A Polli 1. – Mindörökké együttből megismert kislány kamaszodni kezd. Mind tudjuk, általában mivel jár ez: szélsőséges hangulatváltozások, bezárkózás és nyitottság kettőssége, az addig adottnak és természetesnek vett szokások, szabályok megkérdőjelezése, helykeresés a családban, a baráti társaságban, a világban. És persze: költészet. Guus Kuijer annyira érzékenyen ragadja meg a tizenhárom évesből tizennégy évesbe váltást, ahogyan csak igazán keveseknek sikerül.

Polli a korábbi könyvhöz hasonlóan egy kedves, segítőkész, éles eszű és nyelvű lány marad, aki továbbra is költőnek tartja magát, és ahogy haladunk előre a kötetben, egyre jobb verseket ír, talán ezért: „Ja, igen, Valter anyukája, Buitenzorg néni szerint a verseim koravének. Buitenzorg néni pontosan tudja, a gyerekeknek milyen verseket kéne írniuk. Én szerencsére nem tudom.” (129.) Ahogy azonban keresi az identitását („Múlt héten még kislány voltam, most már nem vagyok az”, 71.), hitét („én vagyok a világon az egyetlen ember, aki semmiben sem hisz. Azt hiszem.”, 243.), kultúráját („nekem szerintem nincs is kultúrám. Legalábbis eddig még nem tűnt fel, hogy lenne. És nem is vágyom rá, mert szerintem hülyeség. Viszont azt hiszem, minden külföldinek van.” 260.), egyre összetettebbé válnak azok a kérdések, amelyeket saját magának és környezetének feltesz, s a válaszok is ott derengenek már valahol a kamaszkor sűrűjében.

A töprengés mellett Polli sokat ironizál például azon, amikor a felnőttek „emlékbetöréssel” meg „gyászfolyamattal” nyaggatják, vagy azon, hogy az anyukája és az osztályfőnöke házasodni készül. Viszont Az év legmeghatóbb jelenete díjat is ki lehetne osztani a regénynek; két egymást szerető ember búcsújának olvasásakor bizony elkél a papír zsebkendő. A Polli-könyvek legnagyobb értéke, hogy az érzelmek széles spektrumát képesek megmutatni és előhívni, és sem mesterségesen kitartott derűbe, sem sötét pesszimizmusba nem burkolóznak.

 

2. Ali Benjamin: Suzy és a medúzák (Libri – Insomnia, fordította Weisz Böbe)

Ali Benjamin lenyűgöző első regényét egy ültő helyemben, nagyjából három óra alatt olvastam el. Eközben az alábbiak zajlottak a nagyvilágban:

1. Hozzávetőleg 5400 medúzacsípés történt.
2. Földünk, a „porszemcse a napsugárban függve” (Carl Sagan) kb. 5025 km-t forgott a tengelye körül.
3. A teljes megfigyelhető univerzumban a tudomány mai állása szerint valószínűleg 34375000 csillag született.

A Suzy és a medúzák főhőse efféle kérdésekre keresi a választ, ír, számol, gondolkodik, de nagyon sokáig meg sem szólal. Legjobb barátnője ugyanis néhány hónappal korábban hunyt el az Atlanti-óceán partján, és a veszteséget Suzy csöndes kutatással próbálja feldolgozni. Statisztikai alapon be szeretné bizonyítani, hogy Franny Jacksont egy irukandji medúza csípése ölte meg; logikus magyarázatot akar találni az emberi ésszel felfoghatatlanra.

A regény nemcsak az értelemkeresés és az irracionális elfogadásában való megnyugvás története, hanem a világegyetem előtti hódolattétel is. Suzy vizsgálódása minket is ráébreszt arra, hogy „akár egy helyben is állhatnék egész életemben, és még akkor is lenne felfedeznivalóm” (191.). Viszonylag kevés olyan könyv jelenik meg, amelyben egy lány a természettudományok iránt érdeklődik, ezért hazájában Ali Benjamin írását főleg azoknak a Suzyknak ajánlják, akik mérnöki, matematikai, technológiai pályán képzelik el a jövőjüket.

