pagony.hu
Na de hogy lehet az, hogy egy János vitéz tematikájú regény egy Bolyai matekversenyen kezdődik?
Azt, hogy a mateknak és az irodalomnak köze lenne egymáshoz, elsőre egészen képtelen gondolat. Vannak a matekosok, a magyarosok, meg az az évfolyamonként egy ember, aki mindkettőből jó. A regény egyik főszereplője ki is fejti magyarórán az ezzel kapcsolatos álláspontját:
– Elnézést kérek, tanárnő, de szerintem sokkal szebb és igazabb lenne annál, mint hogy Petőfi egy alkalommal befordult egy konyhába és ott rágyújtott – ami egyrészt érdektelen, másrészt nincs rá tanú, szóval nem is bizonyított tény –, szóval mennyivel igazabb lenne egy ilyen vers:
„Kettő meg kettő meg kettő meg kettő az nyolc.
Tizenegy meg négy meg három az tizennyolc.”
Azonban ebben a regényben az irodalom és a matematika menthetetlenül összefonódik: a gyerekeknek mindkettőre szükségük van ahhoz, hogy a felmerült helyzetet megoldják. Berti ugyanis a matekkal összefüggésben jutott be a János vitézbe, de irodalom nélkül nincs számára kiút.
Az irodalom unalmas? Nem úgy tűnik!
Főszereplőink, Berti, Maja, Leó és Domonkos sok dologban különböznek, de egy fontos témában megegyezik a véleményük: az irodalom halál unalmas és kiszámíthatatlan. Ellentétben a matekkal, ami viszont világos megoldásokat kínál, ha az ember hajlandó egy kicsit elmerengeni.
Liedenwall Edit magyartanárnő ezzel egyáltalán nem ért egyet, így aztán Berti az iskolakönyvtárban tölti a délutánját, ahol Irén, a könyvtáros felügyelete mellett próbálja átrágni magát a János vitézen (teljesen sikertelenül). Hosszas szenvedés után pedig megmagyarázhatatlan módon hirtelen eltűnik, és egyenesen a János vitéz kellős közepén köt ki.
Innentől indul be az igazi őrület: egy egyetemi tanársegéd unottan készül a János vitéz-szemináriumára, már ő maga se tudja, mit lehetne elmondani még erről a könyvről, amikor felfedezi benne hősünket. Rövidesen fény derül arra, hogy a János vitéz összes fellelhető példányában megjelent Berti, aki Jancsi szárnysegédjeként komoly és visszafordíthatatlannak tűnő változtatásokat eszközöl a cselekményben.
Berti kalandjai a János vitézben - értelemszerűen - versbe szedve olvashatóak, és olyan hihetetlenül viccesek, hogy lehetetlen megállni, hogy legalább egy apró részletet ne közöljünk belőle. Legyen például az a versszak, amikor betoppan a sztoriba.
„Mi a büdös rák ez…? Ehe-ehe-ehe”,
Prüszkölt nagyokat a patak dúlt szelleme.
Nem volt nagy növésű, szinte mint a gyermek,
Bár gyermeknek elég különös egy szerzet.”
Jaj, és ezután persze jó 21. századi kiskamasz módjára wifit keres és telefontöltőt kér a meglepett pártól (mivel nem olvasta a történetet, viszonylag hosszú időbe telik, amíg megérti, hol van). Ezzel nem is éri be, a következő énekben munkajogi perre biztatja Jancsit, majd megpróbálja lebeszélni a haramiák megsemmisítéséről.
Szabó Borbála egy előszót is mellékelt a regényéhez - ezt leszámítva is számtalan alkalommal kiszól az olvasóhoz, sőt, sokszor saját magát figurázza ki, ami miatt kicsit olyan érzésünk van, mintha ott ülne mellettünk, és narrálná a saját írását. Végtelenül szórakoztatóak és szarkasztikusak a lábjegyzetek, lehetetlen nem megkedvelni a szerzőt.
Ez a regény felnőtt olvasóként is elképesztően vicces. Rámutat hogy mi, akik a komoly, érett hozzáállást igyekszünk képviselni a mindennapokban, milyen használhatatlanok tudunk lenni időről-időre (példának álljon itt az iskola igazgatója, akinek semmi kedve rosszcsont gyerekeket regulázni, mert rettenetesen fáradt az egész éjszakai sorozatnézéstől).
Talán már értitek, miért vagyunk ennyire lelkesek ezzel a regénnyel kapcsolatban. Ilyen közel még biztosan sohasem éreztük magunkat kötelező olvasmányhoz, ilyen humoros, formabontó stílusban még sosem olvashattunk róluk. A tanulság talán az, hogy lebonthatók az évtizedek alatt piedesztálra emelt és a célközönségtől tökéletesen elidegenedett írások és az olvasók közötti falak, ha a megfelelő módon közelítünk hozzájuk.
És Bertiék a jövő évben az Egri csillagokat olvassák majd… reméljük, ott is tesznek majd egy kis túrát, mondanivalójuk biztosan lenne róla.
|