fűzfán fütyülő rézangyalát" - senki és semmi nem segíthet.  Kiváltképp az olyan "átkozott kapitalista, harácsoló nyerész, nyerészkedő harács" Vinkóczi Lőrinc-félék, akik a maguk hasznára akarják kamatoztatni Berzsián képességét. Így nem csoda, ha Berzsián egyre mélyebbre süllyed a szomorúságban. "Egyedül maradtam." "Miattam van." Letérdelt, a homlokát a földre szorította - s e bűnbánó, vezeklő gesztus nyomán egyszerre csak égi hangok zendültek fel: Violin (az igazi művész) elszabadult kantátája száguldott el a város felett. Míg Berzsián átkai zúztak, villámai téptek, viharai törtek, Violin kantátája meggyógyította a fákat, behegesztette a sebeket - mert egyszerűen csak szép volt. (Íme, Lázát Ervin esztétikája: vallomás a műalkotás hatalmáról; arról, hogy a művészet anyagi erővé válik, ha igazán jó.) Berzsiánban azonban - hiába ismeri fel az igazi művészet erejét - megint csak felülkerekedik a Rossz. Hagyja, hogy helyette barátját vesse tömlöcbe a tömeg - holott tudja, hogy nem Violin, hanem ő maga az oka minden pusztulásnak. De a művész irigysége erősebb a barátságnál. "- Én éppen hogy értetek. nektek - dadogta. - Tele voltam szeretettel, amikor írtam azt a kantátát" - védekezik Violin a tömeg előtt. "Egyszer csak megmozdultak a hangjegyek, leváltak a papírról, nőni kezdtek, kisuhantak az ablakon. és akkor. és akkor már föl is zengett a kantáta, száguldott a város fölött". Mire Berzsián: "Éppen a te kantátád fog elszabadulni és száguldozni a világ fölött!" Naná! És akkor az én jobbladáim közül miért nem szabadult el egy sem?"   Berzsián egyre mélyebbre süllyed. "Berzsián költő beburkolózott. Pokrócba, csendbe, szobája dermesztő hidegébe." (Lázár Ervinnek kifogyhatatlan változata van a szomorúság leírására!). Így kezdődik a Virágkoldusok című utolsó mese. (Lázár Ervin meseírására jellemző, hogy általában egy hosszabb történettel zárja le írásait, ez pedig többnyire példázatszerű; lásd Bab Berci kalandjai.) A Virágkoldusok úgy is olvasható, mint példázat arról, hogy előbb meg kell ismerni a szenvedést, le kell merülni a teljes sötétségbe, hogy aztán önmagunkra lelhessünk, igazi önmagunk lehessünk. Meg arról, hogy minden homály, amibe jutunk, beavatásnak is tekinthető. E szó jelentése: valamibe belemenni. Az első lépés többnyire sötétbe visz. (Marie Luise írja, hogy a sámánok szerint a gyógyító sámánná nevelés azzal kezdődik, hogy a jelölt démonok kezébe esik - aki aztán ebből a sötétségből kivergődik, abból varázserejű orvos lesz; aki pedig benne reked, az beteg.) Vagy másképpen fogalmazva: az ember csak úgy tud új életre kelni, csak úgy törhet ki saját sötétségéből, ha szembekerül az ellentétes alapelvvel, a jó princípiumával. De ha már túl mélyre süllyedt, szükségessé válik az isteni-tündéri-közbeszólás: a valódi csoda, amely azonban csak akkor lép működésbe, ha az illető maga is nagyon akarja a jót.   