 

3. Neal Shusterman: Az óceán mélyén (Tilos az Á Könyvek, fordította Illés Róbert)

Neal Shusterman disztópikus regényfolyamokkal, fantasykkel szerzett komoly népszerűséget világszerte. Ehhez képest merész vállalkozás, hogy Az óceán mélyénben a skizofrénia elhatalmasodását követhetjük végig a tizenöt éves Caden szemszögéből, mely téma a rajongók egy részét el is ijesztheti. A szerző ugyan „bejáratott” műfaji kódokkal dolgozik: a történet egyik síkja egy óceánjáró expedíció kalandjait jeleníti meg, az út során a fiúnak természetfeletti lényekkel is küzdenie kell; de a másik síkban az elme feletti kontroll fokozatos elvesztéséről, a gyógyszeres kezelés kínzó mellékhatásairól, a kórházi falak ridegségéről olvashatunk. Időnként a különféle történések összemosódnak, ez jelzi, hogy a főszereplő nem ura saját gondolatainak, érzéseinek. „(A)z a felhő az elmém sarkában, ami benéz az ágy alá, talaj menti köddé terebélyesedik, és úgy borul az agyamra, mint a halál angyala az egyiptomi újszülöttekre.” (46.) Ezt a mondatot egy olyan „illusztráció” követi, amelyet a szerző fia készített saját óceánmélyi utazása közben.

Az utószóban Shusterman így fogalmaz: „Azt reméljük, hogy Az óceán mélyén vigaszt nyújt azoknak, akik maguk is megjárták ezeket a mélységeket, mert rájönnek, hogy nincsenek egyedül. Bízunk abban is, hogy segít másoknak együtt érezni, és megérteni, milyen a mentális betegségek sötét, kiszámíthatatlan vizein hajózni.” Nathan Filer A zuhanás sokkja című regényének is hasonló volt a célkitűzése, de míg Filer nyelvileg is próbálta rekonstruálni a skizofrén elme szétesését, s ez alaposan megdolgoztatta az olvasót, addig Shusterman figyel arra, hogy aki Cadennel együtt evezőt ragad, ne süllyedjen el a szöveg viharzó tengerében.

 

4. Monica Hesse: A kék kabátos lány (Tilos az Á Könyvek, fordította Totth Gitta)

Két éve a Max című „ifjúsági holokausztregény” tett szert komolyabb kritikai visszhangra, idén pedig Monica Hesse alkotása számíthat hasonlóra. A kék kabátos lány 1943 januárjában kezdődő cselekménye egy nyomozás köré rendeződik: meg kell találni egy lányt, aki zsidó származása miatt egy idős néninél bujkált, de nyoma veszett a rejtekhelyről. A keresés során olyan dolgokra is fény derül, amit a Hollandiában játszódó történet főszereplő-elbeszélője, Hanneke nem is sejtett volna, hiszen addig csak nehezen elérhető árucikkek csempészésével foglalkozott nagy titokban, később azonban az embercsempészetbe is bele kell kóstolnia. „Megőrült a világ, és én nem változtathatok rajta” (48.), mondja Hanneke Hamletet újragondolva, mégis elmegy a falig, hogy megtalálja azt a lányt, akit nem ismert, sosem látott, mégis egyre fontosabbá válik számára – így működik a háború paradox logikája. A nehézségek mellett fél szemmel a boldog békeidőkre is figyel, ez segít végigküszködni a veszélyeken és elmélyedni a másoknak való segítségnyújtásban. Közben pedig felnőtté válik – közhelyes lenne ez a konklúzió, hiszen a regény éppen arra világít rá, hogy a háború mindenkit traumatizál, és mindenkinek ki kell dolgoznia a saját túlélési, továbbélési stratégiáit, legyen bár gyerek vagy felnőtt. „Lassan, idővel jobban leszek. És rengeteg titkos és tiltott dolgot találok ezután is.” (360.)

