Baján születtem, egy kicsi városban, ami arról a leghíresebb, hogy ott eszik a legtöbb halat egész Magyarországon. Ráadásul halászlé formájában egy speciális, gyufatésztával. A bajaiak lokálpatrióták - ami azt jelenti, hogy rettentően büszkék a bajaiságukra, én is így vagyok ezzel, és azt gondolom, hogy talán a tésztás halászlé miatt van az, hogy a bajaiak olyan furák és persze nagyon különlegesek - legfőképp saját maguk szerint. A nagymamám festőművész volt, a nagypapám pedig néprajz-kutató és a helyi múzeum igazgatója, ami azzal járt, hogy a lakásuk is a múzeum épületében volt. Itt töltöttem a legtöbb időt. A nagyszülői lakást a nagy kiállító termen keresztül végigsétálva is meg lehetett közelíteni (persze volt egy jóval egyszerűbb út is), így általános iskolában én jártam a legtöbbet múzeumban az osztályunkból. A rajzolásról és festésről mindenféle varázslatos rajzeszközök, bonbonnak tűnő aprócska, szépen csomagolt festékek közt felnőve azt hittem, hogy ez valami olyan dolog, amit mindenki csinál. Ha valaki pedig nem csinálja, az nem azért van, mert nem tudja, hanem azért, mert nem ér rá. Valószínűleg ez így is lehet. Az általános iskola mellett egy vizu (vizuális iskola) néven szólított rajziskolába is jártam, aminek a hosszú nyári táborai voltak gyerekkorom legmeghatározóbb élményei. Különleges művésztanáraink minden képalkotó technikába, furfangba beavattak, és állandóan bíztattak és bújtottak, hogy próbáljunk ki bármit, legyen az akármilyen vad és elképzelhetetlen ötlet. Sokat festettünk falakra, és van is olyan gyerekkori pajtásom, aki azóta az egyik legismertebb falakfestője Magyarországon. Amikor eljött a megkomolyodás pillanata, akkor megijedtem attól, hogy a rajzolást-festést is a komoly dolgok közé kelljen sorolni, és ha nem is hagytam teljesen abba, de nagyon elhatároztam, hogy nem fogom iskolában tanulni. Így gimnáziumba mentem, aztán pedig nagypapámat követve néprajz - kulturális antropológia szakra a pécsi egyetemre. Nem tűnt fel, hogy a rajzolásról nem lehet csakúgy eldönteni, hogy csinálja-e az ember vagy sem. Telerajzoltam az összes iskolai füzetemet, az iskola padokat - amiknek nagyon jó felülete van cerkával rajzolásra - és közben, ha közelhajolsz, uzsonna illatuk van. Átrajzoltam magam az iskolákon keresztül, illusztráltam az egyetemen az előadásokat és azt hittem, hogy álomkutató leszek. Érdekeltek a különleges dolgok, amit csak itt-ott hittek emberek, természetfeletti lények, hiedelmek, álmok. Egyre többet rajzoltam versekhez, mert a hiedelmek, álmok és a csokoládé mellett a verseket szeretem még nagyon. Szép lassan az élet egy helyre hordott mindent nekem, "vélt valóságokat" és rajzolást, csak még én nem tudtam, hogy mi is lesz majd ebből. Nem vettem észre a pillanatot, amikor a magamkedvére rajzolóból igazán illusztrátor lettem. Amikor viszont ráébredtem erre, akkor nagyon örültem neki. Illusztrátornak lenni jó, főleg ha hozzá még csokoládé is van! Illusztrációi: Kicsi, nagy KönyvTÁRS-sorozat Jancsi és Juliska Medvetalp és barátai Medveálom madárszárnyon Medvék minden mennyiségben Nem, nem, hanem Maszat-sorozat Emberke színe Cipelő cicák sorozat Wan-wan és a kacagóvirágok