De térjünk vissza a Virágkoldusokhoz. A történés szintjén maradva: Berzsiánt teljesen ellepi a sötétség, megvakul. Barátai segítségül hívják Áttentő Redázt (Rettentő Ádáz! - a Rossz, az ördög, Berzsián saját árnyéka), a sötétségszakértőt, aki arról nevezetes, hogy ha leveszi a kalapját, minden elfeketedik körülötte. Áttentő Redáznak azonban esze ágában sincs kiűzni Berzsiánból a sötétséget. "Azt kell meggyógyítani, akiben egy csöpp sötétség nincs!" "Ez csak a fejlődés kezdete. Az csak átmeneti, hogy nem látsz" - mondja Berzsiánnak, akiben először szövetségest lát. (Íme, a gonosz értékrendje.) Berzsián azonban kezd "látni". Az ördög csábítása így célt téveszt. De a gonosz nem adja fel, cselhez folyamodik. Azt mondja, mégis segít kiűzni Berzsiánból a sötétet, ha megszerzi neki a falu szélén lakó boszorkány, Dideki repülő kutyáját, aki mást se tud, csak gonoszat cselekedni. Berzsián barátai be is dőlnek Áttentő Redáznak (az igazságnak látszó hazugság a legveszélyesebb, mert könnyen megtéveszt - mondja Lázár Ervin egy interjúban), egyedül Berzsián volt egy kicsit tétova: "Látok én valamit." (Látása tehát kezd átstrukturálódni: nézőből látóvá válni.) Dideki a város szélén egy kimustrált vasúti teherkocsiban lakott, a városiak nem is nagyon tudtak a létezéséről. (Amikor egy istennőt, vagyis egy magatartásformát elhanyagolnak, az azt jelenti a szimbólumok nyelvén, hogy ez a bizonyos magatartásforma csak alig-alig érvényesül az adott közegben.) Dideki icinyke-picinyke lány volt, tejfehér arcbőrén gyönyörűséges szeplőkkel. (Lázár Ervin szereti a szeplős embereket - lásd Szökevény szeplők - mese a kisfiúról, aki utálta a szeplőit.) A kis tündérlány, Junggal szólva, Berzsián női lélekrészének, anima alakjának, érzelmi életének tekinthető. Ő az, aki végül az ellentétes princípium felmutatásával kirángatja Berzsiánt csigaházából; akinek segítségével a költő képes lesz kimászni az önmaga okozta sötétségből. Ő mondja ki a lényeget: "De hiszen a szívekbe látsz - mondta Dideki -, az mindennél többet ér." Dideki kutyája különleges kutya. Virágillattal táplálkozik, ami a védtelenségét szimbolizálja. (A kutya a mesék jelképrendszerében egyfelől az élet humánus értékeit: a hűséget és a barátságot jelenti, de reprezentálja az ösztönök kiélésének szabadságát is. A kutya másrészt az az állat, aki segít az embernek, hogy megvédje magát ellenségeitől.) Berzsiánék először elrabolják Ribizlit, a kutyust, hogy ketrecbe zárják. Ám azután megjelenik a síró Dideki, elmondja, hogy Ribizli csak csupa jót tesz mindenkivel, és Berzsiánék szabadon engedik a kutyát. Ezután Áttentő Redáz (Berzsán tudatalattijának sötét szörnyetege) elpusztítja Dideki virágoskertjét, megfélemlíti a várost a Virágkoldusoktól, Ribizli az éhhalál szélén áll. Erre Berzsiánt elfutja a méreg, s azt kiáltja: legyen tele az egész város virágokkal. (Egyszeriben hogy megváltozott a szavajárása!) Mire csupa virág lesz a hó borította város. Berzsiánból pedig egyszerre kiszáll minden sötétség, sőt, a költő átesik a ló túloldalára: fejéből csupa fény árad. Ezzel el is kergeti a Gonoszt végleg a városból. "- Jaj - kiáltott Áttentő Redáz, és futóra! Máig is fut, ha el nem fáradt." Íme: milyen gyógyító hatás árad ki az olyan emberből, aki pozitív viszonyra jutott saját belső mélységeivel; aki meg tudta szelídíteni természetének állati vonásait, tudatalattijának addig romboló ösztönenergiáit, s azokat egész személyisége (s így mások) szolgálatába tudta állítani. Durst Judit