 

5. Sepsi László: Ördögcsapás (Tilos az Á Könyvek)

A női szólamok után remek volt megismerkedni az Ördögcsapás narrátorával, aki barátaival együtt egy veszélyes út során érik felelősségteljes, gondoskodó és hősies férfivá. A szerző azzal játszik el, hogy olyan környezetbe helyez természetfölötti eseményeket, amelyben könnyen otthon érezhetjük magát – Gyíklapajra, Zsákra vagy Szurtosbányára bárki ráismer, aki valaha járt például a Bodrogközben, egynémely szabolcsi, szatmári faluban vagy a Pest környéki agglomerációban: „A város másik felén már lakótelepeket meg bevásárlóközpontokat építettek, de a keleti alvég megmaradt gazdák meg disznók lakta tyúkszaros falucskának. Gyíklapaj, akár egy leprás éticsiga, vonszolja a seggét a főváros felé, és útközben darabkákat hagy hátra magából, egy földutat itt, egy náddal benőtt árkot ott, egy lepusztult marhatelepet amott.” (12.)

Terjedelmi okokból nem idézek többet, pedig a szöveg legnagyobb erőssége a tájleíró részekben rejlik, ezeket biztosan nem fogják átlapozni a fiatalok úgy, mint Az arany ember első oldalait. A filmes és videojátékos utalások, a párbeszédekben elhangzó káromkodások vagy nem mindig PC szófordulatok is azt sugallják: két lábbal állunk a 21. századi magyar tinédzserek világában. Ebbe a világba robban be egy rejtélyes idegen, Szandor Mamon, aki fausti alkut kínál a szereplőknek: ha megegyeznek abban, hogy amolyan „virágelvtársi” módon „egyszer majd kérni fog tőlük valamit”, akkor kirántja őket a vidéki nihilből, és felívelő zenei karriert biztosít nekik. Azt azonban egyikük sem gondolná, hogy a kérés órákon belül realizálódik… Baljóslatú road movie, fejlődéstörténet, kalandregény és horror műfaji elemei keverednek Sepsi László első ifjúsági regényében, amit frissessége, bátorsága, szabadszájúsága, néhol kissé agyzsibbasztó humora miatt a két évvel ezelőtt megjelent (és értékeihez képest talán kevés figyelmet kapott) Kalasnyikov és Rózsafüzérhez tudnék hasonlítani.

 

6. Wéber Anikó: El fogsz tűnni (Pozsonyi Pagony)

Az osztály vesztese sikere után Wéber Anikó nem tette alacsonyabbra a lécet, sőt: az iskolai bántalmazást középpontba állító, novellákból összeálló történet után most egy helyenként már-már horrorisztikus regényt olvashatunk, amelyben egy középkori remeteség is szerephez jut, csak hogy még hideglelősebb legyen a szituáció. Az El fogsz tűnni osztálykirándulása sokunk számára ismerősen indul: az otthonról hozott sütik kínálgatása, a kólák és egyéb cukros löttyök literszámra nyakalása után kialakulnak a klikkek, majd az ártatlannak tűnő játékok közben kezdetét veszi a csúfolódás, a gyengébb megalázása. Éjszaka azonban olyan fordulatot vesznek az események, amilyenre sem a nagyszájúak, sem a védtelenek nem számítottak; és itt változik szinte kísértethistóriává az elbeszélés. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a rosszak megkapják büntetésüket, a jók pedig a jutalmukat, a könyvet becsukva mégis marad egy szorító érzés gyomortájékon… Talán az afelett érzett szégyen és megkönnyebbülés keveréke, hogy túléltük a kamaszkort, ami Wéber Anikónál sohasem makulátlan.

