Végéhez ér egy csodálatos fantáziavilágbeli utazás: december elején érkezik Christelle Dabos sorozatának negyedik – befejező – része. Vegyes érzelmekkel veszünk búcsút ettől a különleges történettől, hiszen már alig vártuk, hogy elolvashassuk, milyen sors vár kedvenc szereplőinkre, mégis szomorúak vagyunk, mert ez azt jelenti, ennyi volt, nem lesz több A tükörjáró-könyv, amit a következő év végén epedve várhatunk. Az utolsó kötetben végre fény derül a visszaverődések jelentőségére, megtudjuk, hogy Ophélie-nak, Thornnak és segítőiknek sikerül-e megvédeniük világukat a végső pusztulástól, és megtalálják-e a Másikat a szilánkokon átívelő hajszában. Exkluzív részletet olvashattok a könyvből itt, a Nyugati tér blogon.   „Pollux botanikus kertjének burjánzó növényzete még elevenen élt Ophélie emlékezetében. Az volt a legelső hely, ahol megfordult Bábelen. Szinte látta maga előtt a teraszos ültetvényt és a megszámlálhatatlanul sok lépcsőfokot, amelyet meg kellett másznia, hogy kikeveredjen a fák, bokrok és virágok rengetegéből. Emlékezett az illatokra. A színekre. A hangokra. És az egészből nem maradt semmi. Egy földcsuszamlás az utolsó fűszálat is magával sodorta a mélybe. Eltűnt a fél piactér és az oda átvezető széles híd is, akárcsak több kisebb mellékszilánk. És velük együtt az éppen ott tartózkodó összes élőlény is. A látványtól Ophélie-nak pánikba kellett volna esnie. De ehelyett csak döbbenetet érzett. Dermedten bámulta az eget a földtől elválasztó friss határvonalon hirtelenjében felhúzott kerítés túloldalán tátongó szakadékot. Legalábbis úgy tett, mintha azt bámulná. Az eső időközben elállt, de a felhők továbbra is ott kavarogtak Bábel városállama fölött. A sötét gomolyag eleve nem kedvezett a látási viszonyoknak, a nyirkos levegőtől pedig még a szemüvege is bepárásodott. – Eddig inkább afféle elvont fogalomként tekintettem rá. Hiába kaptam annyiszor a fejemhez, hogy mekkora butaságot követtem el, amikor szabadon eresztettem, és így közvetve én vagyok a felelős a szilánkok közelgő összeomlásáért, meg hogy ha akarom, ha nem, a sorsom összefonódik az övével, őszintén szólva mostanáig mindezeket nem igazán vettem magamra. Hogy lettem volna képes kiengedni egy ilyen világrombolót a saját gyerekszobámban álló tükörből anélkül, hogy egyáltalán emlékeznék rá? Még csak azt sem tudom, hogy néz ki, miért és hogyan csinálja ezt az egészet… A sűrű ködben Ophélie az orra hegyéig sem látott, úgy érezte, mintha magában szónokolna a semmi közepén. Amikor az északnyugati külváros irányában a felhőzet kissé felszakadozott, kénytelen volt két kézzel megkapaszkodni a kerítésben. – Arra már kő kövön nem maradt. És ha Animát… meg talán a Sarkot is… Képtelen volt befejezni a mondatot. Mereven nézett maga elé, bele a végtelen mélységbe, amely annyi férfit, nőt és gyereket elnyelt, de mindenekelőtt az övéiért aggódott. (…) Megfejtette Isten kilétét, azét az Ezerarcú Alakváltóét, aki rátelepedett az életükre. Eulalie Itschen. És attól, hogy nevet társított hozzá, ismerte a múltját, hogy eredetileg csak egy középszerű, de annál nagyobb eszméket hajhászó, regényes történeteket papírra vető fiatal nő volt, aki alaptalanul azt hitte magáról, mások helyett is eldöntheti, hogy mi a jó és mi a rossz, Ophélie hatalmas nyomás alól szabadult fel. Csakhogy az is kiderült számára, hogy az igazi ellenséget nagy valószínűséggel másban kell keresnie. »Előbb vagy utóbb a nyomára vezetsz.