Hegyi Zoltán   Máig nem értem, miért nem lett anno nagyobb siker Jonathan Stroud Bartimaeus-trilógiája itthon – az utóbbi időben írt varázslós (tini avagy kamasz-) történetek közül ugyanis szinte vetélytárs nélkül, toronymagasan kiemelkedik. A szerző nem egy igen merész húzást megengedett magának szereplők és cselekményvezetés tekintetében is, ami messze túlmutat az angolszász irodalomban azért a Harry Potterek előtt is meglehetősen bejáratottnak számító műfaj szokvány-keretein. A világa rendkívül összetett és fantáziadús – szinte kedvem lenne erre a párhuzamos múltra-jelenre a steampunk mintájára ráaggatni a magepunk nevet, csak azért nem lenne értelme, mivel mindeddig nem teremtett műfajt e regényekkel. Szerencsére az Animus tovább bábáskodik az író műveinek magyar kiadása felett, így vehettük kezünkbe nemrégiben Stroud legújabb Bartimaeus-történetét, a Salamon király gyűrűje című kalandot.   Párhuzamos múltat tessék elképzelni, ahol az élet alaptényeihez tartozik a ceremoniális mágia használata – úgy, ahogyan azt az európai okkult hagyomány nem egyszer elképzelte. Varázskörrel és igékkel operáló mágusokkal és a rabságukba kötött (jobbára rabszolgaként is kezelt), többé-kevésbé engedelmes mágikus lényekkel: különböző rendű és rangú lényekkel, akiknek persze nem ízlik a rabság (annál inkább az óvatlan rabtartó, ha hibázik). E világ hatalmi bázisa a mágia, így a mágusokat is leginkább a hatalom megtartása-megszerzése érdekli. E játszmák keretét a trilógiában egy finoman viktoriánus beütésű Anglia adta, míg a legfrissebb kötet mintegy előzmény-történetként Salamon Jeruzsálemébe vezet el.    Jeruzsálembe, ahol Salamon a legendás Gyűrű hatalma révén uralkodik, s ahová Sába büszke királynőjének megbízásából érkezik Asmira, a királynő örökletes őre, titkos, de főképp veszélyes küldetésben. Hogy, hogy nem, ugyanitt viseli el renitens viselkedéséért sokadik büntetését Uruki Bartimaeus, a felettébb érdemes és ügyes, humoros megjegyzésekben soha nem szűkölködő dzsinn. S ha két ennyire eltérő személyiség, cél és akarat találkozik, mint a lányé és a dzsinné, kő kövön nem marad Jeruzsálemben.   Az a jó az ilyen jól megírt előtörténetekben, hogy minden olvasónak ajándékoz vele az író ezt-azt. Akik ismerik a később játszódó trilógiát, azok számtalan játékos utalást kapnak ajándékba a történet mellé, mert az író remek érzékkel hagyja a történeteit „egymással csevegni”. Akik viszont most ismerkednek Stroud világával, minden zökkenő nélkül olvashatják akár tovább Bartimaeus kalandjait – mert arra feltétlen elég ez a (valljuk meg) egyszerűbb, kevésbé kacifántosan vezetett kis mese, hogy felkeltse az érdeklődésünket a történetfolyam esszenciáját adó szereplő későbbi kalandjai iránt is.   Stroud egyik erőssége a több nézőpontból való, néhol bravúros váltásokkal megoldott narráció – persze mi, olvasók  akkor járunk a legjobban, amikor maga Bartimaeus, az először Uruk ősi városában megidézett érdemes dzsinn mesél. Megvan ugyanis a véleménye rólunk, rabtartóiról, és nem rejti véka alá – büntetés ide vagy oda. Tükröt tart rabtartóinak, akik ebben a tükörben bizony a legelőnytelenebb beállításban szemlélhetik önmagukat, de ebbe a tükörbe akár nekünk, olvasóknak sem árt belepillantani. A legjobban a lábjegyzetekbe rejtett magyarázatokat, mentegetőzéseket, ködösítéseket, el- és kiszólásokat szeretem e hangtól – egyáltalán, mekkora ötlet ez a narrációt kiegészítő lábjegyzetelés! Illik Bartimaeushoz…   Azt kívánom ennek a könyvnek, hogy szeressék az olvasói. S azt, hogy e könyv miatt egyre többen kapjanak kedvet a korábbi trilógiához – mert (hogy zenei hasonlattal éljek) azok összetettsége, mélysége és szépsége egy komplett, szépen összhangzó zeneműé, míg e kötet szimplán egy dallam. Bár annak azért igen jól eltalált.