 

7. Kertész Erzsi: Panthera – A hógömb fogságában; Panthera 2. – A küldetés (Pozsonyi Pagony)

Kertész Erzsi hősei épp csak elkezdenék alpinista pályafutásukat egy hegymászó szakkör tagjaként, de körülrajongott oktatójukról kiderül, hogy egy ördögi kísérlethez akarja felhasználni tanítványait. Az „izomagyú”, a „csöndes”, a „cicababa”, a „mindenre elszánt” jelzők itt új jelentésekkel töltődnek fel: hogy mást ne mondjak, a „mindenre elszánt” szókapcsolat Rozikát, a nagymamakorú portás nénit jellemzi, a „cicababa” Lavínia pedig az első rész legviccesebb jeleneteihez asszisztál. Míg A hógömb fogságában a gömbbe záratásról és az onnan való kikecmergésről szól elsősorban, addig A küldetés a hógömbben élő népek viszályait és kalandjait mutatja be, és az első kötethez képest még néhány lépést tesz a fantasy zsánere felé. Mindkét regény letehetetlenül izgalmas, a cselekményük nem ül le, a narrátori szólamok és a szereplők párbeszédei is életszerűek. Kertész Erzsi „írói arzenálját” gyerekkönyvei, például az Állat KávéZoo vagy a Ludmila megoldja is felsorakoztatják, de a Panthera-sorozat a kiskamasz korosztály számára is ízelítőt ad a szerző hol bájos, hol metsző humorából, fordulatos meseszövéséből, karakterépítési bravúrjaiból.

 

8. Sarah Crossan: Egy (Betűtészta, fordította Szabó T. Anna)

A tabukönyvek között is rendhagyó helyet foglal el Sarah Crossan „szabadverses regénye”, hiszen tudomásom szerint sziámi ikrek nézőpontjából még nem íródott ifjúsági könyv. A cselekmény verssé tördelt sorok által, asszociatív módon bontakozik ki, és a szerzőt egy amerikai valóságshow inspirálta a megírásra: a műsorban Abigail és Brittany Hensel, a nyaktól lefelé egy testben élő sziámi ikrek életét ismerhették meg a nézők. Crossan hősei, Tippi és Grace deréktól lefelé nőttek össze, és éppen kamaszodnak, a testükben és lelkükben létrejövő változások nem könnyítik egyébként sem átlagos hétköznapjaikat. Az egyik iker, Tippi a mesélő, aki természetesnek veszi állapotukat, így az elbeszélést nem a sajnálkozás vagy a távolságtartás dominálja. Új barátaik sem látványosságként fordulnak hozzájuk, hanem ugyanolyan kamaszként, mint ők maguk; mindennek köszönhetően a befogadó számára is hamar természetes lesz, hogy egy sziámi ikerpár életéről olvas. Ha kíváncsiak vagyunk rá, milyen érzés lehet sziámi ikerként a szerelmet megélni, mit jelent valóban elválaszthatatlannak lenni valakitől, lapozzuk fel Sarah Crossan írását – kivételes tapasztalatokat szerezhetünk az egységről. „Ő nem a részem. / Ő én vagyok / egészen, / nélküle / a mellkasomban fájó üresség / tátongana, / táguló fekete lyuk, / amit senki és/ semmi más nem tudna / betölteni, / soha.” (310.)

 

9. Louise O’Neill: Te kerested a bajt (Tilos az Á Könyvek, fordította Farkas Krisztina)

A szerző első kötete, az Örökké a tiéd tavaly a lista második helyét foglalta el, és ebből a válogatásból sem lehet kihagyni új könyvét, melynek középpontjában egy nemi erőszak esete áll, az „előtte”, „utána” és „közben” történtek hátborzongató ábrázolásával. Emma, a bántalmazott lány a gazdag kertvárosi fiatalok életét éli, ennek megfelelő önbizalommal és kevélységgel – rátartiságában és meg-megbicsakló, mégis mindenkit elsöprő önbizalmában van valami viszolyogtató. Ám igazán az ifjúsági regényekben ritkán tapasztalható brutalitással megrajzolt erőszakot követő események félelmetesek: a lány felelősségének firtatása, közösségből való kirekesztése, az ebből fakadó depresszió, Emma egyébként is diszfunkcionális családjának széthullása, anyja közönye, a támogatás szinte teljes hiánya.

