10. fejezet  (részlet) – Állj meg itt! – szólt David az idegen fiúra, amikor beléptek a szobába. – Ne menj a szőnyegre a mocskos lábaddal! Hogy hívnak? – Adam. David a fiú elé sétált. Tudta, hogyan kell bánni az ilyen lepusztult figurákkal. Néha véletlenül találkozott áruszállítókkal, takarítókkal, akik gyerekkora óta meghajoltak előtte. Az arcukat sem látta. – A hajadat! – parancsolta a fiúnak, aki ismét tág pupillákkal bámult rá, és nem értette mi a teendője. – Hajat félrehúzni! – kiáltott rá ismét David, és a homlokára tett mutatóujjával jelezte, mit kér. Adam két kézzel hátrasimította a haját. – Azt a kurva…! – bukott ki David száján a tiltott káromkodás, ahogy meglátta a fiú arcát. Mintha saját magát nézte volna. A fiú bőre ugyan egy árnyalattal sötétebb volt, mint az övé (a rakparton munka közben nem lehet elbújni a nap elől), de ugyanolyan sűrű és ívelt volt a szemöldöke, erőteljes, egyenes vonalú az orra, érzéki, duzzadt a szája, fekete a szeme, és egészen kicsit elállt a füle. Ugyanúgy, mint neki. A testük is hasonlóan izmos volt. (Davidnak a sporttól, Adamnak a munkától.) Talán csak annyi különbség volt köztük, hogy az egyik fiú arca teltebb volt, a másiké soványabb. Adam már kint a mólón észrevette a hasonlóságot, amikor szembekerült Daviddal. Az volt a megtorpanás oka. Most, nyugodtabb körülmények között egymást nézve mind a ketten úgy érezték, tükör előtt állnak. Davidot hirtelen gyerekes düh öntötte el. Hogy mer ez a kis koszos ugyanúgy kinézni, mint ő, az Elnök fia? Felkapta a karját, mintha meg akarná ütni a másikat. Adam tenyerét kifelé fordítva a szeme elé kapta a kezét. David hátrahőkölt. Gyerekkorában, ha valami megijesztette, és akkor még ijedős volt, ugyanígy védekezett kifordított tenyérrel az arca előtt. – Ki vagy? Miért úsztál ide? – kiáltotta, bár valójában azt akarta kérdezni: hogyan hasonlíthatsz mindenben ennyire rám? De ez ostoba kérdésnek tűnt. Honnan tudta volna a választ ez a nyomorult, ha az Elnök fia maga sem tudta? – Meg akartam nézni a jachtot közelről – dadogta Adam. – A táborból jöttem. Ott lakunk. – Milyen táborból? – kérdezte David. – A menekülttáborból. – Ó! – lépett hátrébb az Elnök fia. – Lopni akartál? Mi?! Vagy engem megölni? Terrorista vagy? Ne mozdulj, mert egy rúgással hidegre teszlek. David nem gondolta egészen komolyan, amit mondott, de a menekültekről mindenkitől azt hallotta, hogy terroristák. Vagy legalábbis olyanok, akikből bármikor terrorista lehet. – Nem vagyok terrorista – mondta Adam. – És miért akarnálak megölni? Ki vagy? David végignézett a másikon, és hirtelen elröhögte magát. – Tényleg nem lehetsz gyilkos. Azok nem egy alsónaciban mennek gyilkolászni. Gondolom, nincs a gatyádban fegyver, csak a farkad. Azzal meg legfeljebb egy csajt döfhetsz le. Már ha elég kemény! Hihihi…! A farkad…! Hihihihi! Adam is elvigyorodott. A kikötőben ennél sokkal meredekebb dumák mentek. Most, hogy mind a ketten nevettek, még jobban hasonlítottak egymásra, mert Adam arca is teltebb, pufókabb lett. – Egyébként David vagyok, az Elnök fia – mondta David, és kezet nyújtott. – Szervusz – motyogta Adam kissé ijedten, hökkenten, mert a rettegett Elnöknek még a megemlítése is rémületet keltett egy menekültben. – Fantasztikus, mennyire hasonlítunk! – kiáltotta David, és Adam karját megragadva egy nagy tükör elé rángatta a fiút. – Gyere! Gyere! Ezt nézd meg! Álltak a tükör előtt, és vihogva bámulták egymást meg magukat. – Hihetetlen! Azt a…! – mondogatták, és izgalmukban lihegve pofákat vágtak, bohóckodtak, fintorogtak – utánozták egymást. David vicsorított. Ugyanúgy tett Adam is. Aztán Adam görbítette le a száját, meresztgette a szemét, mint egy rém, és a másik utánozta a grimaszt. – Várj! – kiáltott David, és egy pillanat alatt ledobálta a ruháit, és kirántotta a gumit a hajából. Ott állt alsónadrágban a két hosszú hajú gyerek, és a rezidencián nemigen lett volna olyan személy, beleszámítva az Elnököt és a nővérét, Katerinát is, aki meg tudja mondani, melyikük az Elnök fia. Hacsak nem a gatyájuk alapján. David csíkos alsója egy New York-i divatházból került ki. – Tutira, mintha az ikertestvérem volnál! – vihogott David. – De nekem nincs ikertestvérem. Sőt! Egyáltalán nincs is testvérem. – Nekem egy húgom van – mondta Adam. – Na, és hány éves vagy? – Tizenhat. – Ne már…! Én tizennégy! De ide süss! Pont olyan izmos vagyok, mint te. Apám…! Össze lehetne minket téveszteni! És az Elnök fia a mellét verte, mint gorilla az őserdőben. – Én vagyok Adam, a menekült terrorista! – kiabálta – Én meg az Elnök fia vagyok! – mondta jóval halkabban Adam, mert ezt kimondani sem volt könnyű. – Óriási! – mondta David, aztán hirtelen mozdulattal letolta a nadrágját. – Figyúzz! A tied is ilyen? Adam vihogott. Nemigen meztelenkedett mások előtt. Pláne idegenek előtt. A zuhany alatt sem vette le az alsónadrágját. Bár igaz, a tábori zuhanyzó kint volt a sátrak között a szabadban. – Ne már! – szólt rá David. – Csak nem vagy szégyenlős? Fiúk között ez nevetséges. Na, gyerünk! Adam beharapta a száját, és a combjára tolta a gatyát. Ott lent is egyformák voltak. – Az enyém nagyobb – röhögött David. – Két milliméterrel – vigyorgott Adam, és visszahúzta az alsóját. – Mi van? – vicsorított mókásan David. – Meghazudtolsz, menekült? Halál fia vagy! És a gatyáját felrántva Adamra vetette magát. Játékosan összeverekedtek, és David egy pillanat alatt legyűrte és a szőnyegre szorította a hasonmását, hiszen a közelharcban sokkal ügyesebb volt. No meg Adam egyébként sem mert komolyan ellenállni az Elnök fiának. A verekedés végén lihegve ültek a szőnyegen, nézték egymást, nézték, aztán David hirtelen a magasba rántotta mind a két karját, a szeme kitágult, a száját nagyra nyitotta, és felordított. – Óriási ötletem van!