« – A Másik felhasznált, hogy kikerüljön Eulalie Itschen ellenőrzése alól, most viszont megfordult a helyzet: Eulalie Itschen használ arra, hogy megtalálja a Másikat. De mivel ezek ketten ilyen szépen belekevertek a gonoszságaikba, ez az ügy már engem személyesen is érint. – Minket. Ophélie Thorn felé fordult, bár látni nem látta. A ködben belőle is csak egy tompa, testetlen hangot érzékelt, ez a távoli morgás mégis nagyobb biztonságot adott neki, mint a lába alatt a talaj. Egyetlen szavától máris jobban érezte magát. – Ha igaz, hogy a Másik áll a Nagy Szakadás és a szilánkok összeomlása mögött, illetve miatta válhatott egy egyszerű halandó mindenhatóvá – vonta meg Thorn józanul a mérleget –, az azt jelenti, hogy lényegi összetevője annak az egyenletnek, amelyet évek óta próbálok megoldani. Fémes kattanás hallatszott. Amióta Ophélie felügyelete alatt önálló életre kelt, nemigen tudta levetkőzni magáról a tulajdonosa kényszeres szokásait. – A visszaszámlálás folytatódik – fűzte tovább a gondolatmenetét Thorn. – Az emberiség természeti katasztrófaként tekint ezekre a földcsuszamlásokra. De mi már nemcsak azzal vagyunk tisztában, hogy ez nem így van, hanem azzal is, hogy itt még nincs vége. És erről mindaddig nem beszélhetünk senkinek, amíg nem tudjuk, kiben bízhatunk, és milyen bizonyítékokkal támaszthatjuk alá az állításunkat. Vagyis tényekre alapozva pontosan meg kell határoznunk, milyen természetű Eulalie Itschen és a Másik kapcsolata, meg kell értenünk, mit akarnak, kik ők, hol vannak, hogyan és miért teszik, amit tesznek, hogy aztán ezekkel az ismeretekkel felvértezve a saját fegyverüket fordíthassuk ellenük. És mindennek a lehető leggyorsabban kell utánajárnunk. Ophélie hunyorgott. A szélnek köszönhetően körülöttük a felhőzet felszakadozott, és a nap minden átmenet nélkül vakító fényárba borította a környéket. (…) – Eulalie Itschen annak látszik, akinek akar, a Másikról pedig még ennyit sem tudunk – elmélkedett tovább Thorn. – Azaz nem is sejthetjük, hogy amikor az útjaink legközelebb keresztezik egymást, melyiknél milyen ábrázatra számítsunk. Készen kell állnunk, hogy szembeszálljunk velük, mire rájuk találunk. Vagy ők találnak ránk. Thornnak csak ekkor tűnt fel, hogy Ophélie őt nézi, csügg minden szaván. Megköszörülte a torkát. (…) – Nem vagyunk egyedül, Thorn. Mármint velük szemben. Miközben mi itt beszélgetünk, Archibald, Gaëlle és Róka Árkádia után kutat. Talán már meg is találták. Ha sikerülne meggyőzniük az árkádiaiakat, hogy álljanak mellénk, az alaposan átrendezné az erőviszonyokat. Gyanakvását jelezvén Thorn összevonta a szemöldökét. Előző éjjel, még mielőtt a sziréna kiparancsolta volna őket az ágyból, érintőlegesen már szóba került ez a téma, de Archibald nevének puszta említése akkor is hasonló hatást váltott ki belőle. – Archibald az utolsó ember ezen a földön, akiben megbízom. A napsütés elhalványodott, az égen ismét sötét fellegek gyülekeztek. – Mennem kell – jelentette be Thorn, miután az órája türelmetlenül csapkodni kezdett a fedelével. – Újabb megbeszélésem lesz a Genealógusokkal. És ahogy őket ismerem, a következő megbízatásom már nyilván szorosabban fogja érinteni az ügyünket. Este találkozunk. (…) – Légy óvatos! Thorn megtorpant. Ophélie a ködben halványan még látni vélte nyúlánk alakjának darabos körvonalait. – Te is. Nagyon. Sőt, még annál is jobban.” Christelle Dabos Visszaverődések viharában című könyvéből a fenti részletet Molnár Zsófia fordításában közöltük.