Míg az erőszak után hozzávetőleges linearitással halad előre a cselekmény, az azt megelőző események mozaikszerűen vannak elbeszélve: igazából nincs időrend, Emma és barátai plázából plázába, buliból buliba mennek, néha egyik jelenet csak esetlegesen követi a másikat, így plasztikusabbá válik a luxusmindennapok egyhangúsága. A különleges narráció és a megrázó aktualitással bíró téma ellenére (a kötet angol nyelven 2015-ben, még jóval a #metoo botrány előtt jelent meg, és eredeti címe egy a magyarnál is erőteljesebb áldozathibáztató szólamot idéz: Asking for it) sem rejthetem véka alá enyhe csalódottságomat. Az Örökké a tiéd fojtogató disztópiája művészileg jobban sikerült, semleges hangnemű elbeszélője kevesebb egyértelmű didaxissal és több elgondolkodtató felvetéssel élt, míg a Te kerested a bajt véleményem szerint túl erősen fogja a befogadó kezét a nem túl meglepő végkifejletig. Talán több áttételesség, metaforikusság jót tett volna ennek a szövegnek is – de valószínűleg azért érzem így, mert az előző mű magasra tette a mércét.

 

10. Julie Buxbaum: Három dolgot mondj (Gabo, fordította Szabó Luca)

Szerelemről, házasságról, barátságról, fájdalomról, gyászról szóló első regényei után Julie Buxbaum a kamaszok világába tett kirándulást, és mivel első ifjúsági művéhez már folytatást is írt, úgy tűnik, a tervezettnél tovább viszi ezt az utat. Alighanem az olvasók nagy örömére: bár a Három dolgot mondj szereplői, az édesanyját gyászoló, de édesapja új feleségét nehezen elfogadó kamaszlány, a magányos és szomorú titkokat őrző lányok kedvence, az áruló legjobb barátnő, a teszetosza édesapa kis túlzással minden második ifjúsági könyvben felbukkan, a szokványos alaphelyzetből induló, inkább tipikus, mint rendkívüli karakterekkel elmesélt történet mégis magával ragadóvá válik. Bizonyára a gördülékeny fordítás előnye is, hogy hamar azonosulunk a szókimondó elbeszélővel, Jessie-vel, és először azért szurkolunk neki, hogy beilleszkedjen egy új környezetbe, majd vele együtt kíváncsian várjuk, hogy fellebbenjen a fátyol annak a fiúnak a kilétéről, aki hónapok óta álnéven levelezik vele… Jessie válaszleveleinek fordulataiban, csetlés-botlásaiban néha magunkra, néha pedig barátnőinkre ismerünk, talán ezért is ennyire szerethető ez a kötet.

+1: Franck Pavloff: Barna hajnal (Csimota, fordította Marie-Laure Piroth és Piróth Attila, illusztrálta Grela Alexandra)

Franck Pavloff francia szerző 1998-ban írta meg Barna hajnal című novelláját, amely 2002-ben, a szélsőjobboldali Nemzeti Front előretörésével kapott különös aktualitást hazájában. A szöveg egy önkényuralmi rendszer létrejöttéről szól. Arról, hogy bizonyos intézkedések hogyan kúsznak be a bőrünk alá észrevétlenül, és mikor feltűnne, mi változott, akkor már késő: saját szabadságunk a tét. A Csimota Kiadó gondozásában, a Könyvmecenás program segítségével nyert speciális formát a novella, az így megszületett komplex műalkotásnak azért lehet helye a listán, mert elsősorban felső tagozatos és gimnazista fiatalok körében látom leginkább működőképesnek a történetmondást. Az illusztrátor és a szerkesztő is remekül élt a papírszínházas keret adta lehetőségekkel, a történet úgy van jelenetekre bontva, hogy fokról fokra váljon egyre feszültebbé az atmoszféra, a rajzok pedig tovább árnyalják a nyomasztó hangulatot. Rettentő fontosnak tartom, hogy a Barna hajnal papírszínházként is elkészült, hiszen a súlyos téma a mesélés sajátos módja miatt kerülhet közel a hallgatósághoz és késztethet együttgondolkodásra.